Szöveg: Baráth Krisztina | 2022.07.19. | |
Előzmények
Amikor benevezek egy futóversenyre, több tényezőt kell figyelembe vennem: milyen az aktuális edzettségi állapotom, mennyi időm van felkészülni a távra, belefér-e az életembe a plusz idővel járó edzés…
Általában reális célokat tűzök ki, viszont néhány éve érzem, hogy nem tudok tovább lépni terepen az 55 km-nél hosszabb távokon. Nagyon beragadtam itt, mint egy futócipő az eső áztatta terepen a cuppogós, dagonyázós sárba. Nem tudtam kilépni belőle. Nem volt elég bátorságom megmutatni, hogy ettől akár többre is képes lehetek. Ez elsősorban azért van, mert eléggé be vagyok korlátozva, mikor tudok edzeni. Sokszor nem akkor, mikor kedvem van és mikor jól esne.
Első lépésként el kellett kezdenem bízni magamban:
igenis képes lehetek a jelenlegi edzettségi szintemmel teljesíteni egy hosszabb távú futóversenyt.
Az elmúlt kilenc évben volt két Mátrabérc teljesítménytúrám futva, két Szentendre Trail, két Mátrabérc Trail.
Ezek a jelentős szinttel rendelkező 54-55 km-es távok adtak némi tapasztalatot. Az első két mini terepultra után már tudtam, mi vár rám ezen a távon, mivel kell számolnom, tehát ezekre a távokra mondhatnám azt biztosra, hogy mennek, fel tudok rá készülni egyedül is.
De mi van ezen túl, 55 km felett? Hogy reagálnék egy kicsivel hosszabb távra? Meg tudok-e küzdeni vele mentálisan és fizikailag?
Annyira foglalkoztat az ultrafutás minden egyes eleme, hogy elérkezettnek láttam az időt és mertem lépni.
2021. november 2-án beneveztem a terepfutás ünnepére, az Ultra Trail Hungary 2. leghosszabb távjára, a Szentlászló Trail-re (84 km, 3.100 m+ szinttel).
Nevezés után kicsit megfordult velem a világ és fejbe kólintott a tény, hogy 7 hónapom van rá felkészülni. Ami teljesen ideális egy ilyen távra azzal az alappal, amit az évek során megszereztem.
A felkészülést nem mertem egyedül bevállalni. Kerestem egy edzőt, aki a terepultrákban otthonosan mozog, akitől bármikor tudok és merek bármit kérdezni, türelmes és aki hasonló értékrendet képvisel, mint én. Így lett Losonc Timi az edzőm. Megismerkedtem a pulzuskontrollal, kicsit tovább fejlődtem a terepfutás világában.
Sosem voltam motiválatlan, de innentől kezdve elkezdtek inspirálni a heti edzéstervek. Timinek is és magamnak is meg akartam felelni.
A felszerelés és ellátmány
Induló pakkomban összesen 0,5 l izó és egy tartalék 0,5 l víz volt (ezt mindig végszükségre teszem be a mellény legmélyére), 13 db zselé (GU, Sponser, Nutrixxion), sótabletta és power bank. Ez utóbbi az órám miatt kellett, mert 8 órás használat után lemerül.
A meglepetés
Azt tudni kell, hogy engem soha senki nem visz versenyre, mindig én vagyok a sofőr és szállítom magam a rajtba, majd utána haza. Néha kimerítőbb, de ezzel mindig számolok. Verseny előtt pontban 8 órával bejelentkezett barátnőm, hogy ő ugyan szívesen elvinne a versenyre és ha kell jön is értem. Akkora meglepetés és egyben megkönnyebbülés volt… amikor nem számítok semmire és hirtelen jön egy szuper dolog. Sokkal könnyedebben vettem a versenyzést és nem nyomasztott feleslegesen semmi. Már csak ott akartam lenni a rajtban és elindulni.
Röviden a versenyről
Június 5. vasárnap 02:00 Szentendre, Lázár cár tér
Bár sokat futottam a felkészülési időszakban este és éjszaka, de arra még nem volt precedens, hogy hajnalban induljak el, ráadásul az erdőbe. Pedig ha tetszett, ha nem, hajnali 02:00 volt a rajt.
A verseny ezen részétől féltem legkevésbé, mert tudtam, hogy sötétben még inkább kivehetőek a fényvisszaverő szalag jelölések az erdőben és arra is számítottam, hogy a mezőny egyes csoportjai egyben lesznek még akkor. Napfelkeltéig keveset, nettó 2,5 órát kellett csak fejlámpával futni.
A rajt
Elég fáradt voltam, mikor 01:30-kor becsekkoltam a rajtzónába. Anna kávézott egyet, én nem merek verseny alatt se kávét, se más olyan ételt magamhoz venni, amiről tudom, hogy esetleg gyomor gondokat okozhat.
Ilyenkor a legnehezebb: várni, hogy menjen és teljen az idő, hogy végre benne legyek a versenyben, peregjenek azok a kilométerek.
02:00-kor elrajtoltunk. Mindenki elcsendesedett és magára koncentrált. Bennem csak annyi elvárás volt, hogy végig tudjak menni a pályán.
