Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

13. Lenyomtalak, 10K! - revans a 10 km távon

Futóleckék | Örömmámorban a célszalagnál

Versenybeszámoló.

2019 májusában, mintegy 10 hónappal ezelőtt indultam életem első 10 km-es versenyén, a kezdők teljes naivitásával, felkészülésben nagyon messze a megkívánttól. Azon kívül, hogy végül átkúsztam a célvonalon, ami nagy löketet adott az önbecsülésemnek, borzalmas volt. Akkor fogadtam meg, hogy egyszer biztosan revansot veszek rajta – az élményen.

A május után sok hónap eltelt, amikor újra nekimentem a távnak, de az csak egy nagyon lassú, kocogós futás volt, benne sok-sok sétával. A végén örültem, mint majom a farkának, de tudtam, ez még nem az igazi.

A konkrét beintésnek most érkezett el a napja, március 1-jén, Antalyában szervezték meg az ország egyik legjelentősebb aszfaltversenyét, a Runatoliát, ahol a maraton és félmaraton mellett hagyományosan 10 km-es távon is lehetett indulni. Hónapok óta erre a versenyre készültem, a februári manavgati terepfutás pont jól jött köztesnek, mind távban, mind a versenystratégia gyakorlására. Na, meg hogy szokjam a versenydrukkot.

Jól sikerült a felkészülés, a verseny hetében már csak lazákat kocogtam, és az azt megelőző héten benyelt náthát is sikeresen kiráztam magamból. Az utolsó napokban szigorúan csak nyújtottam és hengereztem, az erősítést teljesen kihagytam, nehogy úgy járjak, mint az előző verseny előtt. Akkor sikeresen bedurrantottam az izmaimat 3 nappal a nagy nap előtt.

Reggel korán el kellett indulni a helyszínre, mert tudtam, hogy tavaly 11 ezren vettek részt a rendezvényen; időben akartam érkezni, és felmérni a terepet. Brutál tömeg fogadott, pedig több mint egy óra volt a 10K szám indítására, ami mindig a legtöbb érdeklődőt vonzza, és a törökök nem híresek a pontosságukról. Az egyik kedves ismerősöm, aki az előző években ebben a számban indult, melegen ajánlotta, hogy próbáljak minél előrébb kerülni startvonal mögött, mert a tömeg egy tekintélyes része rögtön gyaloglással indít, és nagyon sokat kell majd őket kerülgetni.

Körbeszaladtam az óriási parkban felállított sátrakon, megnéztem, hol tudom leadni a cuccaimat, honnan lesz a start, hol vannak a mosdók, és közben szívtam be magamba az izgatottságot. A szervezés elképesztő flottul ment, de ezt már előző napon is konstatáltam, amikor átvettem a rajtcsomagot a megadott helyszínen. 15. alkalommal szervezték a Runatoliát, amolyan jubileumot is ünnepeltünk, le a kalappal előttük.

Sokat mászkáltam összevissza, előtte is jól megsétáltattam magam a helyszínig, kezdtem érezni a lábaimat, pedig még egy métert sem futottam. Gyorsan megettem a frissítésként betervezett utolsó banán és datolya falatokat, ittam, majd leadtam a cuccaimat, hogy elkezdjem a bemelegítést.

Bő fél óra maradt a 10K-sok indításáig, addigra a maratont és félmaratont futók – szememben a hősök – már úton voltak.

Bemelegítettem, kocogtam egy kicsit, és elindultam a rajtvonalhoz. Ott szembesültem vele, hogy hiába jöttem viszonylag időben, iszonyatosan sokan állnak előttem, ennyi résztvevő között még soha nem futottam. Utólag néztem meg, egyéniben 2600-an indultak, csapatban pedig 2300-an, tehát majd 5000-en gyülekeztünk a rajtvonal mögött!

Fantasztikus volt a hangulat, mindenki zsibongott, felszabadultan nevetgélt, az izgatottság kezdett a tetőfokára hágni. Előre megbeszéltük a versenystratégiát, hogy milyen pulzuson kellene futnom, de már akkor biztos voltam benne, hogy nem tudom ilyen versenydrukk mellett tartani. Kezdett a tömeg nyomasztóvá válni, indulni akartam végre, és ezzel nem voltam egyedül.

