Szöveg: Máthé Dóra Zsuzsa | 2019.05.15. | Frissítve: 2019.06.18. | |
„Az ultrafutás már majdnem olyan nehéz, mint egy kisgyerek ellátása, csak ez utóbbinak évekig nincs vége." – kaptam a biztatást a terhességem idején. Persze senki sem gondolt arra, hogy az ultrafutás gyerekjáték lenne, de már látom, hogy miben is hasonlít a két „szakág”. Ultrafutóként és kisgyermekes anyukaként valóban úgy tapasztalom, hogy nagyon sok vonatkozásban lehet hasonló élményeket és kihívásokat megélni mindkét feladatban.
Ultrafutóként és anyukaként is szakaszokban gondolkodunk
12 óra futás után megvan a fele egy 24 órásnak. Izgalommal és elégedettséggel tölti el a futót, amikor ráfordul a táv második felére. Apró kis lépésekből épül fel egy ultraverseny: az első maraton, az első 6 óra, a táv első fele. Ugyanilyen pici részletekből áll egy kisgyerekes anyuka napja is: az első alvásig töltött idő, „amíg apa hazaér”, a séta és a fektetés közötti idő. Kicsit mindegyik szakasz más, de mégis ugyanaz.
Egyik feladat után jön a másik, nincs lazsálás!
Tudtátok, hogy a Spartathlonon meglepően sokan adják fel a versenyt a "rettegett” korintoszi pont után, ami a táv egyharmada? Ennek lélektani okai vannak. A súlyos szintidő (9 óra 30 perc alatt kell odaérni a 81 kilométeres ponthoz) miatt sokan erre a pontra helyezik a hangsúlyt, és úgy gondolják, „csak addig érjek oda”. Aztán jön a csalódás, hogy hiába értek oda a szintidőn belül, semmi sem változik, ugyanúgy meleg van és futni kell. A kisgyerekesek számára a kis és nagyobb gondot okozó feladatok (mozgásfejlődés, hozzátáplálás, fogzás) kezelése után szintén nincs mérvadó változás, hisz további feladatok következnek. A rossz alvó gyerekből nem csinál 1-2 fog hirtelen jó alvót, a rossz evőből pedig egy kis extra mozgás miatt nem lesz igazi bélpoklos.
Egyben nézve, soha véget nem érő feladatnak tűnik az ultra és az anyaság is
Legalábbis úgy érzed az elején. Mennyire lenne motiváló, ha 4 óra futás után azzal próbálna valaki feldobni, hogy már csak 20 óra van vissza? Ha így gondolkodna a futó, senki sem menne ultrát futni. De az a szerencse, hogy mindig csak a következő pár kilométert kell túlélni, vagy mindig egy újabb kört megtenni a körpályán. Az anyaság ugyanilyen. Amint megoldódott egy probléma, máris jön egy másik, minden nap újra és újra jönnek ugyanazok a körök: ébredés, etetés, pelus, öltözés, evés, játék, pelus, etetés, alvás, ébredés. Amikor kicsi, azért aggódsz, amikor nagyobb, akkor pedig amiatt, hogy jó úton halad-e az élete. Mondjuk a 24 órás futásról már tudom, hogy egyszer vége van…
Időnként értelmetlennek tűnik az egész
Sokszor kérdezik tőlem, hogy mire gondolok 24 órán keresztül, amíg futok. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs: nincs a fejemben egy nagy gondolat, ami végigkísérné azt a napomat. Néha a füvet nézem, néha gondolkodom, hogy mi lesz a következő frissítőm, néha énekelgetek magamban, néha számolgatom a megtett kilométereket vagy épp az előttem állókat, néha a többi futót nézem, néha szenvedek és sajnálom magam, és néha nagyon erősnek érzem magam. Szóval hiába lenne időm nagy bölcsességeket kiokoskodni, valahogy nem jut rá idő. Egy körözős ultrán az ember egész nap egy kisebb-nagyobb pályán szaladgál marha sokat, mégse jut el sehova, legalábbis földrajzilag. Ugyanilyen a napi monotónia a kicsivel is. Szinte állandóan mozgásban vagyok, tesz-vesz az ember, pakol, játszik, de nincs egy produktum, amit a nap végén fel tudok mutatni - a többé-kevésbé tiszta gyereken kívül persze - , hogy "Tessék, ezt csináltam ma!". Valahogy egész nap rohangálsz, még sincs semmi haszna.
Kiszámíthatatlan
Az, hogy egy 12-24 órás futóversenyen éppen jól vagy rosszul van valaki, semmit sem jelent. Szinte a semmiből csap le egy gyomorgöcs, szédülés, izomfájdalom. Az idilli versenyből pillanatok alatt lesz totális megsemmisülés, és a feladás közeli állapotból is egycsapásra lehet harmonikus flow élmény. Hasonlóan kaotikus élmény tud lenni akár egy kisgyerek mellett is, aki hiába játszik szépen már percek óta, egyszer csak beüt a krach, és hirtelen lesz szomjas, éhes, álmos és teszi tele a pelusát. De ahogy a futásban is, itt is hirtelen oldódhat meg minden szinte magától, amikor az akár órák óta síró baba egyszer csak elalszik a karodban, és minden olyan békés és nyugodt lesz hirtelen.
Mindig történik valami, ami eddig még nem
A legfelkészültebb és legszigorúbb edzettség és étrend mellett is minden ultraversenyen jelentkezik valami új, valami váratlan. Egy kis gyomorgörcs, egy ismeretlen lábfájdalom, szédülés, hányás, hasmenés és a végtelenségig sorolható a lista, milyen meglepő problémák kerülhetnek elő. A megoldás? Hát az nincs, rugalmasnak kell lenni. A kisgyerekeseknek már meg is van az összefüggés, gondolom. Mindig van valami a babával is: a hasa fáj, fogzik, szeparációs szorongásban szenved, éhes-álmos-puffad-nyűgös-nyálzik-viszket-melege van-fázik-beteg-szurit kapott, és végtelen a lista. Csodamegoldás, praktika pedig nincs univerzálisan. Sajnos rá kell jönni, nálatok mi válik be, kreatívnak és rugalmasnak kell lenni.
Időről időre fel akarod adni
Akinek egy ultraversenyen egyetlen egyszer sem jut eszébe, hogy „nem bírom”, az robot. „Hogy fogom ezt végigcsinálni?” „Nem vagyok elég ehhez.” „Nekem nincs ehhez erőm.” „Sose lesz vége.” Ilyen mondatok és gondolatok cikáznak a mélypontok alatt az ultrafutó fejében. Nagyobb mélypont esetében akár ki is mondja őket az ember. Ugyanezt gondolja sok-sok anyuka is, amikor egyszerre omlik össze minden, és még Sívának is kevés lenne a négy karja a feladatok abszolválásához. Legszívesebben csak leülnél és hagynál mindent. És lássuk be, kisgyerekesként egyszerűen nem lehet feladni. Ultrafutóként legalább alibi vécézésre el tudtam menni, aztán összegörnyedve sajnáltam magam fél percig. Na, ez kisgyerek mellett nincs.
Nem alszol
Mondjuk ehhez nincs mit hozzáfűzni. Ha ultrát futsz vagy kicsi gyereked van, jellemzően nem alszol túl sokat.