Csakis az számított, hogy egy eddig számomra ismeretlen távon helytálljak.
A sötétség nem hatott rám negatívan, a fáradtság érzése is elmúlt. Edzői utasítás szerint ennyi kérés volt: ne fussam el az elejét, legyen jó élmény és hagyjak a végére elég erőt, hogy be tudjam fejezni.
Ehhez képest már rögtön az elején eldöntöttem, hogy olyan tempóban fogok futni, ami még kényelmes, de nem annyira lassú, hogy túlságosan belefásuljak. Az lett így a felállás, hogy nyomom sötétben, ahogy tudom és jól esik, hogy nappal ne kelljen sokat a meleggel küzdeni. Mint kiderült, nem is volt ez olyan rossz döntés. Síkon kényelmesen, lejtőket megnyomva, felfelé pedig tempósabban meneteltem.
Izgalmas élmény volt éjszaka az erdőben futni. Bevillannak képek, amiket jól bevéstem az emlékezetembe: ahogy az éjszakában a sok világító fejlámpa beragyogta az erdei ösvényeket, mint apró világító szentjánosbogarak. Mikor egyszer hátra fordultam és láttam Szentendre fényeit a távolban. Vagy mikor a madarak kezdtek bele csivitelő éneklésükbe még napfelkelte előtt. Minden olyan egyszerű és tiszta volt. Még a sötétség uralkodott, de már körvonalazódott a táj körülöttem. Amikor belegázoltunk a ködfelhőbe és alig láttam a homályban egy-egy előttem futót.
Dobogókőre 04:38-kor megérkezni napfelkeltekor pompás látvány volt.
A völgy felhőtengerben úszott, itt-ott kandikált csak ki egy-egy magaslat. Békés volt minden. A frissítőponton is nyugalom volt, még a hajnali csendes állapot uralkodott. Annyira magával ragadó volt a környezet. Ezen a ponton megálltam - ha csak egy pillanatra is -, hogy magamba szívjam ezt a reggeli csodát.
Dömöst elérve érkezett a nagyon nem várt mászás fel, Prédikálószékre. A szakasz 2,5 km hosszan kúszik fel a kilátóhoz 500 m+ szintemelkedéssel. Ez nem az a futható kategória, örül az ember, ha erőteljesen és tempósan tud felfelé menetelni a meredek hegyoldalon. Bő fél óra alatt (36 perc) felértem. Ez egyébként szakaszverseny is volt egyben, ahol nők között a 2. legjobb idővel értem fel (az első nő kb. 1 perccel ment csak jobbat).
Pont ezen a szakaszon csapódtunk egymáshoz egy futótárssal, akivel nagyon azonos tempóban haladtunk. Jót tett mindkettőnknek a közös futás: húztuk egymást, beszélgettünk, ha pedig úgy éreztük, hallgattunk. Ritka az olyan hosszútávú verseny, ahol ne találnék futót, akivel rögtön megtalálom a közös hangot, az együtt mozgást. Kb. 30 km-t futottunk együtt. Sok idő ahhoz, hogy nagyjából képet kapj a másikról. Gergő nagyon szerette volna, ha rákapcsolok és tudom tartani vele a lépést. Nagyon nyomott előre. Tudta, hogy a nők között a 4.helyen állok és próbált lökdösni, hogy beérjem az előttem lévőt.
Mikor elbúcsúztunk, pont akkor jött egy hirtelen tempóváltásom. Kezdett sok lenni, kezdtem nyűgös lenni. Pontosan emlékszem, kb. 56 km-nél éreztem, hogy ennyi bőven elég lenne. Ez volt eddig a határom. Ahhoz, hogy tovább tudjak menni, át kellett törnöm a képzeletbeli falat, amit magam elé építettem. Nem volt könnyű elfogadni, hogy lassabban haladok. Az órám is az idő tájt jelzett, hogy le fog merülni. Ezek mind kis dolgok, de 60 km után az ember közérzete sem ugyanaz.
Ezért sem tud unalmas lenni egy ultrafutás, mert folyton történik valami, amiért tenni kell vagy meg kell oldani: figyelni az evésre, ivásra, a frissítőpontokra már úgy érkezzek, hogy fejben tudom, mit kívánok, követni a felszín változatosságát, koncentrálni a lépésekre, ellenőrző pontokon becsekkolni.
Valami mindig megszakítja a folytonosságot, így nem tud egy percig sem unalmas lenni. De eljön az az állapot is, amikor csak létezek és mintha megszűnne körülöttem a világ. Benne vagyok, haladok, megy minden magától: nem kell gondolkodnom, visz magától a lábam, kikapcsol az agyam, nem érzem a szükségleteimet. Nincs más, csak én és a futás. Ez az állapot a flow. Nem sűrűn jelentkezik, de ha elérem ezt az állapotot, az maga a csoda. Hajnalban éreztem ezt, nagyjából Dobogókőig. A sötét is rásegített, nagyon könnyedén haladtam.
