Igen, időnként kell az a külső támogató erő, ami átlendít a gyengébb pillanatokon.

Persze, ha mégis magam maradok a kis belső küzdelmeimmel, végül nyakon ragadom magam és úgyis elindulok, mert pörögnek a napok, mint egy mozgó satu, szűkül a ma és a célverseny közti idő sáv, nem lehet vacakolni. Én nem tervezem meg az edzéseim időpontját egzakt módon. Annyi mindent tervezek, van amit hagyok egyszerűen besimulni a napomba. Azt tudom, hogy melyik nap futok, de a munkám sokszor befolyásolja, hogy végül melyik órában lesz a terveimből valós edzés.

 

Többször volt már olyan helyzet, amikor épp ment le a nap vagy péntek délután volt, és mindenki a hétvégi pihenésre igyekezett haza. Én is úgy eldőltem volna otthon a kanapén az egész heti gályázás után, ám úgy jött ki a lépés, hogy ekkor lett volna lehetőségem futni. Nos, ilyen helyzetben, hogy könnyebb legyen kilökni magam az ajtón, többször hívtam már segítségül az egyik futótársamat, Jucust. Ő egy remek triatlonos csajszi, aki 2017-ben számomra Ironman lett. Gyönyörűen, alázattal, brutál munkát tett bele az IM felkészülésbe, komolyan mondom még nézni is fárasztó volt. Hogy nem jött végül össze az ironman a számára, az is megérne egy posztot, de fizikálisan és mentálisan nekem ironman lett, simán végigcsinálta volna, ha nincs az a dolog... . 

A lényeg, hogy több őrültségbe is belerángattam már, és szinte bármikor hívtam őt a munkaidején kívül, mindig igent mondott egy hirtelen jött közös edzésre. 

Így futottunk már együtt este 8 órási indulással a Börzsönyben, ahol együtt csodáltuk a téli éjszakában fénylő csillagokat. Futottunk együtt sűrű hóesésben, szélviharban, a tavaszi olvadó latyakban, amikor szinte patakként ömlött a víz a Börzsöny piros jelzésű útján. Emlékszem, hogy izofóliába kellett őt csomagolni, mert annyira átázott a szélkabátja. De több nagyobb események nélküli közös megmozdulásunk is volt, akárcsak a múlt hét pénteki közös futásunkat említem, amikor tavaszból indultunk, és sűrű hóesésbe érkeztünk a Börzsönybe. Emlékszem, egy bő órás edzésem volt kiírva, amiből 30 percet kellett tempósabban futni. Milyen jó, hogy ott volt velem. Sokkal könnyebben tudtam rávenni magam, hogy szedjem a lábaimat. Közben hullott a hó, csend volt, miénk volt a hegy. 

 

De, Jucus most elutazott Ausztráliába két hónapra. Nincs kit hívjak egy közös futásra, magamnak kell megküzdenem a kis démonaimmal. Az élet olyan szépen adja a leckéket. Apró leckék, de így lépkedünk előre. Az én életemben a futásnak szabtam egy keretet. Van egy szint ameddig hajlandó vagyok/lehetőségem van időt ölni ebbe a hobbiba, de többet nem. Nos, ebből az időből kell kihozni amit lehet, éppen ezért ebben az időtartamban nincs helye a kifogásoknak, mégha azok ott környékezik az agyamat időnként. De így vagyunk ezzel talán mindnyájan, és valahol azt ünnepeljük minden edzés végén és a célversenyünk finisében, hogy ezeket a hétköznapi démonokat sikerült legyőznünk. 

Ma is nehezen indultam, de elindultam, pedig ha itthon van, biztosan felhívom, hogy "Juc, nincs kedved eljönni a Naszályban futni egy hosszabbat emelkedőn?" Tuti igent mondott volna.

Jó futást!

Györgyi