Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Magyar csajok a 2018-as Spartathlonon

ultrafutás

A 2018-as Spartathlonon, idén három magyar lány indul.

246 kilométer Athénból Spártába, ennyit futnak a Spartathlon ultrafutóverseny résztvevői. Szeptember végén a futóvilág figyelme Görögország felé fordul, ahol évről évre népes magyar mezőny indul az ikonikus versenyen. Az indulás előtti hetekben kerestük meg az idei Spartathlon női indulóit, a többszörös teljesítő Maráz Zsuzsit és Vágó Bogit, valamint az elsőbálozó Mag Erikát

Maráz Zsuzsi

 fotón balra

Hogyan készültél az idei Spartathlonra? Hogy érzed, milyen formában vagy?

Ez az évem is hasonlóan alakult, mint a 2017-es. A felkészülésemben nem volt nagy változás. Ugyanazokat az edző versenyeket csináltam meg és nagyjából ugyanazt az edzésmunkát végeztem el, mint tavaly. Számszerűsítve 100-150 km-t futok hetente. 6 edzésem van egy héten, a hétfő mindig pihenő. Az edzéseim pedig változatos intenzitásúak és mennyiségűek. Talán annyi a különbség, hogy idén mikor beköszöntött a nyár, keresztedzésként elkezdtem bringázni is, nagyon jól működik. Sokkal lazábbak az izmaim, az ínszalagjaim nem olyan merevek amióta bringázom. A heti futások mellé 120-200 kilométert, sőt, volt, hogy 250 km-t is tekertem. Azt gondolom, hogy jó formában vagyok. Nyaralni nem voltam, a szabadságom egy részét a verseny előtti legnehezebb edzésnapokra tartogattam. Ezeken a keményebb heteken két napon szabin voltam, mert nagyon fontosnak tartom az edzésmunka és a megfelelő mennyiségű pihenés összehangolását. Ez hozza ki a legjobb formát. Szóval szeptemberben csak heti 3 napot dolgoztam és a szabadnapokon délben, a legmelegebb időben indultam edzeni. Edzés után így maradt időm tisztességesen nyújtani, hengerelni, és picit aludni, szerintem ez a legfontosabb a regeneráció szempontjából, illetve heti szinten eljutottam masszőrhöz is. A normál heteimben időhiány miatt ilyen dolgokat nem engedhetek meg magamnak. Azzal, hogy csak 3 napot dolgoztam az utolsó hetekben, volt időm mindenre, és érezhetően kevesebb volt a stressz az életemben. Igyekeztem még tudatosabban étkezni, vitaminokat tölteni magamba, és egy idő után a terepfutásokat is abbahagytam, és minden futóedzésem aszfalton történt, hogy elkerüljem a balesetveszélyes helyzeteket. 

 

A zsákon Maráz Zsu 2016-os dedikált Spartathlon fotója látható. Webshop ár: 4990 Ft

 

Két sikeres Spartathlonnal a hátad mögött már rutinos versenyzőnek mondhatod magad. 

Sokat jelent, hogy ismerem a verseny útvonalát, tudom mi vár rám. Bár szorongok is emiatt, mert már tudom mi vár rám. Azt is tudom, hogy mit fogok másképp csinálni. Hol kell jobban futni, hol van az a szakasz, ahol még koncentrálnom kell arra, hogy egyek valamit. Nem tervezem, hogy gyorsabban fussak, csak okosabban. Most is az a terv, mint tavaly: ott is futni, ahol az előző évben azt hittem, hogy itt már nem lehet futni. Dehogynem lehet, csak motiváció és koncentráció kérdése az egész. Tavaly például az éjszaka közepén egy emelkedőn baktattam felfelé, ahol összefutottam Rudolf Tomival. Tomi mondta, hogy "itt gyalogolj nyugodtan, nem éri meg az energiát elpazarolni azzal, hogy kocogni próbálsz felfelé". Persze Tomi sokkal gyorsabban gyalogol, mint én, így mindig belekocogtam, hogy tartani tudjam vele a tempót vele. Ez a közös utunk csak 5-8 percig tartott, mert jött a párom és kikiabált az ablakon, hogy "kezdj el futni Zsu, mert jön a lengyel lány, aki már csak 10 percre van mögötted és ő nem gyalogol, hanem fut". Ekkor azonnal el tudtam indulni. Minden csak motiváció kérdése. A tanulság tehát az, hogy azért mert azt hiszem egy emelkedőről, hogy az nem futható, az még nem jelenti azt, hogy ne tudnék futni rajta. 

