Közel három évvel ezelőtt kezdtem el kocogni, és gyorsan rákaptam az ízére. Szinte azonnal kitűztem magam elé a Nagy Célt, én bizony lefutom azt a félmaratont! Akkor még oly távolinak és lehetetlennek tűnt. Az idő telt, edzettem, fejlődtem, edzettem, stagnáltam, sok mindent megéltem - hiába, ez egy ilyen utazás.

Az utolsó hetekben nem ment a tervek szerint a felkészülés az UFO Ócsa Futás versenyére. A legutolsó héten már csak rövid futásaim voltak, a döntést viszont még mindig nem hoztam meg: menni vagy elhalasztani? Nem szívesen adtam volna föl, ugyanakkor mindenáron sem akartam, hisz az egész nincsen dátumhoz kötve, meg úgy egyáltalán, semmihez sincs kötve. Azért futok, mert szeretem, és mert szeretnék egészségesebben élni.

Ezt is olvasd el!

24. A félmaratonom és az odavezető út – 1. rész

A sok-sok őrlődés és a beszélgetések mutattak egy harmadik – köztes – lehetőséget is: mivel a versenyen 2 x 10,5 km-t kell majd futni, elindulok, és ha nem érzem jól magam, akkor kiszállok az első kör után.

És hogy a futás tényleg egy hosszú önismereti utazás is?

Rájöttem, hogy nekem nincsen még saját stratégiám, amivel egy ilyen helyzetből ki tudom hozni magam, hisz ennek nincsen tétje.

Nincsen kényszer, ami miatt csinálni kell, és összeszorított fogakkal ugyan, de le kell tudni a távot. Mi a jobb hát, ha megadom magamnak az esélyt, és esetleg feladom féltávnál, vagy ha biztosra megyek egy 10K távval, és majd lefutom a félmaratont ideálisabb körülmények között?

Ahogy telt az idő, úgy lettem egyre biztosabb, hogy megpróbálom. Ezzel együtt arra is fel kellett készülnöm, hogy talán lesz egy „feladott” versenyem, egy nem teljesített első félmaratonom. A feladás címkét helyre kellett tenni magamban; egyáltalán mi számít feladásnak, tragédia-e, ha megtörténik, kinek fontos, nekem fontos-e, mit ad vagy vesz el a lelkesedésemből, a céljaimból, belőlem. Mire eljött a verseny napja, mentálisan is készen álltam: mindenre.

A verseny

Bár a verseny hetén is pörögtem és tele voltunk programokkal, az utolsó 1,5 napon sikerült elcsendesedni, lelassulni, pihenni. Éjszaka is tudtam aludni, fejben és fizikailag felkészültnek éreztem magam a megmérettetésre. Jó pár napja tudtuk, hogy brutálisan meleg lesz, és 30 fok feletti hőmérsékletben kell futni.

A reggelizés gyengécskén ment, izgultam, a helyszínre utazás közben igyekeztem behozni a lemaradást. Időben megérkeztünk, így körbe tudtunk nézni, azonnal átvettük a hely lüktető hangulatát. Úgy éreztem magam, mint elefánt a porcelánboltban, hosszú idő után végre személyesen is az izgatott versenyzők között lehettem. Megnéztük, hogy indulnak el az 5K versenyszám résztvevői, majd hangosan szurkoltunk nekik a beérkezéskor.

Találkoztam Hankával is, megkaptam az utolsó edzői tanácsokat és biztatást. Mivel ismer már, hogy a pulzusomra is hajlamos vagyok rápörögni, azt javasolta, hogy lőjem ki az órán, ne is lássam. Milyen jó, hogy hallgattam rá!

Közben melegítettem ezerrel, minden cucc a helyén volt, a frissítést is megterveztük. Életem leghosszabb távját készültem lefutni, ezért nagy gonddal készültem arra, hogy eleget igyak majd, nehogy elfogyjak a melegben.

Ezzel pedig el is követtem a következő hibát: már nem a pulzusomon vagy a melegen rugózott az agyam, hanem azon, hogy biztosan sikerüljön eleget és jól inni.

Elindult a futam, a 10K-s és 21K-s résztvevőket egyszerre indították, míg előbbieknek egy kört, addig nekünk két kört kellett teljesíteni. Ismerve a tempómat, szándékosan a mezőny végére álltam be, nem voltak időbeli elvárásaim, csak le szerettem volna futni a távot.

Az első pár kilométer után ismét indult a kínlódás. Melegem volt, és közben azt éreztem, hogy a rajt előtt túlittam magam, ezért egyre jobban feszít a gyomrom. Közben persze tudtam, hogy innom kellene, de nem kívántam, és elkezdtem parázni, hogy mi lesz így.

Két-három kilométerenként szerveztek frissítést, vagyis mire feleszméltem, már ott volt a következő asztal, rajta hideg víz, tudtam hűteni is magam, locsolni a fejem és a sapkám. Nem beszélve arról, hogy a lakosok is készültek külön frissítőasztalokkal, víztömlővel, amivel kérésre lepermeteztek, lelocsoltak bennünket – igen hálásak voltunk érte minden alkalommal.

