FutóBaráth Baráth Krisztina blogja
Írj nekünk

Elengedtem. Továbbléptem.

Vártam. Tényleg nagyon vártam. Mégsem mentem. Elengedtem. Lazán, lelkiismeret furdalás nélkül.

Vasárnap Kamaraerdőben volt verseny. A szokásos KTF Trail. Az erdőben, ahol edzeni szoktam, amit annyira szeretek. Ahol tök jól kiismerem magam, mert nem nagy, de legalább egy kis zöld felület a XXII. kerület szélén. Ami akkora, hogy el tudok bújni mások szeme elől, ahol nem futok össze folyton emberekkel, magamban lehetek. Körbevesznek a hűvöset adó fák, keskeny ösvényeken haladok és van némi szintkülönbség. Jó ott edzeni, ez az igazság.

És pont ez az első futóverseny, amire egész egyszerűen nem mentem el. Be volt fizetve, készültem rá. Mégis ki érti ezt?! Szeretek futni, akkor mégis mi a baj? Nem járok olyan rendszeresen versenyekre, hogy kiégtem volna. 

Változok. Ennyi a magyarázat. Más most a prioritás. Vannak sokkal fontosabb dolgok, mint egy nagyobb megmérettetés előtt  (UTH 55 km) felkészítő versenyekre járni. Egész héten korán kelek, későn fekszem. Pörgök ezerrel. Intézem a gyerekeket és a hozzájuk kapcsolódó dolgokat, dolgozom, és ott a háztartás, a költözés, tervek ezzel kapcsolatban.

08:30-kor volt a rajt. 06:00-ra állítottam az ébresztőt. Biztos, ami biztos. Halkan rezgett a telefon. Felébredtem és kinyomtam. Ott aludt mellettem egyik oldalamon kislányom, másikon kisfiam. Hétvégente, de csakis akkor, ezt szabad. Kell nekik, nekem meg főleg. Néztem őket, ahogy békésen pihennek. Egyik a nyakamat, másik a hajamat fogta. Így osztoznak rajtam. Nem tudtam és nem is akartam mellőlük mozdulni. Jó volt érezni a közelségüket, hallani az egyenletes szuszogásukat. Vigyáztam az álmukra. És igenis megengedtem magamnak, hogy még visszaaludjak egy kicsit.

Otthon maradtam velük az ágyban. Győzött az anyaság!

Néhány pillanat alatt átterveztem a napunkat. Verseny sztornó. Helyette labdázás, foci, motorozás, ugrókötél és amiket még a garázsban találtunk, azt mind felfedeztük együtt. Előző nap gyereknapoztunk, ami szintén élmény volt mindenkinek. Azt hittem, vasárnap rá tudom magam venni a versenyzésre. Tévedtem.

Azért csak úgy nem tudok elengedni egy edzést. Ahhoz túlontúl hozzátartozik az életemhez. A lelkiismeretem pedig azonnal kiált, ha hiba csúszik a gépezetbe.

Nem iktattam ki a futást, csak másképp oldottam meg. A nap legmelegebb részén, ebéd utáni alvásidőben egy tempósabb futásra indultam. A Duna ártéri erdős részét terveztem be, de csak a bekötő útig jutottam. Annyira árad a Duna, hogy a víz átfolyt a töltésen. Gyors áttervezés és elindultam egy másik körre.

Késő estére egy újabb edzés következett. Hosszabb, lassabb menet. Egyenletes tempójú futás terepen. Nyugiban, csendben, békességben. A bódító illatú bodzások mentén, végeláthatatlannak tűnő szántóföldek mellett futva aztán rájöttem, nem mindig kell hajhászni a versenyeket. Lemondani is tudni kell.

Sokkal többet nyertem aznap, mintha elmentem volna a futóversenyre.

Egyrészt időt és pénzt spóroltam azzal, hogy nem mentem el a versenyre (a nevezési díjat viszont buktam).  Másrészt többet tudtam a gyerekekkel lenni és edzeni. A 20 km-es trail helyett lett egy 13 km aszfalt futásom és egy esti 17 km-es lassabb, könnyű terepen.

Így megvolt a hétvégi hosszú egy nap alatt és túl is teljesítettem magam. Azt hiszem, nyugodt szívvel fogok beállni a rajtba június 8-án, az UTH 55-re.