FutóBaráth Baráth Krisztina blogja
Írj nekünk

Hol a határ?

A több mint 2 hónapos karantén időszak igencsak felpezsdítette az életem futás szempontjából. Na nem arra kell gondolni, hogy egész nap ráértem, és akkor mentem futni, mikor kedvem volt.

 

Egy bölcsis, egy kisiskolás, egy férj, egy háztartás na és a munkahelyi teendők engem is leterheltek sokszor a kimerülés határáig. A futás az, ami kihúz mindig a csávából és helyre rak, visszalendít a helyemre.

 

Ez az időszak nagyon jó alkalom volt arra, hogy teszteljem magam. Mivel mind a négyen itthon vagyunk, támaszkodhatok a férjemre, aki bár munka mellett, de felügyeli a gyerekeket, amíg hazaérek.
Naponta 3 lehetőségem van futásra:

- kora reggel (mikor még mindenki alszik)

- ebéd után (mikor kislányomat elaltattam)

- este sötétedés előtt.

 

A tesztelésem célja pedig az volt, hogy fokozatosan és tudatosan növeljem illetve megtartsam a heti futásaim számát és hosszát.

Szerettem volna elérni egy "álomhatárt", egy újabb szintet, ami eddig még nem sikerült.

Akadtak olyan napok, amikor kétszer is ki tudtam menni futni vagy épp elmaradt a kitűzött edzés, mert a gyerekek visszahúztak. Semmi nem volt szentírás. Sokat segített, hogy szinte végig terepen futottam, aszfalton csak elvétve, sérülést így szerencsére nem szedtem össze. A szinteket is szépen elkezdtem gyűjtögetni, viszont pont emiatt nem gyorsultam. Egy-egy aszfaltos futás során igyekeztem beépíteni egy kis iramjátékot, persze a magam módján, kútfőből. Oszloptól oszlopig mondjuk 5x, semmi tudományos hókuszpókusz nem volt benne, csakis érzésre. Amennyit bírok, amennyit megengedhetek magamnak.

 

Nincs edzőm, nem irányít senki, a saját testem és teljesítőképességem valamint a korlátozott szabadidőm tudatában állítom össze mikor és mennyit futok. Még csak le sem írom. Fejben állítom össze. Érdekes, mert elképzelni sem tudom, hogy előírt edzéstervet kövessek. Azt annyira kötelező érvényűnek gondolnám, hogy elvenné a kedvem a szabad szárnyalástól, az örömfutástól és csak szoronganék tőle. Így magamat korlátozom be és "kényszerítem" rá az egyes távokra, szintekre.

 

Minden gyümölcs beérik egyszer, ha megkapja a kellő gondoskodást. Múlt héten arathattam le a közel 2 havi munkám eredményét, azaz sikerült feltornázni a hetet 6 futásra.
Mozgás idő:  9 óra 10 perc, össz táv: 91 km (lebontásban: 16, 10, 16, 11, 20, 18 km).

 

Hol van a teljesítőképességem határa? Van ilyen egyáltalán? Meg lehet ezt állapítani? Nem.

Ahogy az univerzum is behatárolhatatlan, így még magam sem jöttem rá, hol van bennem a maximum.

 

Nagyon jót tett velem ez az időszak. Az egyik legmaradandóbb élményem, hogy a 8 éves kisfiam is elkísért többször futni. Jó volt látni az érdeklődését és a fejlődését is egyben. 2 km-ről indultunk és több mint 5 km-nél álltunk meg. Szuper program volt mindkettőnek.


Nem vágott földhöz, hogy néhány várva várt verseny elmaradt. Az egyedüllét sem volt gond: magányos futó vagyok, egyedül futok szinte mindig.  
Megmérettetés szempontjából viszont igenis kellenek a versenyek. Van egy titkos célom, ami akkora NAGYBETŰS nálam és én annyira kicsinek érzem hozzá magam... Ha a versenyre gondolok, elkezdek izgulni és bizony nagyobbat dobban a szívem.
Ez a PIROS 85. De nem kiabálom el. Hosszú még az oda vezető út...

 

 

 

 

--

Baráth Krisztina