Szöveg: Máthé Dóra Zsuzsa | 2017.10.05. | Frissítve: 2019.06.12. | |
Maráz Zsuzsi évek óta a hazai ultrafutás meghatározó alakja. Nevéhez a 12 órás női országos csúcs is kötődött, és ő volt az év ultrafutója 2016-ban. Legtöbben az Ultrabalaton kapcsán ismerik, hisz háromszor is megnyerte a versenyt. Mostantól kezdve pedig a Spartathlonról is eszünkbe fog jutni, hiszen a szeptember végén megrendezett 246 kilométeres viadalon, tavalyi eredményét két órával megjavítva, idén másodikként ért célba a hölgyek között 25:43:40-es idővel (2016-ban ugyanezen a versenyen harmadik volt a női mezőnyben). Ezzel az eredményével összetettben is a 10. helyen végzett, és ő volt a leggyorsabb a magyar futók között. Görögországban, a verseny utáni napon beszélgettem vele.
Szívből gratulálok a futásodhoz, csodálatos pillanatokat szereztél az ultrafutás követőinek itthon. Egy igen erős női mezőnyben lettél második, ami csodás eredmény. Kérlek mesélj arról, hogy mennyiben volt más az idei felkészülésed a tavalyi évhez képest?
Köszönöm a gratulációt, én is nagyon boldog vagyok.
A kérdésre visszatérve, szinte mindent ugyanúgy csináltam mint tavaly. Óraszámban nézve, heti 10-14 órát töltöttem futással, ami azt jelenti, hogy hetente 100-150 kilométert futottam, de 150 kilométeres hetem körülbelül háromszor volt egész évben. Más kiegészítő edzésre nem volt időm a futóedzések és a munkám mellett. Az utolsó hónapot most sokkal precízebben csináltam végig, mint tavaly. Az edzést tavaly se hagytam ki, de sok másfajta programom volt, és általában nagyon fáradtnak éreztem magam. Idén a versenyt megelőző négy hétben, heti két nap szabadságot vettem ki a legerősebb edzésnapjaimra, így jutott idő az edzésre, a nyújtásra, a hengerezésre, és a pihenésre. A mostani felkészülés során nemet tudtam mondani olyan programokra, és megjelenésekre, amikre nagyon szívesen elmentem volna, de sok időt vett volna el. Tíz nappal a verseny előtt elkezdtünk visszavenni az edzésekből, nem kellett sokat futnom. Úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült a formába hozás.
Idén második alkalommal indulál a Spartathlonon, nyugodtabban álltál a rajtban?
Mivel tudtam, hogy a versenyen mire számíthatok, már nem volt bennem akkora félelem. Mentálisan most jobb állapotban voltam mint tavaly.
Milyen taktikai tervet hoztál a versenyre?
Ez volt az ötödik ilyen hosszú versenyem, és most újra be mertem vállalni azt a taktikát, amit az első Ultrabalatonnál, hogy lassabban kezdek, azaz 5:20 perc/kilométeres tempóval. Amikor valaki versenyezni megy, ráadásul rajta van az a teher, hogy hozni kell az eredményt, nem olyan egyszerű a verseny elején lassan futni. Most sikerült tartanom ezt a lassabb tempót, és nagyon bejött ez a taktika.
Határozottan éreztem, hogy Korinthosznál (81 km) abszolút nem voltam fáradt. A 100 kilométert 9 óra 6 perc alatt futottam le, aztán 12 óránál pedig 130,5 kilométernél jártam. Érdekes, hogy amikor tavaly elindultam 5:07-es ezrekkel, akkor csak 125 kilométer tettem meg 12 óra alatt. A Spartathlon útvonala végig hullámzik, de az igazán nagy emelkedők 100 kilométer után következnek.
Sokáig Lubics Szilvivel együtt futottatok.
