Szöveg: Máthé Dóra Zsuzsa | 2020.02.22. | Frissítve: 2020.02.23. | |
JakabA Challengefotó | E cikk szerzője, Máthé Dóri, amint épp egy 24 órás verseny utolsó óráiban gyűri a köröket Sárváron
Az ultrafutók nem igénytelen és undorító emberek, ezt szeretném már az elején leszögezni. De a sokórás hosszú futás néha kivetkőzteti az embert a mindennapi állapotából mind testileg, mind pedig mentálisan. Ultrafutó kulisszatitkok következnek, melyek persze nem minden ultrásra jellemzőek, csupán néhány olyan saját tapasztalatot hozok, melyek érdekesek lehetnek.
Sok puszival kezdődik
Bár ultrának nevezünk minden 42,195 kilométert meghaladó távot, az ultafutó közösség zárt és viszonylag kicsi bázissal rendelkezik hazánkban. Egy ultraversenyt nem úgy kell elképzelni, mint egy nagy maratonit, inkább mint egy mucsaröcsögei horgásztalálkozót, ahol pár ember lézeng. Képzelj el egy versenyt, ahol a jelenlévők 94%-át ismered névről. Ők általában mind köszönnek, csevegnek néhány szót, már maga a versenyre megérkezés is ultra. De egy körözős versenyen nagyjából száznyolcvan ember indul el, és ebből nyolcvan 6 órázik, hatvan 12 órázik, és negyven ember van, aki 24 órát fut. Minél hosszabb a táv, értelemszerűen annál kisebb a nevezők száma.
Egy idő után mindenkiből eljön az „állat”
Még a legjámborabb ember is képes kocsis módjára káromkodni 16-20 óra futás után. Hallottam én már férfit és nőt, Asicsban és Nike-ban futót, alacsonyt és magasat, kopaszt és sokhajút úgy beszélni, hogy a hétköznapokban a székről lefordulna az illető, ha csak meghallaná önmagát. Az, hogy valaki ezt hangosan vagy csak magában mormolja el, az már temperamentum és lelki mélység kérdése.
Csapattá kovácsol, olyan közös élményt ad, mint semmi más
Egy hosszú versenyen gyakran előfordul, hogy két futó egymás mellé kerül hasonló lelki és fizikai állapotban, és egymást biztatva, egymás támaszaként haladnak tovább. Ezek az élmények örökre megmaradnak, és az idő múlásával jó lesz újra és újra felemlegetni. Van egy futóbarink, csapattársunk, a 70 éves Toncsi, nem egyszer előfordult már, hogy mikor egy versenyen nehéz helyzetbe kerültem, akkor odaállt, és azt mondta: „Gyere, csak lépj a lépésembe”. Ez azt jelenti, hogy ő megy elől, és nekem semmi másra nem kell figyelnem, csak arra, hogy lekövessem a mozdulatait. Ilyenkor mindig azt képzeltem, hogy a lábunk össze van kötve, és nem is én emelem, hanem ő húzza a lábam. Egy-egy ilyen segítség, még ha csak 1-2 kilométert jelent is, arra elég lehet, hogy kirángasson egy éppen mélynek vélt mentális gödörből.
A nagy büdös semmire
A leggyakrabban az szokták kérdezni, hogy „és mire gondolsz futás közben?”. Elárulom a titkot, semmi hatalmas dologra, csak bekapcsol a túlélési ösztön. 24 óra alatt például nem igazán oldottam meg még semmilyen matematikai problémát, és nem jöttem rá az élet nagy dolgaira. Idézek néhány szerintem általánosnak tekinthető ultrafutó gondolatot: „Oké, ezt a gélt megeszem, de vizet kell rá inni”, „Milyen a pulzusom?”, „Fű, de rosszul vagyok.” „#@&&@{@@&#” (hangos sípszó), "Itt most jobbra vagy balra kell menni?" „Kinek az ötlete volt ez a verseny? Ja, az enyém.” „Nem fog menni, de fog menni, nem fog menni, de fog menni.”
Űrkajától a szendvicsig
Jómagam ritka gyenge futógyomorral vagyok megáldva, így a banános-datolyás-vizes turmixomon túl némi sós kekszet szoktam enni ultrafutás során, de találkoztam már igazán bizarr frissítőkkel. No, nekem már az olívabogyó is meredek, de a versenyek frissítőasztalain van sajt, keksz, banán. Mondjuk a Spartathlonon is instant tésztás levest adnak a futók kezébe, aminek láttán bizonyára felhúzná a szemöldökét a táplálkozási szakértőnk. De valahogy több óra futás után annyira kívánós kismamává tud változni az ember, hogy elég extrém dolgokat is megeszik. Ha nem a saját szememmel látom, akkor nem hiszem el, de egy 12 órás verseny 10. órájában mellém szegődött egy ismerősöm, miközben sajtos chipset kajált. Igen, sima chipset, egy egész zacskóval. „Sósat kívántam” – mesélte, miután kérdeztem, hogy ezt melyik professzionális sporttáplálkozási szakirodalom diktálta neki. A legtöbben az érzékeik után mennek, vagyis azt eszik, amit éppen kívánnak (és persze, ami elérhető). Nyári versenyen például nem ritka, hogy fagyit nyalogatva futnak az ultrások, és biztos vagyok benne, hogy ezt is nehéz elhinni, de kolbásszal frissítő sportembert is láttam már. Persze nem mindenki ilyen ad hoc módon állítja össze a frissítőjét, a csapat másik felének grammra és milliliterre pontosan ki van számolva az óránkénti szénhidrát- és folyadékbevitel. De mivel az ultrafutás a legtöbbeknek egy hobbi, már miért ne ehetné azt a futó, amit éppen megkíván?!