Olyan hét kilométer után nyugodtam meg, láttam, hogy tudok folyamatosan inni, hűlni, és elengedtem a tervezett frissítési tervet is. Addigra lecsillapodott a gyomrom (könnyen lehet, hogy csak túlizgultam), éreztem, hogy menni fog, és elkezdtem hihetetlenül élvezni.

A változatos terep, benne aszfalt és külterületi földút, a természet, a homok, az emelkedők mind-mind izgalmassá tették az útvonalat. Az Ócsa-kör szuper! Mivel jócskán a végén futottam, nem kellett nagyon dulakodni sem a tömegben, egyre jobban széthúzódott a mezőny, és már az első kör is kényelmesen telt.

Az elején tartottam magam a tervezett tempóhoz, később lassultam valamennyit. Arra törekedtem, hogy egy érzésre stabilan fenntartható tempón fussak, ettől egy jottányit sem gyorsabban. Ez annyira jól sikerült, hogy szépen lassan utolértem egy lányt. Mivel éppen csak egy leheletnyivel voltam gyorsabb, és nem akartam átlépni a saját határaimat, egy ideig egymás mellett haladtunk. Úgy láttam, hogy annyira nem díjazta, amiért a puszta közepén se előre, se hátra, kizárólag mellette – utólagosan is elnézést kérek tőle.

Amikor befutottam az első kör végén, túláradó örömmel közöltem a családdal, hogy minden oké, megyek tovább.

Szuper jól éreztem magam, a frissítőasztaloknál ittam folyamatosan, egyben voltam minden szempontból, és vitt a lendület.

A második körben nagyon kevesen maradtunk, élveztem, hogy egyedül is vagyok, meg nem is. Csodálatosak voltak a frissítőasztalnál önkénteskedők és mindenki, akik szimplán csak szurkolt nekünk. Ez hihetetlen erőt tud adni – eddig csak olvastam róla, de most átéltem.

Amikor 15 kilométerhez értem, tudtam, hogy akármi lesz, életem eddigi leghosszabb távját már lefutottam. Egyúttal abban is biztos voltam, hogy menni fog végig. Csakis az utolsó kilométereken sétáltam bele egyszer-kétszer, azt is főleg az emelkedőkön. A frissítőpontokon mindenhol ittam és locsoltam magam, ezek a rövid megtorpanások elegendőnek bizonyultak, hogy kicsit erőt gyűjtsek.

A végére a bal csípőm és a jobb combom fáradt el, legalábbis azokat az izmokat kezdtem érezni, hogy vannak. A nyáron, idő hiányában ellazáskodtam az erősítéseket, meg is fogadtam, hogy ősztől újra visszatérek a régi rutinomhoz.

Felszabadultam, boldogan és fáradtan értem a célba, még éppen elcsíptem az eredményhirdetést. Megcsináltam! 2 óra 36 perc! Bár nem adták ingyen, nem volt szenvedős sem, tudtam tartani a tempót, és nem fogytam el. Kívánhat ettől többet egy első bálozó ilyen rekkenő hőségben? 

Aznapra azért szépen beálltak a lábaim, de nem sérültem meg sehol, csak rendkívüli fáradtságot éreztem. Sok-sok óvatos nyújtással és hengerezéssel pár nap alatt regenerálódtam, a harmadik napon már mentem futni, és jól is esett.

Végtelenül boldog voltam, hogy megadtam magamnak az esélyt, és hogy végül megküzdöttem minden mumussal. Ám azt is nagyon jól tudom, hogy itt nem számoltam le velük, és lesz még dolgunk egymással.

Igyekeztem néhány tanulságot leszűrni magamnak

1. Felesleges rágörcsölni kiragadott tényezőkre, és az sem hátrány, ha az ember közben rálát a teljes képre is. Leírni nagyon egyszerű, észben tartani kevésbé.

2. Ha elég idő eltelik futás közben, a legtöbb kezdeti mumus megszelídül, mert átáll a fókusz. Addig azonban menni kell előre.

3. Még jobban az érzékeimre kell hagyatkoznom. Most sem csaptak be, csak el kellett jutnom oda, hogy meghalljam őket. Azt hiszem, hogy ehhez kell a rutin.

4. Időnként jó másokkal együtt futni, talán pont az hiányzott a felkészülésből, hogy legyen valaki mellettem, főleg a kritikus edzéseknél.

5. Az előző ponttal összefügg: igazi magányos farkas lettem, bár ez a körülményeknek tudható be. Itt nincsen helyi futóközösség, így nincs kivel megosztani az apró-cseprő élményeket sem, mindenre nekem kell rájönnöm. Ez egyfelől jó, hisz ettől értékesebb, másfelől viszont nagy lemaradásaim lehetnek bizonyos helyzetek kezelése terén. Máris visszaérkeztünk az első ponthoz.

A táv teljesítése óriási lendületet adott, és már felsejlik a következő célállomás a távolban. Addig viszont még mindig nagyon sok dolgom van a félmaratonnal, mert szeretném sokkal-sokkal kényelmesebben lefutni.

Ócsa, köszönöm neked a lehetőséget, remélem, hogy jövőre is találkozunk!