Nagyon jó, hogy Szilvivel egymásra találtunk, sokat segített. Amikor elindultunk, körülbelül 2 kilométer után találkoztunk és megkérdezte, hogy milyen tempót tervezek, mondtam, hogy 5:20, mire mondta, hogy ő is pont, szóval a maratonig menjünk együtt. De olyan jó összhangban működtünk, hogy a frissítőknél finoman megvártuk egymást, olyan csapatmunkaszerűen. Láttam, hogy finoman figyeli, hogy beérem-e, amikor feltöltöttem a kulacsomat, ahogy én is megvártam őt, amikor a porát oldotta fel egy-egy ponton. Belefért, nem okozott plusz gondot egyikünknek sem. Még a pulzusunk is egyszerre mozgott. Nagyon klassz volt így, a verseny egyharmada egy jó hangulatú beszélgetéssel telt. 7 óra 15 perc alatt értünk Korinthoszhoz, ahonnan már külön indultunk el.
A Spartathlon semmilyen tekintetben nem könnyű, folyamatosan hullámzik a pálya, de van benne egy komolyabb hegy, ami azért is nehéz, mert sok kilométerrel a lábaitokban kell nekiveselkedni.
Igen, van 140 kilométernél egy hegy, ami szerintem a legnehezebb pontja a versenynek. A hegyen nagy volt a köd, hihetetlen félelmetes volt. Az eső nem esett, de szitált, folyamatosan csurom víz volt a kabátom. Nehezen tájékozódtam, és nagyon lassan értem le, a cipőm talpán vastagon állt a sár. Az élen haladó lengyel lánytól itt nagyon sokat kaptam időben. Amikor elindultam a hegyre felfelé, 15 perc volt közöttünk, mire leértem, már 35 percre nőtt a különbség.
Figyelted, hogy hányadik helyen állsz a versenyben?
Ati, a párom, aki most már az ötödik ilyen komoly versenyen a kísérőm, folyamatosan figyelte a pozíciómat, és mindig el is mondta, hogy hol állok, fussak vagy nyugodtan gyalogoljak tovább. :) A maratonnál még csak 7-8. helyen voltam, de még Szilvivel megelőztünk 2-3 lányt, aztán én egyedül elhagytam az akkor 2. és 3. helyen haladó lengyel és a dán lányt.
A fájdalmakkal és fáradtsággal, ami ennek a műfajnak szinte a kötelező velejárója, hogyan birkóztál meg?
Szerencsére sem izomfájdalom sem bármilyen kezelhetetlen probléma nem jelentkezett. Volt egy periódus, amikor nagyon álmos voltam. Gyalogoltam felfelé a hegyen és egyszer csak nekimentem a szalagkorlátnak, gyorsan be is kaptam egy koffeintablettát. Utólag Rudolf Tomi is mesélte, hogy eléggé cikkcakkban haladtam az úton.
Általában jól szokott sikerülni a frissítésed, de az utóbbi Ultrabalatonokon kellemetlen gyomorproblémáid voltak. Most hogy sikerült?
Nagyon keveset ettem, pedig volt egy frissítési tervem, és ki volt számolva 26 órára minden. Minden órára készítettem egy kis frissítési csomagot, amiben amino, sótabletta és a verseny második felétől már koffein is volt. Ebből volt nálam mindig 3-4 zacskó, az összes többi frissítésemet az asztalról oldottam meg, bár azt kell mondjam, hogy tavaly jobb volt a frissítőasztal kínálata. Tudtam, hogy a fő ételem a banán lesz. Volt, hogy egy egész nagy banánnal a kezemben futottam, és egy órára beosztva ettem meg. Ez a kis adagokban történő evés, nagyon jól működött.
Nem is volt holtpontod?
Az a fajta fáradtság, amikor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, csak az utolsó 10 km-en jelentkezett. Amikor beértem Spárta városába, rendőri kíséretet kaptam, ők vezettek fel a célig. Nagyon kedvesek voltak, és folyamatosan mondták, hogy már csak 1000 méter, már csak 700. Minden utcánál vártam, hogy végre az legyen a célegyenes, és óriási csalódással fogadtam, hogy még mindig nem vagyok a végén. Ez az utolsó 10 km volt a legnehezebb. Tavaly erre a részre sokkal pozitívabban emlékszem vissza.
