Szöveg: Csaba Orsolya | 2020.11.03. | Frissítve: 2021.05.07. | |
Wolfgang Freund német tudós néhány évvel ezelőtt elvégzett egy kísérletet az ultrafutók fájdalomtűrő-képességével kapcsolatban. A teszt során a vizsgált alanyoknak jeges vízben kellett tartaniuk a kezüket addig, ameddig csak bírják. A nem sportoló kontrollcsoport tagjai átlagosan 96 másodpercig bírták a jeges kihívást. Az ultrafutók közül minden egyes alany eljutott a 3 perces kitűzött határig, és a fájdalmat egy 10-es skálán még ekkor is csak 6-osra értékelték.
Ez az eredmény összhangban volt a korábbi kutatások eredményeivel, amelyek arra jutottak, hogy általában a sportolók jobban tűrik a fájdalmat. Habár ez nem minden sportágnál „alapkövetelmény”. Ahogy doktor Freund nyilatkozta az Outside magazin szakírójának, Alex Hutchinsonnak: „Maradona például úgy gondolta, hogy egy briliáns focistának nem kell szenvednie”.
Lehetséges tehát, hogy mi, futók, állóképességi sportolóként különösen kemény leányok és legények vagyunk?
Fájdalomtűrő-képesség
Ha már futás és foci. A norvég Tromsø Egyetem tudósai pont ezzel a témakörrel foglalkoztak az egyik kutatásukban. 17 profi futballjátékost, 15 elit állóképességi atlétát (hosszútávfutók, sífutók) és 39 nem sportoló alanyt vizsgáltak meg. Emellett számos pszichológia tesztet is kitöltettek velük, hogy felmérjék, milyen tulajdonságok társulhatnak a magasabb fájdalomtűrő-képességhez.
Az első teszt a norvég kísérlet során is az volt, mint néhány éve dr. Freund kutatásában. Az állóképességi sportolók közül egy kivétellel mindenki elérte a 3 perces határt (az az egy kivétel is csak 5 másodperccel a 3 perc letelte előtt vette ki a kezét a jéghideg vízből): átlagosan 179,67 másodperc volt az eredményük. A nem sportoló kontrollcsoport tagjainak átlageredménye 116,78 másodperc. A focistáké pedig 113,90 másodperc.
A tudósokat nem lepte meg az eredmény. Az állóképességi sportolók nemcsak a versenyeken, de az edzéseken is azt „gyakorolják”, hogy miként tudják kezelni a fellépő, akár hosszú távú kellemetlenségeket – tehát a fájdalomtűrő-képességük magas.
Fájdalomküszöb
Viszont a fájdalomküszöb kérdéskörében kicsit más volt a tudósok előfeltételezése: a focisták – vagy más csapatsportágat űzők – rövidebb, de rendkívül erős fájdalomcsúcsokat tapasztalnak meg, gondoljunk csak például az ellenféllel való ütközésre vagy a labda által okozott ütésekre. Ebből kiindulva azt feltételezték, hogy az előbb említett rendkívül intenzív fájdalom rendszeres megélése miatt a futballisták fájdalomküszöbe magasabb. Ezzel kapcsolatban is elvégeztek egy tesztet.
A fájdalomküszöb vizsgálata során az alanyok alkarjára egy kis speciális alumínium eszközt helyeztek, amit elkezdtek fokozatosan melegíteni 32 °C-ról 52 °C-ra (másodpercenkét 1 °C-ot emeltek). Az alanyoknak egy gombot kellett megnyomniuk abban a pillanatban, amikor a melegérzet átment fájdalomérzetbe. Ezt a kísérletet ötször végezték el, és a tudósok nem azt az eredményt kapták, mint amit vártak. Az állóképességi sportolók és a focisták fájdalomküszöbe nem mutatott szignifikáns különbséget, lényegében azonos volt: a futók/sífutók átlageredménye az első „melegítős” teszt során 47,8 °C volt, a focistáké pedig 47,6 °C. A nem sportoló kontrollcsoporté pedig 46,5 °C. (Ezek az első körből származó eredmények; a második körben kicsit nőttek a számok, de az arányok maradtak.)
