Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

15. Gondolatban futok

Megtanultam gondolatban futni.

Néhány napot betegen feküdtem az elmúlt héten, pontosan nem tudom, mitől. Akár ATTÓL is. Míg odakint őrjöng a tavasz és selymesen simogatnak a napsugarak, én nem mehettem ki. Persze egyébként sem mennék ki, csakis az egészségügyivé degradálódott, ugyanakkor mindennél jobban felértékelődött futásaimra. A FUTÁSOKRA. Azokra mindenképpen, ahogy azt kell, betartva az új játékszabályokat. Azokban a napokban még ennyit sem lehetett.

Megtanultam gondolatban futni.

Szenvedtem. Szenvedek. A tehetetlenség megbénít. Engem is. Elveszítettük az irányítást az életünk felett, hirtelen csúszott ki a talaj a lábunk alól. Sok szinten. A biztosnak érzett megélhetés, a bennünket körülvevő szociális háló, az, ami eddig kézzel fogható és kiszámítható volt, még az is, ami nem, eltűnt, eltávolodott, megsemmisült, ködbe burkolózik. Vastag ködbe.

Miközben imbolygó léptekkel ingázok a szintek között, és hol ezért rettegek, hol azért, makacsul ragaszkodom a még megmaradt fix pontjaimhoz. A futáshoz is. Mert feltölt és felemel, felold és szárnyakat ad. Mert kapaszkodó ebben az őrült új világban, amelyben egyelőre nem látom sem a családom, sem a saját helyem, semmit, ami a jövővel függ össze.

Futni akarok. Jobban, mint valaha. Nem is csak kiengedni a bennem tomboló orkánt. Hanem az izzadtságszagon át beengedni a világból azt, ami nélkülünk is van, létezik a maga körforgásában – a nyíló virágokat, a zöldellő gyepet, a rügyeket, a bimbókat, a tavaszt.

Közben fogadalmakat teszek. Mivel kapcsolatban? Sok mindennel.

De többek között azzal, hogy a mindennapjainkat még inkább úgy építjük fel, hogy az egészségünk legyen a középpontban.

Az legyen a core, az alap, a mag, és erre megtanítjuk a kislányunkat is. Még jobban odafigyelünk a táplálkozásra, a testmozgásra, a mentális egészségre és sok más szempontra, amelyből felépülhet egy olyan életmód, ami – talán – még erősebb védelmet nyújthat a következő vírustámadás során. A többinek pedig eköré kell épülnie. Még tudatosabban. Még átgondoltabban. Újra. Mert újra kell építeni önmagunkat, mikro- és makroszinten is.

Vágyakozva bámultam ki az ablakon. Gondolatban futottam. Lehunytam a szemem, és hallottam a lábaim ütemes puffanását. Figyeltem, hogy jobban emeljem a térdem, ne csoszogjak, lazítottam a görcsös testtartásomon. Éreztem, ahogy oldódni kezd a stressz. A lélegzetvételre koncentráltam, ki-be, ütemesen, beszívtam a sós levegőt, a citrusfák virágának benne úszó illatát. Hallottam a szívverésemet, egyre gyorsuló ütemben, ahogy önkéntelenül is gyorsítani kezdtem. Repültem, egyik fülemben hörgő zene őrjöngött, míg a másikon beengedtem a madarak fékeveszett, tavaszi csicsergését. A homlokomon gyorsan megindult az első izzadságcsepp, önkéntelenül is odanyúltam, hogy letöröljem.

Futottam.