Mennyire érzed úgy, hogy maximálisan kifutottad magad?
Nem érzem azt, hogy nagyon kifutottam volna magam, bár a befutó videómon látszik, hogy nem futok olyan szépen, mint tavaly, nincs meg az az intenzitás. Mindig szerettem volna úgy kifutni magam, hogy ne maradjon bennem plusz. Ezen az utolsó 10 kilométeren volt egy nagy holtpontom, lehet, hogy ez lenne az amikor mégis kiadom magamból a maximumot?
A célba érkezés?
A célegyenesben már sírtam, úgy látszik, én ilyen sírós vagyok. Örültem, hogy vége, örültem az eredménynek. Tavaly ilyen nem volt, de idén csináltak egy orvosi vizsgálatot a beérkezés után: EKG-t, szívultrahangot, vérnyomást, de minden rendben volt. Kicsit feküdtem még a sátorban egy ágyon, amíg rendeződött a szervezetem, mert a vérnyomásom is csak 80/50 volt, utána visszamentünk a hotelba. Szerencsére nagyon közel volt a szállás a befutóhoz, így, még a hangosbemondón hallottam a többiek érkezését. Aludni persze nem tudtam, hisz egy ilyen élmény után nem lehet rendesen aludni.
Nagyon szép eredményt értél el, hiszen a nők között második helyen végeztél, te lettél a leggyorsabb a magyar különítményben, és az összesítésben is a tizedik helyet szereted meg, és ráadásul több mint két órát javítottál a 2016-os eredményeden, amivel harmadik lettél akkor. Elégedett vagy, ugye?
Nagyon! Az órám nem bírta végig a versenyt. Hiába cseréltem órát, egyszerűen nem tudtam, hol tartok időben. A tájat nem ismertem fel, mert tavaly már világosban futottam azokon a helyeken, ahol most sötétben. Végül a célban tudtam meg, hogy 2 óra 3 percet javítottam a tavalyi időmhöz képest. Nagyon örültem, mert azzal a tudattal jöttem, hogy tavaly egy óra bennemaradt a versenyben, ennyit biztosan javítani szeretnék, aztán kettő lett belőle. A helyezésem pedig teljes meglepetés, mert Szilvivel beszélgettünk futás közben, hogy hány nagyon jó futó van most a mezőnyben. Én már teljesen azt gondoltam, hogy talán a dobogóra sincs esélyem felállni. Ezért amikor Attila szólt hajnalban, hogy jön fel a mögöttem lévő lengyel lány, húzzak bele, már nem akartam elengedni a második helyet.
Úgy láttam, hogy idén cipőt cseréltél. Miben futottál?
Igen. A cipőm miatt aggódtam is egy kicsit, mert 50 km-nél többet nem edzettem benne. Idén a Salomon Sonicban indultam neki, de teljesen jól működött. A ruházat tekintetében végig egy rövidnadrágban voltam, ami viszont a hegyen fent kevésnek bizonyult. Egy mellényt vettem fel a hegy előtt, ami védte, takarta a derekam és mellkasom, de egyébként végig egy trikóban futottam, amire este egy vékony széldzsekit kaptam fel. A széldzseki viszont sok volt, így félig levettem, úgy futottam benne, mert az a kis melegség viszont kellett a karomnak. Egy karmelegítő lett volna a megoldás. Az övtáskám is nagyon praktikus volt, egy kis Salomon övtáska, ami szilikonnal odatapadt a ruhámhoz, és klassz erős zsebei vannak.
Hogyan tovább a Spartathlon után?
Most jön két hét teljesen futásmentes időszak, aztán újabb két hét, amikor a barátaimmal futok, csak annyit, csak akkor és ott, ahol közösen kedvünk van. Aztán elkezdődik a nézelődés, hogy a jövő évre is legyenek céljaim. Idén már nem tervezek semmi nagy dolgot.
Spartathlon jövőre?
Igen, szeretnék visszamenni.
Jó pihenést Zsuzsi! Szívből gratulálunk és további sok sikert!
