Mindent a futásról nőknek Németh Györgyi blogja
Írj nekünk

Amit a sérülésemből tanultam

Németh Györgyi | Nagyon megszerettem a túrázást, amibe egy kis futás mindig belefér

Például azt, hogy ez még nem a világvége!

Talán mindenki elgondolkodott már azon, hogy futóképességeinek és lehetőségeinek határai hol húzódhatnak. Egy patent évben vagy időszakban sokunknak összejön egy PB, egy álomverseny teljesítése, egy korábban elképzelhetetlen táv leküzdése. Fantasztikus jó érzés ezeknek az élményeknek a megélése, és valljuk be, hogy emellett az is hízelgő számunkra, hogy az ismeretségi körben csodabogárként tekintenek ránk a teljesítményünkért: a maratonokért, az ultrákért, a hegyekért, és ezért az egész futós életmódért. Nem ezért csináljuk, de azért jól esik.

A futás, az eredmények, a sikerek, a küzdeni tudás, az „Erős vagyok, a meg tudom csinálni!” és a sort ki-ki folytassa önmagára vonatkoztatva, beépülnek az identitásunkba. Kialakul egy kép önmagunkról. Én vagyok az az ember, aki minden évben lefut egy maratont, teljesít egy féltávú triatlonversenyt és így tovább. Én vagyok az az ember, aki mindezt meg tudja csinálni.

 

FN Boutique webshop - most 30-40%-os kedvezményel túrabotok, technikai pólók (hirdetés)

 

De mi történik akkor, ha jön valami, ami borít mindent, és a korábban megvalósított célok ismétlése vagy túlszárnyalása olyan távol kerülnek, mint egy messzi messzi galaxis? 

A: Ilyenkor teszik fel sokan a kezüket, és hagyják abba a sportot, mert nehezen fogadja be az egó, hogy "már nem vagy olyan jó, mint korábban"

B: De túl is lehet élni, át lehet programozni a dolgokat.

Az A verzió nálam szóba sem jöhet, pedig tényleg nem vagyok olyan "jó" mint korábban. A B verziót csinálom egy ideje, és igencsak tanulságos ez a pálya is. Milliószor leírtam, de azok kedvéért, akik csak most csöppenek a történetembe, ülőideg-gyulladással küzdöttem sokáig, enyhe saroktáji fájdalommal és kissé merev vádliizomzattal fűszerezve. Terhelésre enyhébben ugyan, de jelentkeznek a problémák még mindig.

Mi az, ami nem megy mondjuk a bő egy évvel ezelőtti énemhez képest?

– Nem tudok 6 perc alatti ezreket futni.

– Az átlagos edzőtempóm 7-8 perces ezrek körül mozog.

– A 14 km feletti távok futása egyelőre felejtős. (Félmaraton, maraton....? Majd egyszer talán, újra)

– Futás közben gyakori a diszkomfortérzet, nincs meg az a flow, hogy visznek a lábaim, meg kell állnom nyújtani úgy 2 kilométerenként.

– Hosszabb futás közben (értsd 8 km körül) részlegesen érzéskiesés tapasztalható a hajlítóizmok bizonyos területein.

– Pihentetés és nyújtás hatására javul minden, hangyaléptekben lehet csak növelni a terhelést.

 

Mit tanultam a sérülésemből?

 

  1. Egy jó belső mottó sokat segíthet. Az enyém: A lényeg, hogy mozgásban maradj!


    Mivel a kezdetek kezdete óta ez a legfőbb mottóm, ezért egy pillanatra sem voltam igazán elkeseredve, hogy nem tudtam futni hónapokig, és hogy azóta sem megy úgy a futás, mint korábban. Mivel a futáson túl nagyon sok más sport létezik, ami az én sérült állapotomban is végezhető, így a sérülésem legnehezebb időszakában is tudtam mozogni. Persze nem olyan intenzitással és mennyiségben, de tudtam úszni, tekerni, edzőterembe járni. Mozgásban maradtam, csak másként.



