Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Tervezni a tervezhetetlent – elmaradt versenyek, odalett álmok?

Cser Trixi, Lubics Szilvi és Maráz Zsu engedélyével | Olyan nincs, hogy egy edzés felesleges legyen, történjen bármi

Cser Beatrix, Lubics Szilvi és Maráz Zsu mesélnek.

Törölt versenyek, elhalasztott megmérettetések. 2020-ban a sportban is csupán egy dolog biztos: a kiszámíthatatlanság. De mégis hogyan lehet így készülni, formában maradni és tervezni a tervezhetetlent?

Kellenek a célok ahhoz, hogy időről-időre futócipőt húzzunk és kimenjünk edzeni akkor is, amikor kevésbé van kedvünk. A célok pedig sok esetben versenyhez köthetőek. Futni olyan versenyen, ahol eddig még soha, olyan távot teljesíteni, amit korábban még nem, vagy olyan gyorsan, amivel az egyéni legjobb időnket is megdöntjük. Az idei év azonban igencsak szűkölködött sporteseményekben. Hogyan lehet így előre tervezni? Mit lehet ebből az időszakból tanulni? A 2020-as év megéléséről kérdeztük Lubics Szilvi és Maráz Zsuzsi ultrafutókat, valamint Cser Beatrix (Trixi) triatlonost.

 

Mik voltak a terveid a 2020-as szezonra?

Szilvi: Nekem már 2019 novemberében összeállt a fejemben a terv, mit szeretnék a következő évben. A fő célom az volt, hogy gyorsuljak aszfalton. Be volt tervezve tavaszra a 100 kilométeres OB és egy 24 órás verseny, nyárra és októberre egy-egy 7 napos sivatagi futás, szeptemberre pedig a Sparthatlon. Izgalmas tervek voltak, szerepelt köztük még a terep világbajnokság is.

Zsuzsi: Még tavaly, a Sparthatlon győzelmem után meghívást kaptam az Ultr'Ardèche szervezőjétől, hogy vegyek részt a 220 kilométeres gyönyörű tájakon keresztülhaladó, 4600 méter szintkülönbséget kínáló Provence-i futóversenyükön. Izgalmas tavaszi kihívásnak ígérkezett, nagyon vártam. De a fő célom az volt, hogy idén ötödször is rajthoz álljak a Spartathlonon. Kerek számokról szólt ez az év a fejemben. 30 évesen kezdtem el futni. 40 évesen futottam az első maratonomat. Idén, 50 évesen szerettem volna, ha harmadszor is felkerül a nevem Spártán a márványoszlopra. Nehéz erről beszélnem, mert pont ma értem volna célba. Reggel óta pörögnek képek a fejemben, látom magam előtt az útvonalat, érzem a kinti szagokat, és szinte hallom a kinti zajokat. Még gyászolom ezt a versenyt, nem vagyok túl rajta.

Trixi: Tavalyi Ironman világbajnokság nagyon jól sikerült, ötödik lettem, csupán másfél percre végeztem a harmadik helyezettől. Vissza akartam menni Konára és megmutatni, hogy mi minden van még bennem. Nekem minden szezonra van egy A és egy B tervem. Az A tervem az volt, hogy részt veszek június közepén egy kvalifikációs versenyen Hamburgban. Ha ez nem jön össze, akkor a B terv egy őszi verseny Barcelonában, amivel a jövő évi vb-re lehetett volna kvalifikációt nyerni.

 

Milyen formában voltál és mire készültél éppen márciusban, mikor berobbant a járvány?

Trixi: Lelkileg teljesen rendben voltam. Viszont a világbajnokság után egy hónapot pihentem, úgyhogy fogalmazzunk úgy, hogy szezon eleji formában voltam. Azt terveztem, hogy februárban elutazom Dubai-ba egy féltávú versenyre. Ez egy teljesen sík pályás verseny 20 fokban, tökéletesen ideális körülmények között.  De bepánikoltam decembereben, hogy nem leszek elég jó formában, ezért átraktam ezt a felkészülő versenyt május végére, Grazba. Most már bánom, hiba volt.

