Egyszerűen csak futok Kiss Virág blogja
Írj nekünk

Futni-enni-inni-álmodni

Sárvár 12 órás 2017-ben

Eljössz még egy 24 órásra. Jövőre. De aztán utána legközelebb csak nosztalgiázni fogunk visszajönni Sárvárra. Egy hatórásra- mondja a férjem, miközben egy normális kávézót keresünk egy normális kávéval. Jót nevetünk. Sárváron. Hol máshol.

Két és fél órával korábban kelünk, hogy még legyen helyünk a tavalyi jól bevált parkolóban. Mikor odaérünk, mintha nyoma sem lenne annak, hogy itt hamarosan körbe-körbe fognak futkosni jó páran. Rajtkapu sehol, a pályakijelölő bóják még nincsenek kirakva, mindenki álmos és lassú. Nyolckor nagy nehezen megtalálom a szervező sátrat, felveszem a rajtcsomagot, chipet. 

Úgy tűnik, itt senki sem ideges túlzottan. Vagy csak rutinos mindenki. Mi sem idegeskedünk túlzottan. Teszünk egy kört a városban, beszélgetünk a frissítésről, bevágjuk a második kávénkat. Aztán körbejárjuk a pályát. Kabala gyanánt. Végre veszem a bátorságot és odamegyek Kisháziné Erikához és Gáborhoz, aztán kiderül, hogy pont Hódmezővásárhely mellett vertünk tanyát, hiszen Kiss Attiláék mellé pakoltunk ki.

Végül rajt előtt fél órával kicsomagolunk. Persze, azonnal kiderül, hogy hoztam ugyan instant levest, csak épp nem raktam forró vizet a termoszba. No, és kanalat sem csomagoltam. Hiányzik a kemping szék is, így a páromnak nem sok lehetősége lesz ücsörögni. Azt mondja, nem bánja, Úgysem tudna.

A shakert is otthon hagytuk. Naná. De hát nem is én lennék. Gyorsan túllépek ezeken a hülyeségeken, megbirkózunk a chip felapplikálásával a cipőmre, közben kémleljük az eget, hogy vajon mire is számítsunk. Kellemesen hűvös az idő, számomra pont ideális. Egy vékony hosszú ujjú technikai póló, rá a sándorfalvi futókörös pólóm. Én nem merek kockáztatni egy rövid nadrággal, marad a háromnegyedes vékony nadrág kompressziós szárral. 

Nyugodtan állok rajthoz. Nem tudom, mi fog rám várni, csak azt tudom, hogy keményen készültem, minden lehetséges dolgot megtettem, hogy tisztességesen lefussam ezt a fél napot.

Fontos, hogy a tavalyi 100 km-t átlépjem. Ez a legfontosabb.

Kicsit furcsa érzés lett úrrá rajtam a szép csendes indítás miatt. Nézelődöm, de sehol nem látok szpíkert, aki tavaly olyan jó hangulatot varázsolt a pályára. Csöndesen, nyugodt tempóban indult tehát neki mindenki a maga futamának.

 

Úgy tervezem, hogy kb. 35-40 km-ig nem lesz különösebb pihenő vagy megállás. Haladok, megy a frissítés szép okosan. 10 km után elkezdem inni a bcaa-t, jöhet az első fehérje kapszula és az izó is betöltve.

Menet közben Maráz Zsuzsi többször lelkesít, miközben vadul lehagy. Tényleg úgy megy, mint egy Duracell-nyuszi. Közben azért - ahogy szokta - mosolyog folyamatosan. Gyilkos tempó mellett. 

Fogalmam sincs, milyen tempóban megyek, az órám már egy éve nem mér, a szervezők pedig nem igen sietnek a monitor felállításával, hogy tudjuk, ki hol tart. Attila többször is jelzi, hogy nem lehet nézni a köridőket az evochipen, hiába nézegeti folyamatosan. Érzem, hogy ez lélektanilag nekem nem lesz jó.

Úgy tűnik, idén szpíker sem lesz, aki beavatna néha a dolgok állásába.

A 30. km-hez közelítve nagyon rossz érzésem lesz: egyre kínzóbban érzem, hogy azonnal el kell mennem pisilni. Basszus. Ez rengeteg időkiesés. Húzom-halasztom, de rettentő érzés így futni. És itt már sejtem, hogy gáz van.

Előző este borzalmas alhasi fájdalmaim voltak. Valószínűleg felfáztam. Ilyen utoljára kb. 10 éve történt velem.

Nem hiszem el!

Berohanok a wc-re, és Guiness-rekord gyorsasággal intézem a dolgaimat. A gyanúm beigazolódik: véres vizelet. A rohadt életbe. Miért?

Kapkodva öltözöm, rohanok vissza. Még nagyobb sebességre kapcsolok. De alig iszom meg 1-2 dl izót, újra jön a telt-hólyag érzés. Újabb kitérő a wc-re.

