FutóBaráth Baráth Krisztina blogja
Írj nekünk

Dunán innen - Dunán túl

Minden hétvégére akadnak szép számmal versenyek az ország bármely pontján, de praktikusság szempontjából az utóbbi időben azt részesítem előnyben, ami a legközelebb van hozzám és hab a tortán, ha még egy haver is akad, akivel a mindennapos monoton futásaim után élmény lenni és egyáltalán közösségben futni.

A Pentele Természetjáró Egyesület 14. alkalommal rendezte meg a Dunán innen-Dunán túl teljesítménytúrát. Lackó haver már elég sokszor teljesítette, én még csak 1x, akkor épp kismama voltam és terhesen a 20 km-es távot vállaltam be 2017-ben.

Most jött el ismét a mi időnk. Több táv közül a 2. leghosszabbat választottuk, ez mindkettőnknek gond nélkül megy.

Nagybetűs élmény teljesítménytúrákra járni. Annyira kell ez nekem a mindennapos budapesti pörgés után: metrózás, rohanás a gyerekekért, bevásárlás, fiamat edzésre hozni-vinni heti 4x. Kellenek hétvégén ezek a kiszakadások.

A túrákon visszajön az az érzés, amit gyerekkoromban annyiszor átéltem, mikor a sulival vagy a szüleimmel jártuk a természetet.

Tiszteletre méltó, hogy sok túrázó azért kel fel hajnalban, hogy részese legyen az éledező erdőnek, hogy lássa a fehérbe boruló hóvirágmezőt, cuppogjon a sárban és dideregjen a reggeli órákban, mert elvégre még télies az idő, amit reggel meg is mutatott.

-3 fokban indultam be a városba, pont mikor a nap felbukott a horizonton.

Feltekertem a kocsiban a zenét, hogy kicsit felpörögjek. 06:30-ra már be is értem a városba, ahova középsuliba jártam és ahol annyi minden történt velem. Szerelmek, csalódások, suli, nyelvvizsgák, matek korrep órák, találkák, mozizás, osztálytársak...

Férjem volt általános sulijában volt a nevezés, átvettem az itinert és kimentünk a parkolóhoz. Vártunk picit a külön buszra, mert Dunaújvárosból ez vitt ki az adonyi Vízi-fogadóig, ahol a túra indult. Ez is milyen jó már, kisiskolásnak éreztem magam, mintha osztálykirándulásra indulnánk.

A túra első szakasza egy szűk ösvényen vezet Kulcs határáig. Eléggé feltorlódott a sor, haladni nehezen lehetett. Én meg mint egy kis bakkecske ugrándoztam a túrázók között és próbáltam haladni. Lackó tekintete azt sugallta, hogy kicsit vegyek vissza az agarakból, mert itt nem fogok tudni az elején száguldani, mint egy terepversenyen. (Bár már ott is tumultus szokott lenni.) És én szót fogadtam. Na ilyenkor tényleg nem bánom, ha a tempó kicsit lazább.

Lackó szerintem csukott szemmel is végigment volna a távon. Sokat beszélgettünk, tök jó terápia mindkettőnkenk a futás. Nem kell beülni sehova pizzázni vagy sörözni, hanem futás közben kibeszéljük örömünket-bánatunkat.

Hóvirágmező a rácalmási szigeten

 

Okos gyerek ez a Lackó. Szokás szerint végig röhögtem vele az egész futásunkat. A rácalmási szigeten nem győztük csodálni a hóvirágmezőt, láttunk fakivágásokat, volt sár is bőven meg alpakka egy rácalmási rezidencián. Annyira hamar elillant az idő, hogy visszaértünk a városba. Kicsit sajnáltuk, hogy nem az 50 km-re neveztünk, de azt mondom becsüljük meg ezt az időt is.

A túra vége felé Dunaújváros határában

 

A célban megkaptuk a teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt, Lackó havertól búcsút vettem és nekivágtam még 4 km-nek, mert nem tudtam belenyugodni, hogy csak 27 km lett a táv vége.

Dunán innen - Dunán túl teljesítménytúra 30 km-es távjáért járó emléklap és kitűző

 

Kicsit nosztalgiáztam a Duna-parton, néztem a város panelépületeit, a nemrég kivágott fákat a Vasmű úton, a Dózsa mozit. 19-20 éve már (te jó ég), hogy ezeken az utcákon sétáltam nap mint nap.

Amúgy is szeretek változatos környezetben futni, úgyhogy szárnyaltam a városban.

31 km-nél csippant az óra. Vége. Befejeztem mára. Köszi Dunaújváros, köszi Lackó!

Jövök legközelebb máskor is!

Lackó haverral, akivel Mátrabércet és más versenyeket is megjártam. Sok tanácsot és támogatást kaptam tőle. Amit tudok a futásról, nagyrészt tőle tanultam.