Szilvi: Többször rajthoz álltam már valamilyen formában a Balaton Szupermaraton rajtjánál. Idén azt gondoltam, egy március eleji maraton jó szintfelmérő lesz a szezon kezdetén, a 100-as OB előtt két héttel. Magam is meglepődtem, hogy milyen jól ment, csupán néhány másodperccel maradtam el az egyéni csúcsomtól. Örültem neki, mert nem erre készültem, és az eredmény jelezte, hogy jó formában vagyok.

Zsuzsi: Volt egy kis problémám a sípcsontommal, de azért becsületesen készültem a tavaszi szezonra. Amikor kiderült, hogy nem mehetek a francia versenyre, nem bánkódtam. Ez volt az az időszak, amikor nagyon durva napi megbetegedésszámok voltak Olaszországban és Franciaországban. Bár nagyon vágytam rá, elengedtem, ennek így kellett lennie. Teljes energiámat az őszi célversenyemre, a Sparthatlonra való felkészülésemre fordítottam.

 

Mit éreztél, amikor egyre teltek a pandémiás hetek és sorra maradtak el a versenyek?

Zsuzsi: Tavasszal nem volt megingás a készülésemben. Bár a márciusi Balaton Szupermaraton és az augusztusi Korinthosz között nem volt versenyem, tettem a dolgomat, jól ment a futás, magabiztos voltam. Érdekes, hogy inkább a futóimat kellett edzőként motiválni. Nekik hiányzott a motiváció és a dátumhoz köthető cél.

Szilvi: Amikor a 100-as OB-t elhalasztották, azt gondoltam, nem baj, majd ősszel megrendezik. Testben és fejben is egyben voltam, az edzéseken egyre-másra jöttek a sikerélmények. Aztán amikor tavasz végén már látszott, hogy valószínűleg 4Deserts Gobiban rendezett állomása is elmarad, megkértem az edzőmet, Szabó Gabit, hogy rakjuk le a súlymellényt, mert ez hátráltatja a gyorsítást. Sokáig reménykedtem, hogy lesz Sparthatlon. A szervezők nagyon szerették volna megtartani a rendezvényt, szinte napról-napra álltak elő új szabályokkal: a verseny végén nem lehet megfogni Leonidasz lábát, maszkot kell húzni a rajtban, verseny után nincs fogadás, még inkább csökkentik a résztvevői létszámot. Én viszont azt éreztem, ilyen Sparthatlonra nem akarok menni. Ide azért vágyik vissza mindenki, mert olyat kap lelkileg, amit máshol nem. Még az is megfordult a fejemben, hogy lemondom a részvételt, amikor jött az üzenet, hogy nem tartják meg.

Trixi: Sokáig abban reménykedtem, hogy csak elhalasztják a versenyeket, és a tavasziakat majd megtartják ősszel. Aztán amikor a nyári versenyek is elmaradtak, gyanús lett, hogy nem maradt már szabad időpont, amikor meg lehetne rendezni. A júniusi hamburgi versenyemet átrakták szeptember 5-re, de aztán utolsó pillanatban lefújták. Mi a családommal Svédországban élünk, szemészorvosként dolgozom kint. A járvány első hullámában nagyon lehúzták Svédországot, hogy itt nincs karantén és mindenki azt csinál, amit akar. Ez nem igaz. Itt is voltak-vannak szigorítások, a különbség az, hogy itt bíznak az állampolgárok felelősségteljes viselkedésében. Az emberek nagy része már az első hullámban is fegyelmezetten viselkedett, főleg a veszélyeztetett korosztály. Például több, előre bejegyzett idős beteg nem jött be hozzám a rendelésre, mert úgy ítélte meg, a járvány alatt biztonságosabb, ha otthon marad. De az élet nem állt meg úgy, mint Európa többi részén. Az uszodák például nyitva voltak. De semmilyen sportversenyt nem rendeztek március vége óta.

 

Maradt el olyan versenyed, amire nagyon készültél?