  2. Bele lehet szeretni más sportba is ugyanúgy mint a futásba – én felfedeztem a crossfitet


    Ha nem sérülök le, akkor tuti, hogy nem nézek az edzőterem felé. Évekig tartottam edzéseket, funkcionális edzést, kondi-stepet stb., egy életre meguntam az edzőtermi közeget. Teljesen átnyergeltem az outdoor sportok irányába. A sérülésem viszont ismét bevitt a terembe, és felfedeztem a crosst, ami remek kihívások elé állít. Azóta is heti 3-4 órát crossfitezek, és legalább úgy szeretem, mint anno a futást.

  3. Értékelni kezdtem a korábbi teljesítményemet

    Korábban teljesen természetesnek tűnt, hogy hetente ötször futok. Magától értetődőnek tartottam, hogy minden héten egyszer felfutottam a Nagy Hideg-hegyre, hogy évente egyszer lefutottam egy maratont, hogy álmomból felverve is képes voltam lefutni egy félmaraton, hogy évi 10-15 versenyt teljesítettem. Mikor az ember újra eljut a startvonalhoz, hát onnan nézve máris látszik, hogy mennyi munka volt ezek mögött, és mennyire nem egyértelmű, hogy a test kiszolgálja a fej ötleteit. Szóval elkezdtem értékelni mindazt, amit korábban elértem.

  4. Az elengedés képességét remekül fejleszti a sérülés


    El kellett fogadnom, hogy most új időszak kezdődik. El kellett engednem a versenyeket, a magamhoz mért gyorsaságot, a futók közösségéhez való tartozás élményét, és magát a futást jó időre. El kellett fogadnom, hogy mindez testi változásokat is hoz magával. Mit élhet át, akivel komoly baleset történik vagy egy súlyos betegség támadja meg?! Erre gondoltam (nálam ez működik), és innen nézve egyáltalán nem volt megoldhatatlan a helyzet. Egyszerűen nem kell más, csak idő, türelem és okos módszerek.

  5. Nem kellett lemondani mindenről, amit a futásban korábban szerettem


    Mivel a szívem húzott a hegyekbe, és futva kizárt volt, hogy eljussak oda, így elkezdtem gyalogolni. A fiammal hétvégenként klassz túrákat teljesítettünk. Mivel értelmetlen volt a tempót nézni, így az egómnak sem okozott gondot, ha meg kellett állni nyújtani. Ott voltam az erdőben, tehát az, amiért a terepfutást is szerettem, megvolt, és még edzésértékűnek is tekinthettem ezeket a 10-20 km közötti gyaloglásokat. Azóta is a hosszú futásom egy 3-6 órás túrában testesül meg.

  6. Felfedeztem új regenerációs módszereket


    A mindenféle kezeléseket és módszereket hívom most regenerációs módszernek. Edzőként, futó emberként több éve minden edzés után nyújtottam, hengereztem, de! Ahogy növekszik a lefutott kilométerek száma, ahogy egyre nehezebb terepre keveredik az ember, ahogy a hétköznapi mozgásaink – értsd: ülőmunka, vezetés stb. – mennyisége is változnak, a megszokott edzés utáni nyújtás-hengerezés rutin kevés lehet. Így jártam én is. A sérülésem után felfedeztem a masszázslabdákat, amik az én kötött izmaimat remekül megnyomkodják, és benyomulnak olyan részekre, amit egy henger egyáltalán nem ér el. Megismertem a kötőszöveti kezelést – brrrrrrrrrrr! Őrült fájdalmas, de hatékony. Rá kellett jönnöm, hogy már nem elég az edzés végi 5-10 perces nyújtás. Be kell kalkulálnom az edzés idejébe a hosszú, legalább 30 perces nyújtás-hengerezés-masszázslabda kezelést. Rendszeresen kell járnom masszíroztatni – nem szeretem, egyszerűen nehezen viselem, ha idegen ember tapogat. Ezen is túl kell(ett) lépnem – és még folyamatban... És el kell kezdenem jógázni! Szeptembertől ez lesz az új projekt, de nagyon nem az én világom. Viszont muszáj lesz, mert kellenek a kimondottan nyújtó-erősítő edzések is, különben csak egy helyben toporgás lesz.

