Futóleckék K. Tengeri Dalma blogja
Írj nekünk

10. Életem első terepversenyén vettem részt

Manavgat Ultra Marathon

Az első, de nem utolsó, reménytelenül elvesztem.

Február elején tudtam le életem első terepversenyét, a legrövidebb, 6K-s távon indultam el a Manavgat Ultra Marathon rendezvényen. Nagyon vártam már, mert az elmúlt egy év néhány terepfutásának alkalmával úgy éreztem, nekem ez az igazi.

A munka miatt egy kicsit hektikusan éljünk a mindennapjainkat, ezért mindig az utolsó pillanatban derül ki, hogy egyáltalán részt tudok-e venni egy-egy kiszemelt versenyen. Manavgat nagyon közel van hozzánk, ha törökországi viszonylatban beszélek, mindössze 1,5 óra autóút tőlünk. Borzasztóan szurkoltam, hogy összejöjjön! Nem csak a közelsége miatt, hisz én messzire nem tudok elutazni egy versenyért, hanem mert ez T.E.R.E.P.V.E.R.S.E.N.Y.

Voltam olyan szerencsés, hogy kb. 1 hónappal a nagy nap előtt el tudtam menni terepbejárásra.

Már akkor teljesen magával ragadott a pálya, bár totálisan elfogult vagyok, nekem mindegy, csak odakint futhassak a „porban, sárban”.

Terepbejárás a manavgati verseny előtt, teljesen elvarázsolt az útvonal.

A felkészülés jól sikerült, annak ellenére, hogy éppen a verseny előtt odahaza is időztem valamennyit. Ilyenkor minden pillanat be van táblázva, sok-sok találkozó, ügyintézés, és rengeteg-rengeteg szeretet az otthoniaktól, amit sokszor még egy órácskára is nehezen hagy ott az ember. Azért addig ügyeskedtem, hogy sikerült beilleszteni az edzéseket a szeretet-fröccsök közé, ráadásul a futások mindegyike külön élménynek számított.

A verseny előtti harmadik napon még rátoltam egy jó kis erősítést a rendszerre, gondoltam, lesz elég időm kipihenni. Csak azzal nem számoltam, hogy két hét nagy idő, ami kiesett erőedzés szempontjából, ezért valószínűleg érzékenyebben fog érinteni, mint egyébként. És lám, így is lett, még a verseny előtti napon is sajgott minden, futás szempontjából kulcsfontosságú porcikám, a férjem remekül szórakozott a szögletes járásomon.

Aztán eljött az utolsó edzésem időpontja, két nappal a verseny előtt. Viharos erejű szél tombolt nálunk is, ilyen szélben még soha nem futottam, időnként úgy éreztem, alig haladok. Elvétve voltak rajtam kívül járókelők a sétányon, azok közül többen is hüvelykujjukkal jelezték elismerésüket. A pulzusom pedig szinte azonnal felugrott az egekbe, és többé nem volt hajlandó leereszkedni – akkor még nem tudtam, hogy ez az adott körülmények között nem is annyira meglepő. A tervezett 6 km-ből 4-et teljesítettem, pedig rám nem jellemző, hogy rövidítem a kitűzött távot. Az erősítés miatt nehéznek éreztem a végtagjaimat, és totál felhúztam magam azon, hogy a pulzusom így cserben hagyott, holott az elmúlt hetekben egész jó volt. Kissé elkámpicsorodva írtam az aznapi edzésnaplót, és azon dolgoztam, hogy az élményen gyorsan átlendüljek. Ezt a tanácsot kaptam Hankától is, engedjem el a hetet, már csak a versenyre koncentráljak – szerencsére sikerült.

A verseny előtti napon csak nyújtottam és hengereztem, imádkoztam, hogy a kínzó izomlázam utolsó morzsái is elmúljanak másnapra. Izgatottan pakoltam össze a futócuccokat, váltóruhát, sok-sok vizet, gyümölcsöt és puffasztott rizskarikát. Kölyök korán ágyba dugva, minden kikészítve, kávéfőző startra készen, hogy hajnalban már csak intravénásan be lehessen kötni a kávét, és induljunk a helyszínre.

Időben érkeztünk, erre a régióra nem jellemző hűvös reggel (nem írok hőfokot, mert meglincseltek) és nagy szél volt, vacogott mindenki. Éppen láthattam, amikor elindították a 66K és a 38K ultratáv résztvevőit, igazi hősök!