A pálya egy nagy slozi
Na nem a verseny elejétől, hanem szépen fokozatosan válik a futókkal egyenes arányban egyre leharcoltabbá a pálya is. A sárvári 24 órás versenyen a várat és a körülötte lévő parkot futják körül az indulók (ez 1030 méter). Futó antievolúciónak nevezem azt a (vissza)fejlődést, amit itt gyakorolnak az emberek. Az első pár órában minden futó exkuzálja magát egy-egy kósza puki miatt, aztán ahogy egyre fogynak a futók a pályáról, és jön a sötét, úgy egyre inkább mindegy már, hogy mi hol történik. Úgymond a tézisem igazolásaképp megfigyeltem, hogy a férfi futók eleinte leszaladnak a várárokba a fa tövébe pisilni, aztán ahogy telik az idő és gyűlik a lábukban a kilométer, egyre inkább a pályához közelebb eső bokrot keresnek. Éjszaka pedig már a pálya szélét képező bokor is tökéletesen elégnek minősül pisire és esetlegesen a hányásra is. (Bocsánat, de ez az igazság.) Persze ahogy felkel a nap, mindenki visszaváltozik konszolidált futóvá.
Ultraszövegek
„Szúrom idegből” – ez a mondat Csécsei Zolihoz köthető, és valahogy szállóigévé vált. Már nem emlékszem pontosan, miért, de valamiért nagyon ideges volt egy ultraverseny nagyon sokadik órájában, és ez a mondat hagyta el a száját. Számomra, aki képzeletben éppen a béke szigetén napozgatott, annyira kizökkentő volt ez a mondat, hogy el is nevettem magam. Nincsen egységes ultrás közösségi köszönés, de egy versenyen nem szégyen vagy rossz pont például megkérdezni a másikat, hogy hogy van. (Mondjuk másról úgysem tudok beszélgetni, mert mindenki agysejtjeit leköti az aktuális kedélyállapota.) Az én egyik legberögzültebb szövegem az, hogy „Majd elmúlik”. Például valaki mellém ér a verseny x. órájában és megjegyzi, hogy „Nagyon szépen mész”, mire én azt válaszolom, hogy „Majd elmúlik”. De ugyanígy „majd elmúlik” a rosszullét, a fájdalom, a holtpont és az idő, illetve a kilométer is. Szóval minden, csak addig kell kitartani.
Furcsa helyekre bújunk el
Vagyis különleges kapcsolatom a mellékhelységgel, és nem kell megijedni, annyira nem lesz ez undi, mint elsőre tűnik. Németh Csaba ultrafutó mondta egyszer, hogy néha terepultra versenyen eszébe jut, hogy elbújik egy bokorba, és ott várja meg a verseny végét. Eddig öt 24 órás versenyt futottam, és mind az ötről van egy-egy bevésődött emlékem, ahogy a mosdóban vagyok, és azon gondolkodom, hogy itt olyan csendes, nyugodt minden, mi lenne, ha elücsörögnék még jópár órát...?! Szeretek az abszurd szituációkon nevetni, és a legutóbbi 24 órásomon éppen ezt az idilli nyugalmat éltem meg a toi-toiban, amikor a tőlem jobbra lévő vécében elkezdett hányni valaki, a balra lévőben pedig a hascsikarásán könnyített az illető. Hát ilyen egy ultrás idill.
Afterparty, avagy ki jár hülyébben
A közös élmény általában nem ér véget a versennyel. Mivel egy 24 órás verseny után ritka, hogy az ember azonnal autóba ül és elindul haza, így egy kicsit elnyújtott közösségi élményt ad a verseny utáni pár óra, esetleg másnap. Ilyenkor rendszerint azon kacagunk, hogy ki milyen technikával (például hátrafelé) próbál meg lejönni a lépcsőn, esetleg mennyire idétlenül tápászkodik fel, illetve le a dobogóról, hogyan ül le, hogyan áll fel, és csak egyszerűen mennyire közlekedik lassan, mondjuk egy pingvin és lajhár nászából született egyedhez hasonlatosan.
