A múlt hétvégén hozzánk relatív közel szervezték meg az Ephesus Ultramarathon terepversenyt, amely nívósnak számít törökországi viszonylatban. Én a 12 kilométeres távjára neveztem be. Mivel szintes futásról van szó, amelyhez enyhén szólva sem vagyok hozzáedződve, és az elmúlt időszakban többször megrekedtem az edzésekkel, nem lett volna reális a 23 kilométeres táv megcélzása. Majd jövőre, addigra nagyon szeretnék eljutni arra a szintre.

A nevezés utolsó pillanatos lett, közel sem volt biztos, hogy el tudok rá menni. A felkészülés sem alakult ideálisan, épp a verseny előtt két héttel esett ki egy egész hét futás szempontjából. Ez már csak ilyen, de szerencsére nem esett vissza túlságosan a formám, és tudtam, hogy a szintet leszámítva a táv sem hosszú nekem.

A verseny napján elszámoltuk magunkat az idővel, és elég későn sikerült megérkezni. Nem kalkuláltam azzal sem, hogy hozzám hasonlóan sokan lesznek utolsó pillanatban érkezők, így sokat álltam sorban, hogy átvegyem a rajtszámomat. Éppen annyi időm maradt, hogy rendezzem a felszerelésemet, betöltsem az innivalót, beleugorjak a futócipőbe, és még elérjem a rajtot is.

A kapkodós indulás után kellett egy kis idő, hogy fejben is megérkezzek az eseményre, átvegyem a hangulatot, és a hideg időben felmelegedjenek az izmaim. Nyilván nem maradt lehetőségem bemelegíteni, a hőmérő higanyszála pedig 0 fok körül mozgott, fújt a szél, fáztunk. Idén érdeklődés hiányában elmaradt a tavasz Törökországban, az elmúlt hetekben is a havazás és a fagy az általános az északnyugati régióban, ahol élek.

Az első kilométeren így nem is haladtam jól, pedig akkor még az emelkedők sem kezdődtek meg. Felvettem a tömeg lassú ritmusát (na nyilván, ha az ember leghátulról rajtol), és jó egy kilométer kellett, hogy megtaláljam a sajátomat – akkorra állt össze bennem minden.

Az emelkedőkkel hadilábon állok, alföldi lányként alapból sem bírom, és mivel nem igazán volt rá szükség, a versenyre való felkészülésig nem foglalkoztunk vele kiemelten az edzéseken. Szóval féltem tőle, nekem a versenykiírásban meghirdetett 130 méter szint is rengetegnek tűnt, sokat hezitáltam, hogy egyáltalán merjek-e jelentkezni. Végül a helyszín győzött meg, nehogy már ne bírjak valahogy felmászni a púpokon, amikor az útvonal Epheszosz antik városán visz keresztül bennünket, ott, ahol az ókori világ hét csodájából is egy állott! És milyen jó, hogy mertem, sokat kaptam ettől a futástól.

Miután fejben is rendeztem a soraimat, nagyon flottul ment minden, szépen haladtam a saját tempómban. Túlságosan nem mertem tolni, mert nem tudtam, mi vár rám, és hogy fogom bírni. Az emelkedőket is tudtam okosan futni, tanulom, hogy mikor érdemes még kocogni, és már átváltani sétára (=na jó, akkor, amikor nem bírom tovább szusszal). A terepen való futást szintén tanulom, itthon annak a gyakorlására sincsen sok lehetőségem. Imádtam a köveket, az ösvényeket, a szántók szélén bukdácsolást – minden egyes terepfutás alkalmával megállapítom, hogy ez az én igazi világom.

Abban a hitben éltem, hogy az útvonalunk bevisz majd az ókori romok közé, az előző évek fotói és a track azt sejtette. Alig vártam, hogy átfuthassak Epheszoszon, de végül úgy alakult, hogy bennünket kívülről vittek körbe az idegenforgalmi nevezetességen, és csak tisztes távolságból kukucskálhattunk be. Később megtudtam, hogy a hosszabb távon indulók mindannyian átfutottak rajta, valószínűleg ez is motiválni fog, hogy jövőre jobban megméressem magam.

Az utolsó három kilométert aszfalton tettük meg, és a városba tartottunk. Nem tudtam hozni a szokásos átlagtempómat, mert az emelkedők rendesen kivettek belőlem, de a robotpilóta bekapcsolt, és egy számomra kellemes tempóban haladtam a célig. Az utolsó kilométert szerettem volna meghúzni, az még bennem volt, de egy brutál emelkedővel indult, amin szépen, libasorban sétáltunk fel mindannyian. A vége így moderált lett, akkorra a pulzusom is jócskán megemelkedett, de nem éreztem magam rosszul a laza tempó miatt, nem maradt bennem hiány. Vidáman, elégedetten értem be a célba.

Összességében sikerült okosan végigcsinálnom, nem toltam túl, nem szakadtam bele, ami csak azért fontos nekem, mert hajlamos vagyok rá. Bár ebben is sokat fejlődtem a kezdetekhez képest – állítólag alakulok. Jól esett az is, hogy elvárások nélkül futhattam, hisz ismeretlen terepen, alig ismert közegben óvatoskodtam. Nem tettem magasra a lécet, csak teljesíteni szerettem volna a távot.

Az emelkedők sem nyírtak ki, felesleges volt ennyire tartanom tőlük, ismét bebizonyíthattam magamnak, hogy többre vagyok képes, mint amit gondolok magamról.

Ez biztosan sok erőt fog adni az elkövetkezőkben.

Mindig elemezgetni szoktam az eredménylistát, igazából csak abból a szempontból, hogy a mezőny melyik részében sikerült végezni. Most 260. lettem a 450 versenyzőből, aki teljesítette is a távot, sokaknak nem jött össze a két órás szintidő alatt. 75. lettem a nők között a 200 teljesítőből, a korosztályomban pedig 48., 120 teljesítőből – teljesen elégedett vagyok. Ámulatba tud ejteni, hogy a futótársaim milyen elképesztő eredményre képesek.

Nagyon örülök, hogy bevállaltam és elmentem, sokkal nagyobb magabiztossággal fogok készülni a következő megmérettetésre, amely távban hasonló lesz ugyan, de szintben sokkal erősebb, újra terepen. Lehet ráfeküdni a dombedzésekre!