A török himnusz meghallgatása után aztán eldördült a startpisztoly, és elindult az eleje, szép lassan mi is odaértünk a rajtvonalhoz. Az ismerősömnek igaza volt, nagyon sokan sétával nyitottak, de még véletlenül sem próbáltak jobbra tartani, hogy a futni szándékozókat ne tartsák fel. Ez különben végig így ment, mindenki ott fékezett le, ahol éppen volt, és nem is húzódott félre, sokan próbálták hangosan leterelni a sétálókat, kevés sikerrel.

A kerülgetéssel egyetemben felvettem hát a kezdő tempómat, és igyekeztem tartani a pulzust is a megbeszélt tartományban. Utóbbit nem sikerült úgy, ahogy szerettem volna, ezért elengedtem a dolgot, és onnantól teljesen érzésre futottam. A verseny ekkor kezdődött csak igazán.

Higgadtan és egyenletesen haladtam, közben tudtam gyönyörködni a fantasztikus tengerparti kilátásban, élveztem a tavaszi napsütést, és nem szorított már a tömeg sem, hiszen gyorsan széthúzódtunk. Azon mondjuk dobtam egy hátast, hogy éppen csak elhagytam a 3. km-t, amikor a féltávnál visszafordított legelső futók elzúgtak mellettünk. Azta! Itt jutott eszembe az is, hogy a tavalyi 10K versenyen pont a 3. km után estem szét...

Kétszer ittam vizet a frissítő pontokon, ennyi bőven elég volt frissítésként. A futás előtti órákban elegendő mennyiséget sikerült bevinnem a banán-datolya-puffasztott rizskarika hármasból, így nem lett gondom. Nálam ez a pont kritikus, mert rettenetesen el tudom cseszni, de lassan ezt is megtanulom.

Vitt a tömeg magával, már az első felében is jobb tempóban haladtam, mint ahogy terveztem az elején, de arra azért odafigyeltem, hogy túlságosan ne szálljak el.

A forduló után volt erőm gyorsítani is, az utolsó 2 km-ben pedig kiengedtem, ami bennem maradt, és igazi hajrával futottam be a célba.

1:09 óra lett az időm, ami nekem abszolút egyéni csúcs. Olyannyira, hogy az utolsó km-t 6:00 perc alatti ezerrel futottam, ami szintén egyéni csúcs lett 1 km-en, illetve a második 5 km-t úgy meg tudtam húzni, hogy kis híján a legjobb 5 km-es időm lett.

Örültem az emlékéremnek, és őrült büszkeséggel lőttem róla és a célkapuról a képeket, amikor láttam az órán, hogy 7:00 alatti átlagtempóval zártam az egészet. Valósággal úszkáltam a boldogsághormonokban. Nálam ez óriási eredménynek számít, de ami a legfontosabb, úgy értem el, hogy végig tudatosan futottam, minden pillanatát élveztem, és a végén maradt bennem erő egy hajrára is. Kiengedhettem a vadlovakat, és száguldottam a hátukon.

 
Futóleckék
|
Lenyomtalak, 10K!

Nem volt sok lehetőségem élvezni a sikerélményt a helyszínen, egy gyors nyújtás és néhány falat narancs elrágása után indulnom kellett haza. A hosszú sétával induló napot még hosszabb és intenzív talpalással folytattam az útlezárások miatt, ami normál esetben nem számítana, de úgy tűnik, a lábamnak ez már sok volt. A verseny másnapján fájni kezdett a jobb talpam, és bár napokig igyekeztem pihentetni, kellett neki egy hét, hogy teljesen megszűnjön a sajgó érzés.

Életem legelső 5K-s versenyén, 3 hónappal azután, hogy az első kocogásra lementem, hősként tekintettem a 10K számban elindult versenyzőkre. Mindenkire. Most pedig én lettem az akkor tátott szájjal figyelt "hős", és mindezt kitartó munkával értem el. Azt hiszem, bárkiből, bármikor lehet hős, ennek pedig igazából nem létezik semmilyen mértékegysége. A mértékegység mi magunk vagyunk. Most még inkább.