Aztán Mihály szólít meg, aki Csongrádról jött és tulajdonképpen idén már másodjára futunk együtt, hiszen a mindszenti didergőn már találkoztunk. Néhány körön át beszélgetünk a tervekről, futásról. Mi másról.

55-70 kili között 5 km-enként megállok erőt gyűjteni 1-1 percre, egy kicsit betankolni, valahogy motiválni magam. Közben nincs mese, elkezdjük betárazni a zseléket, mert határozottan nem megy a kajálás. Fájdogálni kezd a fejem, megint kevés volt a só. Attila próbálja tolni az XXL-es biopontos ropit a számba. Hangosan röhögünk: centinként harapom, és minden falathoz három korty víz kell, hogy ne jöjjön vissza.

A 70 kili környékén kiderül, hogy benéztem a köröket, és 5 körrel elszámoltam magam. Azt hittem előrébb tartok. De rohadtul nem. Kb. itt terveztem egy újabb wc-re kiugrást, de ezt azonnal elvetem. Majd a futam végén. Ki kell bírni.

Igyekszem nem pánikolni, de az gyors fejszámolással azonnal kiderült, hogy ahhoz, hogy 100 km fölött teljesítsek, nem piknikezhetek tovább. Közölöm Attilával, hogy 10 km-es etap jön, kibontjuk a zseléket, beteszem az övembe, és beletaposok. Innentől fogva 5 körönként teljesítem a távokat fejben, és szorosan figyelem a számolást. Erősebb tempóra kapcsolok, már a körjelző monitort sem vizslatom. Közben már tudom, hogy ezt egyben kell most lefutnom.

5 km-enként betolok egy zselét, és menet közben töltöm rá a vizet. Innentől fogva nem állok meg, csak egyszer egy pár másodpercre, míg a szeles idő miatt magamra rángatom a széldzsekit, a kesztyűt és a sapkát.

Ahogy esteledik, a sapka sildjét figyelem. Pont kimetsz egy darabot a pályából. Mindig ezt az egy darabot nézem, ahogy futok. Aztán egy újabb és újabb darabot.

Tudom, hogy az első mérföldkő a 96. kör lesz. Ezt nagyjából 50 perccel a befejezés előtt lépem át. Önkéntelenül keresztet kell vetnem, ahogy  a chip szőnyeg felett hallom a körjelzőt.

Istenem! Köszönöm! Itt vagyok! Innentől minden kör ajándék, és még majdnem egy órám van.

Látom, hogy Kisháziné Erika halad jó tempóban előttem, sokáig őt követem, érzem, hogy jól haladok. Aztán Vágó Bogi után csatlakozom fel. Egyre erősebbnek érzem magam. Tavaly ilyenkor csak azt hajtogattam, hogy nem fogom bírni, hogy mikor lesz már vége.

Most csak az járt a fejemben, hogy még, még, még tudok menni. Hogy minél  később halljam meg a futam végét jelző szirénát. Hogy most már túl vagyok minden holtponton, hányingeren és megtorpanáson.

Attila ott toporog minden körnél, már ő is számolja, merre, hol járok. A 100. körnél sírva fakadok, megköszönöm a Jóistennek, hogy sikerült.

Sokszor hallom, hogy Hajni (Haanchee) hangosan kiabál, hogy belefér még egy kör, toljam. Köszi, nagyon!

A befejezés előtt 7- 8 perccel még egy utolsó nagy hajrá belefér, és még 300 m. 106.5 km. Korosztályos negyedik, abszolút tizedik.

Amikor hallom, hogy megszólal a sziréna, elkezd szorítani a torkom. Mintha két kézzel tenyerelne rá valaki. Kapkodom a levegőt, de nem jön.

Pánikroham. 

Néhány mély levegővétellel próbálkozom, és amikor végre elkezdenek ömleni a könnyeim, akkor érzem beáramlani a levegőt a tüdőmbe. Attila rohan az innivalóval, még egy kabáttal. Lemérik a kört, végre eljutok a wc-re is.

Nem bírok enni-inni-gondolkodni-aludni. Nem tudom, hogy jutottam haza.

Otthon apu megpróbál belém erőltetni egy kis levest, de minden szilárdat, ami a lében van módszeresen félretolok.

Egész éjszaka a pályán vagyok gondolatban, hol azt vizionalizálom, hogy lekésem a rajtot, hol azt, hogy nem bírok megállni, és már a 24 órás futamon vagyok. Hánykolódom. Kiabálok álmomban.

Reggel 6-kor már a nyakamon a vizes törölköző, lázas vagyok.

9 órakor reggeli. Saját lábon, saját gondolatokkal, fájdalommentesen, lázmentesen. Új álmokkal.