  7. El kell fogadnom, hogy most más futó vagyok


    A korábbi futót el kellett engednem, és el kell fogadnom, hogy most én vagyok az a futó, aki hetente háromszor fut, és akkor is 10 kilométer körül. Ennyit bír jelenleg a lábam, a csípőm, a hajlítóm úgy, hogy utána ne lépjen fel fájdalom napközben. Van rajtam pár kiló felesleg, és nem tudok bekapcsolódni olyan témájú beszélgetésekbe, hogy „Milyen versenyen indulsz az idén?”. Egyszerűen alkalmatlan vagyok jelen állapotomban bármilyen versenyre is elmenni. Kocogni itthon, a Duna-parton is remekül tudok. Versenyre azért jártam, hogy a magamhoz mérten tisztességesen teljesítsek, és megnézzem, hol is tartok aktuálisan. Mivel ez nem megy, ezért a versenyek is „szögre lettek akasztva”.

  8. Rájöttem, hogy a rövid futásokat is lehet élvezni


    Sok futó mondja azt, amit korábban én is, hogy ha már kimegyek, akkor 10 km a minimum, különben nem is érdemes futócipőt húzni. Ma már másként látom ezt... Hogy örültem, amikor újra le tudtam futni az 5 kilométert! Minden viszonyítás kérdése. Mióta lesérültem, lekerült rólam a pulzusmérő óra, nem számít a táv, a tempó. Megengedem magamnak – hisz mást nem tehetek –, hogy gyalogoljak, amikor úgy érzem, hogy fájdogál a lábam. Azt mondtam magamnak, hogy elindulni mindenképpen el kell, de ha csak gyalogolva esik jól a futóedzés, akkor sincs itt a világvége. Ha pedig sikerül a tervezett 8-10-14 km, annak nagyon tudok örülni.


  9. Sok futás sok idő, kevés futás, kevés idő..


    Mivel a sérülésemmel kiestek a képből a versenyek és a hosszú futások, rám szakadt egy csomó idő. Azon vettem észre magam, hogy kertészkedek, gyakrabban főzök, többet vagyok a családdal. Innen nézve időnként nevetségesnek is tűnik, hogy korábban az volt a legnagyobb problémám, hogy 1:47 vagy 1:45 lesz-e a következő félmaratonom. Persze nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha most átálltam volna a „másik oldalra”. Tehát amit tanultam: marha nehéz egyensúlyban tartani a munka-család-futás háromszöget... Nem is lehet. :))) Mert a futás olyan, mint egy vákum: magába szív.:))) Azt mondom, hogy amíg van motivációd, valamint a környezeted is bírja és támogat, addig hajrá!

  10. Nagyon kell figyelni az étkezésre egy leállás után


    Futás mellett több kalóriát engedhet meg magának az ember, sok futás mellett még többet. Nem futás mellett alig valamennyit. Nekem lassan sikerült megreformálni a kajálásomat. Hozzá voltam szokva a kalóriadúsabb táplálkozáshoz a heti 50-70 km mellett, és hosszabb idő volt, mire sikerült megreformálni az étkezésemet. Egyszerűen nem tudtam hirtelen átállni. Ez azzal járt, hogy felszaladt rám jó pár kiló. Ezt tudnám talán a legnagyobb negatívumként említeni a sérülés kapcsán. Azóta jobban figyelek a kajára, bár még mindig van mitől megszabadulni.

 

Sajnálat? Ugyan már! Egy sérülés egyáltalán nem jelent egyet a világvégével. Az élet folyamatosan hozza a kisebb vagy nagyobb akadályokat, amiken túl kell jutni. A sérülés is „csak” egy ilyen helyzet. Szét kell cincálni az okokat, és újra lehet építkezni. Lehet, hogy nem jutok el ugyanoda, mint ahol már jártam, de új úton, új célokhoz egészen biztosan. Mindaddig jó, míg ezek a legnagyobb problémák. 

Jó futást!

Gyö