Voltál már 3. és 2. helyezett, okoz ez bármilyen terhet a számodra?  

Az, hogy az előző években dobogón végeztem némi nyomást azért gyakorol rám és természetesen ösztönöz is. Szeretnék picit javítani az időmön és természetesen szeretnék a dobogóra is felkerülni, de ez nagyon sok tényezőn múlik. Tavaly, amikor elindultunk Athénból, még nem is tudtam, hogy milyen erős a mezőny. Lubics Szilvivel a közös futás alatt megbeszéltük, hogy 5-6 nagyon erős futó is van a mezőnyben. Akkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy idén nem leszek dobogós. Aztán mégis sikerült. Nem mindig jön be a papírforma.

Sem a kétszeres győztes Nagy Kata, sem a tavalyi első, pályacsúcstartó Patrycja nem indul idén, kik vannak a rajtlistán, akik megszorongathatnak?

Az idei mezőnyről egyenlőre csak annyit tudok, hogy a megint nagyon erős lesz. A nevüket nem írom le, csak annyit, hogy az EB dobogós két lány is ott lesz, akiket tavaly sikerült megelőznöm, de az EB-n mindketten 240 km-t futottak, azaz nagyon erősek, valamit egy szlovén lányról is tudok, akinek hozzám hasonló eredményei vannak. Érdekes, hogy szinte mind a négyen kicsi, szőke nők vagyunk. A mezőnyben pedig még bőven lehetnek olyanok, amiket nem ismerünk. Ez egy világverseny, bárki előkerülhet, jöhet és győzhet. A magyar lányok, Bogi és Erika is nagyon jó futók. Fiatalok és gyorsak, fejlődnek és erősek.

 

A zsákon Maráz Zsu 2016-os dedikált Spartathlon fotója látható. Webshop ár: 4990 Ft

 

 

Mit gondolsz, meddig fogsz még Spartathlonokat futni? 

Nem terveztem meg előre, hogy hány Spartathlont szeretnék teljesíteni. Most indulok harmadszor. A verseny után majd kiderül, hogy vágyom-e még oda vissza, vagy sem. Amíg van motiváció és kihívás benne, addig talán. De az is lehet, hogy tudnék úgy is indulni rajta, hogy kiszállok a versenyzésből, és mint egy zarándokút, csak a teljesítés élménye miatt indulni, ahogy Lőw Andris is teszi. Nem tudom még. Nehéz elszakadni egy szeretett versenytől. Vágyunk rá hogy teljesítsük, pedig iszonyúan megszenvedünk érte. Szinte érthetetlen még most is, pedig kétszer is átéltem már. Számolom a napokat. Nincs nap, hogy ne a verseny gondolatával kelljek, vagy feküdjek. Arról nem is beszélve, hogy az edzéseim alatt mennyit gondolok rá. Amikor úgy érzem, hogy nem bírom már tovább, akkor a Spartathlonra gondolok, és így sokkal könnyebb, hogy tovább menjek.

 

Mag Erika

 

Mesélj egy kicsit az eddigi futóéletedről, milyen eredményeidre vagy eddig a legbüszkébb?

A futás 6 évvel ezelőtt került be az életembe, a kisfiam születése után. Addig sportoltam néha, de csak hobbi szinten. A terhesség alatt nagyon sokat felszedtem, így a fogyás és az egészségem érdekében elkezdtem futni. Először csak fél órákat, aztán egyet, majd jött minden magától. A futás gyökeresen megváltoztatta az életemet. A szociális gyermekjóléti munkámat idén januárban feladtam, ma már edzőként dolgozok, amit szintén segítő foglalkozásnak tartok, ennek szemléletében foglalkozom amatőr, főleg állóképességi sportolókkal. Heti 100-150 km-t futok, havi szinten a versenyektől függően 400-450 km is összejön (ehhez hozzájön pluszban a terepfutások során megmászott szint is). Megtaláltam magam ebben a sportban. Nagyon élvezem. Viszonylag sok versenyre járok, ahol az utóbbi években sokszor álltam dobogón, de még fontosabb, hogy rengeteg élményt szereztem.

Legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy amit a fejembe veszek, az általában sikerülni szokott. A versenyeken soha nem a helyezést nézem, hanem kihozom magamból az aznapi maximumot és amire elég, annak örülök. Ez néha helyezés, néha egy jó teljesítés és bizony előfordul, hogy nem sikerül még csak megközelítenem sem a korábbi teljesítményemet. Ezeknek az élményeknek is van okuk és később mindig rájövök mit üzent egy-egy ilyen „kudarc” és igyekszem épülni általa. Nagy élmény volt tavaly a Korinthosz.hu, ahol a 81 km-es távot sikerült megnyernem, de ami még fontosabb, olyan szárnyalást és jó élményt sem előtte, sem azóta nem éreztem még. Az volt számomra futó „pályafutásom” csúcspontja. Kiemelném még az idei Ultrabalatont, ahol egyéniben kerültem meg a Balatont (Erika nem csak megkerülte, de harmadik helyezettként is végzett a versenyben - szerk.) és életre szóló élmény volt visszaérni oda, ahonnan egykor elindultam. 2013-ban 5 fős csapatban kerültem meg a Balatont, és akkor kattant be, hogy ezt egyszer meg kell csinálnom egyéniben is. Most teljesítettem, de az időeredményemen van mit javítani. Terepen is nagyon szeretek futni. Az első Vérkör teljesítésem a párommal is örök emlék marad. Azóta is a Vértes a kedvenc terepem, de már egyre inkább kedvelem a magasabb hegyeket is, bár futni jobban szeretek, mint mászni és ereszkedni.

A Spartathlon számodra a non plusz ultra vagy csak egy megálló?

A Spartathlon a Balaton körbefutása utáni másik nagy álmom. Csendben, alázattal és feszültséggel telve készülök rá. Nagy felelősségnek és egyben nagy lehetőségnek tartom. Ez nekem nem verseny, hanem Ünnep! Ott lehetek egy ilyen kultikus és nagy hagyománnyal rendelkező futóversenyen olyan emberekkel, olyan energiákkal az úton, amely rendkívüli és úgy gondolom megismételhetetlen. Az első mindig az első marad, ezért mindent megteszek, hogy jól sikerüljön. Minden más lényegtelen. Az elmúlt 6 évem minden energiája, minden egyes futólépésem ide vezetett. Ha odaérek Leonidasz lábához, az egy tökéletes pillanat lesz. Hasonló volt körbeérni a Balatonon is, valahogy így képzelem ezt is. Minden nap teszek azért, hogy ezt átélhessem. Ez már sokkal inkább a lélekről szól nekem, mint a test erejéről.

Te a várólistáról kerültél be, hogyan érzed magad most, hogy indulhatsz?

Habár idén jelentkeztem rá, mégsem gondoltam, hogy bekerülök és bevallom, jobbnak is láttam így. Szeretek lassan, megfontoltan haladni. Szinte felfoghatatlan és óriási izgalommal tölt el, hogy itt állok a küszöbén. Nehéz döntést kellett nagyon gyorsan meghoznom, amikor megkaptam az e-mail-t a Spartathlon szervezőitől, hogy bekerültem a versenyre a várólistáról. Augusztus volt már, több program le volt szervezve és természetesen sem a magánéleti, sem a munkahelyi elfoglaltságaimat sem szerettem volna keresztülhúzni. Mégsem tudtam eldönteni, hogy melyik ujjamba harapjak, mi lenne a legjobb. Sajnos az indulásom áldozatokkal járt. Az anyagi részt is gyorsan kellett szervezni, arról a dologról nem is beszélve, hogy az idei évre fő versenyként, csak az Ultrabalatonnal számoltam. Nekem időre van szükségem ahhoz, hogy ráhangolódjak egy ekkora eseményre. Mégis így döntöttem, most vagyok egészséges, most sodorta elém az élet ezt a lehetőséget és talán nem véletlenül. Soha nem fogom úgy érezni, hogy kész vagyok rá. Jövőre sem. Így éltem a lehetőséggel, döntöttem és már nem nézek vissza. Akárhogy is alakuljon, ez a jó döntés. Ami viszont fontos nekem és azóta is ezen dolgozom folyamatosan, hogy minden feszültséget próbáljak elsimítani, ami esetleg kialakult a hirtelen változások miatt. Úgy érzem ez a része is alakul és ez mindenképpen megerősít, segít.

Később kezdtél el fejben és testben is készülni, ez szerinted nehezíti az idei teljesítésed?

Nekem ez egyértelműen nehezítés. A többiekhez nem tudom ezt viszonyítani, csak a saját mentalitásomhoz.

Első Spartathlon kapcsán mit vársz a versenytől?