A fájdalomérzet számokban kifejezve
A harmadik teszt során a vizsgálat vezetői a fájdalomra adott reakció egy másik aspektusát vették górcső alá: a fájdalomérzékenységet. A fájdalom alapvetően egy szubjektív érzet, de megpróbálták számszerűsíteni, hogy mennyire intenzíven érzékeli az alany a fájdalmat. A fájdalomérzékenység nyilvánvalóan kapcsolódik a fájdalomtűrő-képességhez és a fájdalomküszöbhöz, de nem azonos velük: például egy ember érezhet nagyon intenzíven egy fájdalmat, de hajlandó hosszabb ideig tolerálni, mint egy másik személy, aki pedig kevésbé intenzívnek érzékeli. A már fent említett melegíthető-hűthető eszközt vetették be ismét. Az eszköz hőmérsékletét 30 másodperce 47,5 Celsius fokra melegítették, és az alanyoknak a fájdalom mértékét egy 0-100 közötti skálán kellett értékelniük (tehát minél alacsonyabb számot mond valaki, annál jobb a fájdalomérzékenysége). Az első ilyen teszt során az állóképességi sportolók átlagban 45,5-re, a focisták 51,9-re, a nem sportolók pedig 59,4-re értékelték a fájdalmat a 100-as skálán. A második ilyen teszt során is maradt a tendencia. Állóképességi sportolók: 37,9; focisták: 45,4; nem sportolók: 53,7.
A pszichológiai háttér
Hutchinson szerint két igen fontos kérdés merül fel a fentiekkel kapcsolatban. 1. Vajon mi okozza a három csoport eredményei közti különbségeket? 2. A sportolók jobb eredményei a veleszületett képességeiknek köszönhetők, vagy az edzéseik hatása?
Az első kérdés esetében a szakemberek között széles körben elterjedt vélemény az, hogy a különbségek pszichológia okokra vezethetők vissza elsősorban. Éppen ezért a norvég tudósok komoly pszichológiai teszteket is végeztek az alanyokkal, külön vizsgálva többek között az elszántságot/kitartást, valamint a fájdalomtól való félelmet. Érdekes módon egyik pszichológiai vizsgálat sem mutatott olyan egyértelmű különbséget a három csoport között, ami magyarázatot adott volna a fenti vizsgálatok eredményei közötti eltérésekre. Kivéve talán a fájdalomtól való félelem – ezen a területen az állóképességi sportolók jobb eredményt értek el, mint a másik két csoport, de csak egészen kicsivel, tehát nem volt szignifikáns különbség. Ez azt jelenti, hogy nem ezzel magyarázhatók a fájdalomtűrő-képességgel, a fájdalomküszöbbel és a fájdalomérzékenységgel kapcsolatos tesztek eredményei.
A második kérdésre a norvég tanulmány nem tudott választ adni. Hutchinson szerint korábbi tanulmányokban már volt szó arról, hogy a fájdalomtolerancia egy fejleszthető tulajdonság, és hogy ennek az állóképességi sport végzése az egyik jó módszere. Röviden: a sport megtanít küzdeni és elmenni a végsőkig. Másrészt viszont teljesen logikus az a feltételezés is, hogy az ember a már meglévő egyéni tulajdonságai alapján – mint amilyen a fájdalomtűrő-képesség is, hogy mennyit vagyunk hajlandók „szenvedni” – választ magának sportágat, vagy a sportága őt.
A sport a lényeg!
Aki rendszeresen sportol, annak megvannak a maga különféle mentális technikái a kényelmetlenségek, kellemetlenségek kezelésére, megoldására. Igen, a fenti eredmények alapján feltehetően az állóképességi sportolók különösen keménynek számítanak, de a lényeg talán nem is ez. Sokkal inkább az, hogy lehet valaki futó, bringás, focista, kosaras, dobóatléta, jógarajongó, úszó, zsoké, crossfites, teniszező, vívó vagy gyalogló (nincs helyem felsorolni az összes sportágat), a sport mind fizikai, mind mentális szempontból megerősíti a már meglévő képességeinket, sőt, újakat is „szerezhetünk” általa!
