FutóBaráth Baráth Krisztina blogja
Írj nekünk

A Schneeberg visszavár

Felszerelés | Izoital, víz, zselé, vízhatlan kapucnis kabát és hővédő fólia (kötelező felszerelés), ami kimaradt a képről.

Napra pontosan majdnem 2 hónapja volt Ausztriában, a magyar határhoz közel, Alsó-Ausztria legmagasabb hegycsúcsán megrendezett Schneeberg Trail terepfutóverseny.

32 km, 2400 m szintemelkedés

Az Alpok fő vonulatának keleti tagja, magasságával (2076 m) épp elég kihívás egy magamfajta futónak.

Harmadjára járok a völgyben elhelyezkedő kis faluban, Puchberg-ben. Innen indul és kanyarog fel egészen 1800 m magasságig a kisvasút, a Salamanderbahn.

Több mint 6 éve futok és jó pár versennyel a hátam mögött el sem tudtam képzelni, hogy ez lesz az első, ahol kiszállok. Nem véletlen az sem, hogy kellett ennyi idő, hogy leülepedjen bennem az egész.
De mi is történt pontosan? 

Zihálva fújtattam felfelé a hegyen. Szakadt az eső. Se előttem, se mögöttem nem volt senki. Leelőzött. Mindenki. Mégsem érdekelt. Nem éreztem magam egyedül. Inkább jó volt. Furcsa érzés ez, mert  alig kaptam levegőt, mégis élveztem. A hegyen voltam. Szeretem a hegyeket, az erdei ösvényeket. Ezért szeretek terepen futni.  Most lassan haladtam felfelé és ez idegesített. Nem szoktam így menni. Fürge vagyok és most lomhának és tehetetlennek éreztem magam. Hogy fogom ezt megcsinálni? Még a felénél sem tartok és kivagyok. Talán a lejtőket képes vagyok megfutni, de felfelé már nem megy.

Elég levegő nélkül a lábaim sem engedelmeskednek úgy, ahogy szeretném.

Ígéreteket tettem magamnak. Meg kell csinálnom. Magamért. A családomért, akik a völgyben várnak rám. Aztán elgondolkodtam, hogy mekkora hülyeség ez. Miért tartoznék nekik elszámolással? Miért ne szállhatnék ki csak azért, mert szimplán nem érzem jól magam? Miért kellene tovább rontani az állapotomat, ha időben ki tudok szállni? Fontos dolog a beismerés. Elfogadtam, hogy ehhez most nem vagyok elég. Gyötrődtem belül és a miértekre kerestem a választ. Miért most? Miért velem? Miért itt? Mit fognak szólni? Mi lesz így velem?
És még sorolhatnám... 

Közben kiittam mindkét palackomból az izót. A zselék a futómellény zsebében lapultak. Már régóta éhes voltam, de ezzel büntettem magam. Ha fel akarom adni a versenyt, nem érdemlem meg, hogy egyek.
Továbbra is esett. Párás idő lepte be a hegyet. 10 km megtétele után eldöntöttem, hogy kibírom az első frissítőpontig, ami a 14. km-nél van. Onnan biztosan le tudnak hozni az önkéntesek.

Egyszer csak nagy magányomban utol ért egy lány futó. Érdekes, a vacsorámat tettem volna rá, hogy én vagyok az utolsó, aki bolyong a hegyen.

No, utána iramodtam, próbáltam futni utána. Kis idő múlva már ott is volt az 1.frissítőpont. Terülj-terülj asztalkám, meleg tea és barátságos fogadtatás várt. Megbeszéltem az önkéntesekkel, hogy velük maradok és levisznek. Csatlakozott hozzám még egy osztrák futó, neki is elég volt ennyi. A teán kívül itt sem fogadtam el semmit, mert a belső énem szerint ezt nem érdemlem meg.

Leültem megpihenni egy napozószékbe a hütte balkonja alatt. Már rég átázott rajta a vékony vászonréteg. Kaptam meleg teát, ami jól esett átfagyott testemnek. Dideregtem a rám izzadt és az eső áztatta nedves ruházatomtól. Átöltözni nem tudtam, a váltóruhámat felküldtem a hegy tetejére a szervezőkkel még reggel, a rajt előtt. Így vacogtam, de tűrtem. Mert tűrni kell, ha már feladom.

Nem hittem a szememnek. Kb. 8 futó volt még mögöttem, amin megdöbbentem.


Mindenki tovább folytatta útját. Pedig a pontot zárták már akkor. Bementünk a hütte garázsába felmelegedni. Ugyan nem volt üzemben, de legalább nem fújt bent a szél.

Aztán elindultunk lefelé a salakos szerpentinen. Egész hosszasan kocsikáztunk, mire visszaértünk a faluba. Szeretem ezt a helyet.
Hatalmas köszönet a segítőkész osztrák önkénteseknek, akik "megmentettek" a folytatástól. Remélem, hogy a Schneeberg egyszer még visszavár.

A becsületes felkészülésemet az augusztus vége óta kiújuló asztmám nehezítette. 4 éves korom óta hol előjön, hol eltűnik, kísértetként visszajár. Folyamatosan köhögtem, fulladtam futás közben is, ami a tempómból is jelentősen visszavetett. Többször meg kellett állnom "köhögés szünetre". A heti edzés adagok így is megvoltak, de a tüdőm most ezt a versenyt nem akarta befogadni.

Csalódott voltam, de ha igazán őszinte akarok lenni magammal, nem kellett volna elindulnom ilyen állapotban a versenyen. Hiba volt. Bíztam benne, hogy menni fog, de már az első 5 km után éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. 

Bár nem értem célba és csak az útvonal első feléről tudok nyilatkozni, mégse hagyjátok figyelmen kívül ezt a versenyt. Ami nagyon tetszett, hogy kb. 230 terepfutó indult és nem azért, mert létszám limit van.

Nem egy nagy csinnadrattával járó verseny, mellőznek mindenféle nagy hűhót.
A szervezők a legszükségesebb információkat osztják meg, nem küldözgettek előtte sorozatos emaileket. Amit egyszer leírtak, ahhoz kell az embernek tartania magát. Sem a facebook-ot, sem az eseményoldalt nem árasztották el plusz kérdések, információk.

Tiszta szívvel ajánlom minden futónak. Talán jövőre újból megpróbálom, szigorúan csak akkor, ha teljesen egészségesnek érzem magam.

A rajtban állva még vidáman...
|
2019. szeptember 28. 07:30 Puchberg am Schneeberg rajt előtti pillanatok