Trixi:  Sajnos idén nem lesz ironman vb. De még az is lehet, hogy a jövő évi megrendezést is megakadályozza a járvány. A hivatalos triatlon versenyek sorra maradtak el, egyedül az észtek vállaltak be egy versenyt szeptember Tallinnban. Mindenképpen szerettem volna eljutni, de lehetetlen küldetésnek ígérkezett. Svédország piros országnak számít mindenhol, hiába volt a mi lakóhelyünk környékén minimális az esetszám. Végül egy kis trükkhöz folyamodtam. Dániába mentem, ami zöld volt, és onnan repültem Magyarországra, majd Észtországba. Elképesztő stressz volt az odajutás, és hiába mentem pb-t és lettem második a versenyen, nem sikerült kihoznom magamból mindent.

Szilvi: Az elmaradt verseny fejben feldolgozását már tavaly megéltem. Ekkor történt, hogy a kínai hatóságok váratlan döntése miatt nem állhattak rajthoz a külföldi futók az Ultra Gobi 400-on. Nagyon sokat készültem erre a versenyre, és nehéz volt elfogadni, hogy így határoztak. De mindig van más verseny, más lehetőség.

Zsuzsi: Én mindent beleadtam a nyári felkészülésbe. Edzőtáborban voltam, rengeteg munkát fektettem az edzésekbe. Utolsó pillanatig bíztam benne, hogy megrendezik a Sparthatlont. Amikor jött a hír, hogy mégsem lesz, eléggé megzuhantam. De sportember vagyok, pár nap múlva felálltam és azt mondtam, megyek tovább és akkor jöjjön az Ultrabalaton. Azonban ez nem ilyen egyszerű. Begyulladt a gyomornyálkahártyám és a Szőlőskörön már jelezte a gyomrom, hogy valami nincs rendben. Tudom, hogy a testem így jelez, hogy még nem vagyok túl az egészen, még benne vagyok a gyászfolyamatban.

 

Mi a túlélő stratégiád? Hogyan vigasztaltad magad?

Zsuzsi: A futás mindig segít és megvigasztal. Vannak napok, mint például a mai, amikor semmi kedvem sincs kimenni, de felkelek és csinálom a dolgomat, megyek és megcsinálom, ami az edzéstervben van. Elindulni nehéz, de utána már jó. Segít, hogy vannak futótársak és barátok, akikkel próbálunk egymásba lelket önteni, beszélgetünk arról, ki hogyan éli meg a mostani időszakot. Jó, hogy nem egyedül vagyok ebben. Szabó Béla barátom például csinált egy fotómontázst, amin képek vannak a Sparthatlon útvonaláról. Ezt nézegettem most, furcsa látni nappal is olyan helyeket, amiket én mindig futás közben, éjszaka érintettem.

Szilvi: Nekem az élet adott most egyéb feladatokat a futóversenyek helyett. A két nagyfiam felkerült Budapestre, az ő életüket kellett ott kialakítani. Rengeteget dolgoztunk az új könyvemen is, ami most már nemsokára az olvasók kezébe kerül.

Trixi: Svédországban mi nagyon szigorúan vettük a javasolt előírásokat. Nem látogattuk a nagyszülőket, nem voltak nagy családi összejövetelek, a gyerekek nem voltak nyáron táborba, országon belül sem utazgattunk. Az én túlélésemhez az kellett, hogy legyen időm edzeni, és eljuthassak valahova versenyezni. Bár Tallinnban versenyezhettem, mégsem voltam elégedett. Az észt verseny után pihenni érkeztem Magyarországra, de a zabszem ott volt a fenekemben és írtam az edzőmnek, hogy nagyon szeretnék indulni a Balatonman speciál távján. Azt írtam neki, hogy az érzés miatt szeretnék menni, hogy érezzem, mire képesek a lábaim. Érdekes, hogy egy héttel az ironman után most végre mentek azok a wattok, amiket vártam. Sikerült a női mezőnyben nyernem és összetettben is 3. lettem. A bringás időm a harmadik legjobb lett a férfiakat is figyelembe véve.

 

Mit tanultál magadról ebben a furcsa, elmúlt fél évben?