Semmilyen elvárásom nincs, csak szeretném megcsinálni és élvezni, kivenni belőle mindent, amit csak lehet. Biztosan nagy élmény lesz és felejthetetlen. Várom már, hogy ott legyek és megismerhessem az indulókat és a segítőket, akik ugyanolyan fontos részei ennek a versenynek, mint az indulók. Ők is rengeteget adnak. Az idejüket, a lelkesedésüket, megtesznek mindent azért, hogy valaki más álma beteljesülhessen és ez nagyon nagy dolog! A felkészülés jól alakult, persze voltak hullámvölgyeim és kicsit kusza most minden, de hiszem, hogy aznapra kitisztul minden, és amint ráteszem a lábam az útra, már minden rendben lesz.

 

Vágó Bogi

 

Idén milyen versenyek képezték a felkészülés részét, mennyire vagy elégedett az eddigi éveddel?

Fél óránál tovább nem nagyon szoktam tervezni, ki tudja mikor csap el a villamos, így hónapokra előre kitervelt versenyek nem nagyon szoktak lenni, már csak logisztikai okokból sem, meg babonás is vagyok, ha valamire jó előre nevezek, akkor tuti valami közbejön. Minden héten megnézem, hogy éppen milyen versenyre nem fogok elmenni, de ami szimpatikus, meg úgy érzem hasznos lehet, igyekszem ott lenni. Idén volt egy 12 órás futásom, egy rosszul sikerült 24 órás, meg pár rövidebb táv is. Összességében nem panaszkodom eddig, bár elégedett teljes egészében sosem szoktam lenni, az egyre gyatrább 24 órás eredményeim azért aggodalomra adnak okot, meg hol van még az év vége, ki tudja mi lesz.

 

Tavaly már indultál és célba is érkeztél a versenyen, de hatalmasat küzdöttél. Mi az, ami visszahívott erre a versenyre? 

A tavalyi Spartathlon, főleg a vége, valóban küzdelmes volt, meg nem mondom mennyit gyalogoltam, talán az utolsó 11-12 km-t, akkor lett nagyon elegem. De persze idén is nézegettem a naptárat, hogy kellene valami hasonló elmebaj, országokat keresgéltem, de abban az időpontban, ami ideális lenne, és aszfaltos, csak a Spartathlon volt, meg Új-Zélandon valami. Végül marad ez, úgyis be kell táraznom megint pár karton Mítosz sört, meg a falloszos sörnyitóm is elgörbült.

Volt-e bármi, ami nagyon nem tetszik a Spartathlonban?

Igazából nem tudnék olyat kiemelni, ami nagyon irritálna  a versenyben magamon kívül, mert az emberek kedvesek, segítőkészek, egy jó darabig szép tájon megy a pálya, egy idő után meg már kit érdekel a táj. Szóval semmi rosszat nem tudok írni magáról a versenyről, bokor is van bőven.

Van bármi, amit a tavalyi után máshogy szeretnél csinálni?

Nem vagyok egy nagy tervezős, inkább nem szeretek tudomást venni az előttem álló feladatról, így nem is tervezem meg kilométerről kilométerre meg időben, mit, mikor, hogyan kellene csinálnom, max a kajabevitelt, de egy idő után az is borul. A tavalyihoz képest túl sok minden nem változott, hasonló mennyiséget edzem, az edzésterv is hasonlóan van felépítve. 

Mit vársz az idei versenytől, van-e időterved idénre? 

Célom továbbra is beérni, lehetőleg szintidőn belül. Most, ha őszinteségi rohamot produkálnék, akkor azt mondanám, hogy a legnagyobb kihívás magamat legyőzni. A lábam se százas az utóbbi időben, de a leggyengébb pontom az, hogy könnyen összeomlok fejben, elbőgöm magam, és onnan aztán nincs az a sörfőzde, ami kirángatna. Plusz pánikos is vagyok, tavaly is azon paráztam, hogy mikor kap el a roham, így a hátizsákomban 2 gélen kívül volt egy üveg nyugtató is. Nekem a zéró önbizalom, a bizonyos fokú depresszió, plusz pánik egy plusz hendikep, amit minden egyes versenyen cipelek magammal, és valamilyen úton-módon le kell fojtanom, ami olykor elég küzdelmes. Most is az a célom, hogy ez sikerüljön. Helyezésben nem gondolkodom egyáltalán, egyrészt nincsenek meg a kvalitásaim, másrészt az egy rohadt nagy stresszfaktor lenne megint. Bőven elég nekem a saját magammal történő viaskodás. Valahol, valamikor, azért egy gopnikot nyomatnék.