Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

14. Kedves Testem! Nem is ismerlek eléggé!

Avagy mivé lettél te, mivé lettem én?

Bár most minden olyan távolinak tűnik innen, a négy fal közül, az egyik első lecke az volt, amivel szembesültem a kocogások megkezdésekor, hogy nem ismerem a testemet. Nem tudtam, mire vagyok képes, mi történt velem fizikailag az elmúlt 10 évben, amióta nem mozogtam rendszeresen, mit tett velem az anyaság, az ülőmunka, a sok-sok éjszakázás, a kevés pihenés. Nem ismertem az új fizikai korlátaimat.

A hajdanvolt kirobbanó forma, amit akkor a kungfunak köszönhettem, csak az emlékeimben élt, helyette elvékonyodott izmok, asszonyos csípőtájék, zsírpárnák néztek vissza a tükörből. Soha nem éreztem magam olyan jól a bőrömben, mint akkor, amikor rendszeresen sportoltam. Mégsem voltam elég erős és kitartó az üres években, hogy újra komolyan elkezdjek dolgozni ezért az érzésért. Hogy miért? Sok mindenre rá lehet húzni, de igazán nem is akartam. Eltunyultam, elkényelmesedtem, más körül pörögtem, nem volt erőm megtenni az első lépést, nem hallottam a hívó szót.

Elcsépelt klisé, de tényleg csak elkezdeni nehéz, utána pedig azért kell egy adag kitartás, hogy azt a sportágat találja meg az ember, ami energiát ad. Nálam a futás megkezdése előtti évben volt egy edzőtermes fellángolás, akkor már a napirendembe is belefért volna, hisz a lányom bölcsődébe járt. Elkezdtem az erőgépeken edzeni, de valahogy nem kaptam meg azt, amit kerestem. Monoton volt, elveszettnek éreztem magam a gépek között, mentálisan semmilyen pluszt nem tudtam kivenni az egészből, így elég gyorsan vége szakadt a próbálkozásnak. Újabb üres hónapok következtek, amíg szépen lassan a futás nem került az előtérbe.

A futás elkezdésekor elkövettem azt az öreg hibát, hogy kiindulási pontként arra tekintettem, ahol 10 évvel korábban abbahagytam.

Reménykedtem benne, hogy a testem emlékezni fog, és viszonylag gyorsan eljutok egy legalább hasonló szintre. Ha pedig eljutok, szárnyalhatok tovább, fel, fel, a következő megálló pedig a csillagos ég lesz – gondoltam én.

Szóval futottam, mint akit üldöznek, mert csakis az egységnyi idő alatt megtett táv számított, és minden nap csináltam valami mást is, jógáztam, erősítettem, mindenféle rendszer nélkül. Mint a kisgyerek, aki beszabadul az édességboltba, és törvénytelenül habzsolni kezd. Gyors futó akartam lenni, erős, valamint kellőképpen hajlékony is. Mindent egyszerre.

Eleinte furcsállottam, hogy olyan sokáig éreztem a lábaimban egy-egy hosszabb futást vagy erősebb kettlebell edzést, iszonyatosan el tudtam fáradni. Ilyen emlékeim nem voltak régről, ez vajon normális? – kérdezgettem magamtól folyamatosan. – Öregszem? Eltelt némi idő, mire beláttam, hogy az édességboltban nem muszáj bezabálni, és nem csak a futóedzéseket, de ezt is át kell egy kicsit gondolni az esztelen pörgés helyett.

Kénytelen voltam türelemre inteni magam, miközben az alapoktól kezdtem építeni a fizikai erőnlétemet. Meg kellett tanulnom időt hagyni a regenerálódásra, a pihenésre, és újra megismerkedni a testem mai formájával…

Ha van kedved, kövess Instagramon is!