Zsuzsi: Nehéz év volt, több időt és energiát raktam bele az edzésekbe, mint bármikor. Tavasszal áttértem a vegán étkezésre, hogy jobb legyen a teljesítményem. Aztán ahogy teltek a hónapok, úgy éreztem, hogy ezzel az étkezésmóddal szintet léptem, és már tudatosan táplálkozva teszek a környezetért és az állatokért, valamint a saját egészségemért. Kezdetben számomra a vegán étkezés a sikeres Spartathlon teljesítésről szólt, de mostanra már egy életformává vált, ami tovább segít a testi-lelki fejlődésemben.

Szilvi: Azt biztos megtanultam, hogy egyik elmaradt versenyt sem érzem már pótolhatatlan veszteségnek. Persze ez egy tanulási és tapasztalási folyamat eredménye. Tavaly, amikor nem mehettem az Ultra-Gobira, volt fél nap, amikor csak bámultam magam elé. 14 éve ultrázok, és alaposan megtanultam, hogy ez a sport a problémamegoldásról szól. Ezért igyekszem mindig a megoldást keresni és nem a problémán rágódni.

Trixi: A tallinni verseny megmutatta, hogy van az úgy, hogy nem tudom megcsinálni, azt, amit egyébként az edzéseken simán tudok. Mikor másoktól hallottam erről, mindig azt gondoltam, hogy ez csak kifogás. Érdekes volt megtapasztalni, milyen az, amikor jó időeredményt érsz el, de mégis elégedetlen vagy, mert nem úgy ment ahogy szeretted volna. Megtapasztaltam, hogy a hosszú ideig tartó stressz és a sok bizonytalansági faktor hogyan hat a teljesítményemre. Szerencsémre volt lehetőségem megtapasztalni a másik oldalt is, milyen otthon, tökéletes nyugalomban megcsinálni azt, amiről tudom, hogy képes vagyok.

 

Milyen jó tanácsot adnál az olvasóknak? Hogyan lehet tervezni a tervezhetetlent?

Zsuzsi: Én azt üzenem az olvasóknak, hogy ebben a nehéz időszakban is jó, ha kerülnek feladatok az edzésbe. Nehéz minden nap kimenni úgy edzeni, hogy ez most örömfutás lesz. A minőségi edzéshez kellenek a célok és kell a megfelelő motiváció. Minél több év telik el, annál több kilométer kerül a lábunkba és annál jobb futók leszünk. Ne felejtsétek el, hogy az idő nekünk dolgozik és minden edzés számít.

Szilvi: A sok résztávozástól szokott vacakolni a sarkam. Bár tudok tőle futni, mégis érzem. Ezért szerettem volna valami olyan kiegészítő sportot találni, ami kellőképp lefáraszt. Kaptam egy országúti kerékpárt kipróbálásra és teljesen beleszerettem a műfajba. 5 hete tekerek, és minden egyes tekeréssel egyre jobban ügyesedek. Most hétvégén volt az első bringaversenyem, 136 kilométer 1300 szinttel. Azt kívánom az olvasóknak, hogy ők is merjenek kísérletezni, kipróbálni új sportágakat is.

Trixi: Az én mottóm az, hogy legyen sok terved és kezeld rugalmasan. Nem tudni, hogyan alakul a jövő évi versenynaptár, ki tudja, milyen lesz a vírushelyzet. Az első hullámban meghirdettek virtuális triatlonversenyeket. Beneveztem és az egyik versenyen épp leszálltam a bringáról, amikor a családom rám nézett és csendben megkérdezte, mikor lesz kaja? A versenyzés újfajta módja érkezett el 2020-ban, de nem panaszkodom, nekem ugyanis sikerült három virtuális verseny megnyerésével kvalifikálni magam a következő 70.3-as világbajnokságra. Azt gondolom, a mostani időszak azt tanítja nekünk, hogy nem szabad görcsösen ragaszkodni a kitalált céljainkhoz. Nem árt leásni kicsit a lelkünkbe és meglátni, hogy ezt az egészet végül is azért csináljuk mert imádjuk, függetlenül attól, hogy vannak-e versenyek vagy nincsenek. A verseny igazi ünnep, ez igaz, de az oda vezető úton rengeteg sikerélmény van és lényegében ez az, ami visz bennünket előre.