Gondolatban eljátszottam vele, hogy egyszer majd én is rajthoz állok egy ekkora távon, és küzdhetek önmagammal és az elemekkel.

Nagyon kevesen sorakoztunk a rajtvonal mögött, talán húszan, a 6K táv nem volt olyan népszerű, mint a 12K vagy a többi. Aztán eldördült a startpisztoly, és elindult a kis csapat. Nyurga középiskolás lányok ugrottak az élre, és a mezőny azonnal szétszakadt, az eleje gyorsan elhúzott. Erősen kezdtem én is, de néhány száz méter után észbe kaptam, és lelassítottam a saját tempómra. Aszfalton futottuk az első kilométert, alig vártam, hogy felkanyarodjunk a széles, tűlevelekkel teleszórt erdei földútra. Teljesen szétszakadtunk, így kényelmesen lehetett haladni, fel a puha tűleveleken, majd rákanyarodtunk a kiszalagozott ösvényre. Örültem, hogy már korábban bejártam az útvonalat, így sokkal könnyebb volt a tájékozódás. Jó tempóval mentem, elkezdtem előzgetni, de nem hajtottam túl magam. Bár a pulzusom az első emelkedő után fent ragadt, volt egy előre megbeszélt határ, amit nem akartam átlépni, vagy ha mégis megtörtént, akkor visszafogtam a lovakat. Így bírtam végig, csak a nagyon meredek emelkedőkön gyalogoltam, az enyhébbeken bírtam kocogni is, lefelé pedig rákapcsoltam.

Csodás útvonalon haladtunk: fenyőerdőn vágtunk keresztül, ezeréves kőhídon keltünk át, majd sziklás, kanyargós ösvényen futottunk, a szúrós bozótot kerülgetve. Az emelkedőről leérve narancsliget mellett haladtunk el, majd levezettek bennünket az útról egy durván felázott sík terepre, ahol dagonyáztunk egy kicsit, majd egy keskeny vízfolyáson is át kellett kelni, mekkora buli! Után ismét emelkedő jött, benne egy kis hegymászással, huhh, az emelkedő tetején azért szükségem volt egy perc gyaloglásra, hogy ismét levegőt kapjak.

Az utolsó másfél kilométeren már végig lefelé vitt az út, hol aszfalton, hol erdei úton, én csak száguldottam, olyan tempóval, mint soha előtte.

Az utolsó fél kilométert moderálva tettem meg, mert a pulzusom addigra jócskán felülről karcolta a határt. A lábaimban benne lett volna még egy nagy hajrá, de nem mertem túlpörögni. Se előttem, se utánam nem volt senki, egyedül értem a célba, oda, ahonnan elindultunk. Emlékérem a nyakba, egy pohár víz a kézbe, és ennyi is volt, az igazi ünneplést a sokkal később és máshová érkező ultrásoknak tartogatták, a célszalag, a zene és minden eltűnt addigra, mire mi befutottunk. A lányom máris ugrott a nyakamba, úgy nézett rám, mint egy hősre – kell ennél több?

Az öltözködést kicsit elszúrtam, még közvetlenül indulás előtt is vacilláltam, hogy kell-e a dzseki a hűvös és a szél miatt, vagy sem. A dzseki végül maradt, a szél viszont indulás után nem sokkal elállt, így szinte végig szakadt rólam a víz, mivel a rajtszámot a dzsekire tűztem, és nem akartam megállni variálni vele. Úgy voltam vele, nem olyan hosszú ez a táv, hogy ne bírjam ki.

Az eredményhirdetés szerint a 10 befutó nő közül a 6. lettem. Persze nem ez a legfontosabb az én szintemen, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem figyelem. A versenyszellemet nem tudom kikapcsolni, de próbálok reális elvárásokat támasztani önmagammal szemben. Az elején elégedett voltam, ha nem utolsóként futottam be, mostanában pedig az a célom, hogy valahol a középmezőnyben végezzek.

Ez volt az első terepversenyem, és már most nézegetem, mikor és hol lesz a következő, ahová van esélyem eljutni. Ha más nem, nyáron majd elmegyek odahaza, a következő látogatásom alkalmával, hátha veletek is tudok találkozni!

Ha van kedved, kövess Instagramon is!