A lendületem pont addigra fogyott el, mikor az órám is lemerülni látszott. Rácsatlakoztattam a power bank-re és mentem tovább. Nem volt annyira kellemetlen így futni, de arra pont jó volt, hogy elüssem vele az időt: állandóan igazgattam, hogy biztosan töltsön. Ennek köszönhetően kevésbé figyeltem az utat és a jelzéseket. A Pap-réti frissítőpont után történt, hogy nagy erőt vettem magamon és lassan, kocogva, lépésről lépésre nagy kihívásként, de sikerült utolérnem a 3.helyen álló lányt és megelőztem. Emlékszem, ezen a szakaszon folyton éhes és szomjas voltam. Figyelmemet elvonta a töltődő órámmal való foglalatosság és benéztem az utat. Megtettem pár száz métert, feltűnt, hogy sehol egy jelzőszalag. Itt már sejtettem, hogy rossz lesz az irány, ennek ellenére tovább futottam. Pont 3 km-rel többet tettem bele a versenybe ezzel a kis kerülővel.
Ekkor két dolog történhet: az elkeseredéstől fejben feladja a futó vagy tovább küzd és megpróbál minél előbb célba érni.
Általában velem az utóbbi szokott történni. Amíg azt érzem, hogy fizikailag rendben vagyok, nincs értelme az agynak negatív parancsokat küldeni. Szó szerint bekövetkezik egy kattanás, amikor átállok, hogy akkor most induljak el végre a cél felé!
Elindultam. Megfigyeltem, hogy ilyenkor már csak egyedül szeretek futni a dühömmel együtt. Pont ez a düh az, ami arra késztet, hogy bevigyen a célba. Persze elúszott a harmadik hely. De egy ilyen versenyen ez pont lényegtelen. Magammal és a kitűzött időmmel kellett küzdenem. Nehéz volt a vége. Skanzent elhagyva már Szentendre határában jártam. Más volt már bent a városban, mint elrejtve az erdőben. Zihálva futottam, mint amikor elfojtom magamban a sírást. Nem jön ki, de attól még zaklatott vagyok odabent. Már nagyon bennem volt az öröm, hogy hamarosan beérek és vége mindennek, de addig még volt jó pár kilométer. Nem haladtam lassan, de egy örökkévalóságnak tűnt.
Mintha bejártam volna a fél világot, de mégsem. Mintha ezer évet öregedtem volna, de mégsem. Mintha eltűntem volna a Föld színe alól, de mégsem. Különös érzés.
Nagyon vágytam a belváros futószemmel kellemetlen, ámde csodaszép macskaköves utcáira. Hogy érezzem, közel van a vége. Ráléptem a Bükkös patak egyik hídjára. Pár lépés és ott voltak azok a macskakövek. Ezzel párhuzamosan a járókelők, a turisták arca mind rám szegeződött. Ha épp nem is így volt, ezt éreztem. Kívülről nem tudom mit láthattak, mit gondoltak arról a futóról, aki épp egyik álmát valósítja meg és csak pár lépés választja el a célba érkezéstől. Mosolyogva, tapsviharban száguldottam be a Lázár cár térre, ahonnan pontosan 11 óra 17 perce indultam el, hogy megfussam eddigi leghosszabb terepultrámat.
Nagyon sokat tanultam belőle: legfőképp azt, hogy semmi sem lehetetlen, csak tenni kell érte. Hogy bízzak magamban és merjek kilépni a komfortomból. A terepfutás továbbra is maga a csoda, terápia, gyógyír, szabadság, kikapcsolódás… nevezhetjük bárminek, én továbbra is függő vagyok.
Ami kényelmesebbé tehette volna a futást: ha megfelelő terepfutó cuccokban futok (cipő, mellény). Egyszer átöltöztem. Az induló felsőm egy rövid ujjas póló volt. Kár volt azt felvenni, egy trikó is bőven elég lett volna a meleg miatt. A visegrádi frissítőpont után cseréltem át a felsőket és feltettem a napellenzőt. Ez utóbbi hasznosnak bizonyult a melegben.
Ami elfogyott a majdnem 11,5 óra alatt: 9 zselé (ezek közül is a folyékonyak estek a legjobban). A frissítőpontokon banán, alma, kóla, víz, izo. Ez volt a menü végig. Egyszer próbálkoztam megenni egy felvágottas kenyeret, nagyon nehezen ment. Így végül nem is erőltettem.
Milyen terhelés érte a testem? Aki futott már Mátrabércet, az tudja, hogy izomzatilag úgy éreztem magam verseny után, mintha a bércen futottam volna. Alig hajló lábak (lépcsőzés nagyon nehézkes), combizmom durván beállt egy nagy masszába. A cipőtől lett egy nagy vízhólyag a kisujjamon, de amúgy az is rendbe jött hamar. Gyorsan regenerálódom, de verseny után 3 napot kihagytam, nem futottam.
Hova tovább? Nincs megállás, célokat mindig találok. Szép lassan szeretnék további lépcsőfokokat elérni a terepultra világában.
Eredmény:
- összesített: 24. hely (121 finisher-ből)
- női kategória: 4. hely (33 finisher-ből)
