Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

24. A félmaratonom és az odavezető út – 1. rész

Mumusok és kínlódás.

Közel három évvel ezelőtt kezdtem el kocogni, és gyorsan rákaptam az ízére. Szinte azonnal kitűztem magam elé a Nagy Célt, én bizony lefutom azt a félmaratont! Akkor még oly távolinak és lehetetlennek tűnt. Az idő telt, edzettem, fejlődtem, edzettem, stagnáltam, sok mindent megéltem - hiába, ez egy ilyen utazás.

Ha az idei évet nézem, akkor nem volt éppen ideális a felkészülési időszakom, leginkább lelkileg nem – erről korábban jócskán kiborulva írtam itt is. Törökországban több mint félévig voltunk hétvégeken bezárva, online iskolával, esti kijárási tilalmakkal. Az hagyján, hogy nem tudtam annyit edzeni, amennyit szerettem volna, de örökösen sakkozni kellett az idővel, a gyerekkel, az életünkkel - ez a fajta mentális igénybevétel aztán mindenre rányomta a bélyegét. Lassan haladtam, de éreztem, hogy már közel járok.

Majd jött a nagy mumus, az én mumusom: a meleg. És jöttek a hajnali edzések is. Egyik sem ment.

Ha jól emlékszem, június végén találtam rá az UFO Ócsa Futás versenykiírására, amit 2021. augusztus 22-ére szerveztek. Nagy izgalommal tettem fel a kérdést Hankának, mi lenne, ha… A legnagyobb örömömre pozitív választ kaptam; megvolt végre a kitűzött dátum, és kezdődhetett a félmaratoni felkészülés utolsó, mindennél fontosabb szakasza!

Mindeközben tombolt a törökországi mediterrán nyár, ami nálam minden évben brutális teljesítményromlással párosul, sokszor annak is örülök, ha valahogy lefutom a napi adagot. Az idei volt a harmadik nyaram, amit végigfutottam, és bár kergettem olyan hiú ábrándokat, hogy előbb-utóbb megszokom, soha nem sikerült odáig eljutnom. Vajon eljutok valaha?

Éjszakai bagoly vagyok, akkor sokkal jobban megy az edzés, és a napirendembe is jobban be tudom illeszteni az esti futásokat. Ám a brutális meleg elkerülése miatt, és hogy a verseny időpontjáig át tudjak egy kicsit billenni a reggeli teljesítményre, elkezdtem hajnalban futni. Szörnyen kínlódtam! Hetekig tartott, mire elviselhetőnek éreztem, és a szervezetem nem lázadozott berozsdásodott robotként a számára szokatlan igénybevétel miatt.

És hogy még nagyobb legyen a kihívás, a családomnak sikerült egy olyan aktív nyarat szerveznie, amilyenre nem volt még példa. Gyakorlatilag végigturnéztuk a törökországi és magyarországi családjainkat, én pedig alig tudtam előre tervezni, hogy éppen hol, melyik városban, milyen időjárási körülmények között, milyen magasságban fogok edzeni. Előfordult, hogy a hét elején még 1300 méteren futottam a relatív hűsnek számító hegyvidéki estében, majd a hét második felében a mediterrán nyár ütött arcul a 80%-os páratartalommal, és hiába mentem késő este, nem tudtam 30 fok alatt megúszni. Majd megérkeztünk Magyarországra is, a programozás folytatódott, nem volt egy szabad pillanatom sem.

A józan ész azt mondatta velem, hogy a lehető legrosszabb időpontot választottam életem első félmaratonjára.

Nem jól tolerálom a meleget, a hajnali edzések nem éppen produktívak, és a felkészülés mindennek volt mondható, csak nyugodtnak nem. Mégis. A csapattársaim és a családom körében, odahaza szerettem volna átélni az élményt, azokkal az ismerős és ismeretlen futóarcokkal, akiket a virtuális térben így vagy úgy ismerek, követek, tisztelek.

Főpróba a félmaratonra: 18 km

Közeledett hát az időpont, és én rendületlenül edzettem. Akárhol is ébredtem aznap, futottam, és szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy augusztus 22-én sikeresen teljesítem a távot. Éreztem, hogy erőnlétileg készen állok, a lábaimban van.

Két héttel a verseny előtt jött el az ideje az első 18 km-es távomnak, azelőtt csak 13-14-15-es távokat futottam. Mivel tudtam, hogy a versenyszámunk 11:15-kor rajtol, szándékosan melegben vágtam neki a főpróbának. Rákészültem, mint a nagyok: megterveztem a frissítés-próbát, a hűtést, összeállt a szerelés, a mellény, amiben vinni akartam az innivalókat, kivezényeltem a családot a ház elé a frissítés miatt. 3 x 6 kilométeres kört szerettem volna teljesíteni az ajtónktól számítva. Nagy lendülettel indultam el, ám mindössze egy kört sikerült végigküzdeni. Én annyira szenvedtem a melegtől, ahogyan még a mediterrán térségben sem, és azt mondtam magamnak, ennek így ma semmi értelme.

Másnapra időzítettem a második főpróbát, akkor már kisebb feneket kerítettem az egésznek. Nem rángattam ki a ház elé a családot, hanem előre kipakoltam mindent, ahogy egyébként is szoktam. Az előző nap izzasztónak érzett mellényt (pedig sokszor futottam már benne) úgy eldugtam, hogy ne is lássam, és felvettem a szokásos, hátra felcsatolható kulacstartómat. Elindultam. Egy fokkal kevésbé szenvedtem, de iszonyatosan nehezen ment az első kör. A pulzus megint gyorsan elszállt, én pedig hiába lassítottam, nem tudtam lentebb vinni. Szépen lassan kocogtam, és az első kör után úgy éreztem, tudom folytatni, megyek tovább. Ám minden egyre rosszabb lett, hiába sétáltam bele sokszor, a pulzusom nem tért észhez, olyan 9-nél hagytam az egészet. Aznap is feladtam.

Megrogytam, mert ez a fajta leblokkolás váratlanul ért.

Úgy éreztem, hogy a meleg, amit ugyan nem jól bírok, de azért küzdöttem vele, legyőzött. Nem tudtam, hogy vajon csak saját magamat pörgettem be, és az elmém gyártotta akadályok előtt torpantam meg, vagy a szervezetem tényleg nem bírja, amit jobban járok, ha elfogadok. Ott maradtam kétségek között másfél héttel a nagy nap előtt, és halvány fogalmam sem volt, hogyan tovább: próbáljam meg, aztán élesben „majd lesz valami”, vagy nevezzek át a 10K távra?

A cikk folytatása >>>