Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

2. A versenyre rendesen fel kell készülni

Az első megmérettetésem: 5K

Felkészültem hát életem első, igazi, felnőtt fejjel elkövetendő futóversenyére, amelyet óriási szerencsémre éppen a mi városrészünkben szerveztek meg Isztambulban. A hathetes, 5 km-es edzéstervem végigszenvedése után elégedetten hajtottam álomra a fejem az utolsó este. Addigra jó kislány módjára elolvastam a verseny előtti fontos teendőket:

- össze volt készítve a cuccom, 

- rendesen be volt törve a futócipőm,

- és a verseny előtti napon nem csináltam semmi fárasztót.

Még a házimunkát is messziről elkerültem, hisz nekem pihennem kellett másnapra. A család velem együtt izgult, a legkisebb azért, mert ő is részt vett a gyerekeknek szervezett 400 méteres számban, a férjem pedig még nem tudta eldönteni, hogy az asszony megőrült, és ott kell majd valahol összeszedni féltávon, vagy tényleg képes leszek teljesíteni a távot.

Isztambul városa óriási, a hivatalos adatok szerint 15 millió lakosa van. Másfél Magyarországnyi ember! Bár a törökök alapvetően nem túl sportosok, ennyi ember között sok-sok futó rejtőzik, és rengetegen eljöttek a versenyre. A profi szervezés, a rendezvény programjai, a színes sátrak, a hangfalakból üvöltő zene, a mindenfelé hajlongó, melegítő futók, a bemelegítő közös torna, a versenydrukktól feszülten, ám szívből mosolygó emberek, a jókedv, a félkaréjban álló baráti társaságok, a közös sárga futómezek, az emelkedő adrenalin szaga a levegőben olyan löketet adott, hogy alig bírtam magammal, és azonnal indulni akartam.

Mindannyian ugyanazért mentünk, ugyanarra vártunk, futni akartunk! Fantasztikus volt, olyan közösségi élmény, amelyhez hasonlót nagyon régen éltem át utoljára.

Először a 10K-sok indultak el, akkor még úgy tekintettem rájuk, mint az ufókra, hogy a fenébe' lehet ilyen hosszú távot teljesíteni. Reméltem, hogy egyszer én is ilyen ufó leszek, mert azt már ekkor tudtam, hogy nem lesz elég az 5K!

Végre mi is kilőhettünk, de azokban a pillanatokban, amikor a telefonomon nagy nehezen elindítottam az appot, és visszaszerencsétlenkedtem a zsebembe, nagyon amatőrnek éreztem magam. Aztán az első méterek megtétele után bennem is szétáradt az adrenalin, és olyan tempót vettem fel, amilyet soha előtte. Mindezt csak utólag visszanézve tudom, mert akkor még mindig nem izgatott az egész tempó téma, csak érzésre mentem.

Az erős kezdés és a számomra szokatlan, enyhén dimbes-dombos út gyorsan megtörte a lendületet, lassítanom kellett, felfelé kifejezetten szenvedtem. És lefelé? Valósággal száguldottam, nem regenerációra használtam, hanem repültem, mint a szél! Edit néni szavai visszhangzottak a fülemben az ezer évvel ezelőtti általános iskolai atlétikai versenyekről, „emeld a térded”, így hát én újra emeltem őket, újra ott voltam, és szökelltem, mint a gazella! A legutolsó emelkedőn muszáj volt belesétálnom, éppen csak egy kicsit, hogy levegőhöz jussak, aztán pedig suhantam lefelé. Az utolsó 2 km kemény volt, nem belepusztulós, de küzdöttem. A végén tényleg csak kocogva (csoszogva) értem be, alig vártam, hogy vége legyen. És a végeredmény?

Valószínűleg a lejtőn való száguldásoknak köszönhetően olyan hivatalos időt futottam, amit azóta sem tudtam elérni, még most, 9 hónappal később sem. Wow!

A célba érést követően pedig átadhattam magam az igazi eufóriának, elöntött az ezt is megcsináltam érzése. A férjem megnyugodott, hogy épségben beértem, a gyerek pedig boldogan csente el a nyakamból a részvételért járó érmet. Még sokáig élveztük a rendezvény különleges hangulatát, és tudtam, ez nem az első versenyem volt, ez kell. Ezt akarom.

Aznapra rendesen kiütöttem magam, a szívem mélyén persze tudtam, hogy ennél jobban is fel lehetett volna készülni. De boldog voltam. A házimunka ezúttal az aktív regenerálódás miatt várt, miközben a nyálam is csorgott otthon a kanapén a megérdemelt szunyókálás közben.

Ha van kedved, kövess Instagramon is!