Ha már blog, akkor személyes élmények. Az elmúlt évben igen keveset írtam, hisz alig volt miről.  Lévén ez egy sportos blog – és mert az életemnek csak ez a szelete fér elveim szerint az oldalra, a nyafogáson és a kínlódáson kívül sok mindenről írni nem tudtam volna. Szóval, az a kevés bejegyzésem is legfőképp siránkozással telt, igen a sérülés miatt. És akkor most itt és most leteszem ezt a témát. Mert már unom, hogy ennyit írok róla, sőt: már azt is unom, hogy unom.

Pár szót arról, ami elindult

A karácsonyi szünet a sport szempontjából meghozta az áttörést. Végre sikerült újra 54 kilométeres hetet futnom. Ilyen nem volt 2019-ben egyszer sem. Az év nagy részében heti 1-2 futásom volt, az utóbbi 2-3 hónapban viszont egyre gyakoribbá vált a heti 3-4 futás.

Nagyon lassan építgettem magam az elmúlt hónapokban, hangya léptékben mertem csak növelni a távot, mert ha egy kicsivel is jobban terheltem magam, sokszorosan vetettek vissza diszkomfortos izom és ízületi fájdalmak. Újabb pár nap pihenőt követelt ilyenkor a testem, megint két lépéssel hátrébb kellett lépnem és onnan kezdeni ismét az építkezést. Így egyensúlyozgattam 2019-ben. Nem volt ebben amúgy semmi drámai. A drámai dolgok nem itt kezdődnek. Ez egy helyzet volt, amit kezelni kellett. Ennyi volt ez a történet, semmivel sem több.

Szóval sikerült addig lépegetnem és építgetnem magam, hogy december 30-án egy félmaratonnal ajándékoztam meg magam. Nem tudok eufóriáról beszámolni, és még csak nem is voltam meghatódva, amikor lenyomtam a telefonon a vége gombot.  Egyszerűen kiterveltem ezt a futást, felépítettem és sikerült megcsinálnom amit elterveztem. Tudom, hogy a futás és a sport tele van érzelmekkel, drámákkal és küzdelemmel, de ez most itt egy száraz számítás várható eredménye volt. Pedig akár sírva is fakadhattam volna, hogy Úristen, félmaraton! De jártam már ezen az úton (szuper, hogy ismét), de ismerős volt. Most meg úgy tűnhet, hogy nincs bennem egy szemernyi alázat sem. Dehogyis! Hiszen amikor alig tudtam futni, mit nem adtam volna azért, hogy újra menjen a 21 kilométer. Nem is tudom, valahogy olyan lettem mint egy szerzetes. Egyszerűen elfogadom, ha megy valami, és azt is, ha nem megy. Nem tör rám hisztiroham, keserűség vagy düh, ha valami nem úgy alakul, ahogy én azt elterveztem és nem tör rám eufória, mámor és kirobbanó öröm sem a futás miatt. Talán a kor, az érettség…? Vagy még hátrébb sorolódott a futás a prioritásaim listáján? Nem is tudom…

Szóval nagy boldogság nem ért különösebben, ám azt látom és azt érzem, hogy kezd bennem buzogni a motiváció futás téren, hisz pozitív élmények értek végre, hosszú idő után. Mivel újra érzem a futás örömét, nem töri meg azt semmilyen fájdalom, így újra utazgatok a lábaimon. Igaz lassan, igaz nem nagyon hosszan, de jól van ez így. Az utóbbi hónapok örömfutásai, és az érezhető fejlődés jelei most látótérbe hozták a Zúzmara félmaratont. No, nem időért mennék, de tartok ott, hogy be tudok állni egy mezőnybe, és ott szintidőn belül le tudom futni a távot. Mekkora lépés ez ahhoz képest, hogy 2019 januárjában 1 kilométer után haza kellett kullognom. Szóval, ilyesmi tervek járnak mostanában a fejemben.

Ilyen egyszerű dolgok miatt jó futni - az olyan egyszerű pillanatokért mint egy naplemente, amit bárki átélhetne, de csak az éli át, aki kimegy érte

A karácsonyi szünetet máskülönben  inspiráló sportos videók nézegetésével töltöttem. Most legutóbb az Ironman Age Group Kona kvalifikációsairól készített videókat nézegettem. Fogunk is írni egyik- másik hősről. Valahogy kívülről jobban fogom a lelki dolgokat, belülről mostanában, ha van is bármi, nem szívesen adom ki. Elnézést érte, hogy megfosztalak ezektől a dolgoktól, de most épp egy ilyen korszakomat élem. 

Annyi minden jó történt még futás téren. December 31-én a férjemmel kettesben futottunk 6 kilométert, majd január 1-én a helyi futócsapattal 10 kilométert. Az estét egy remek crossfit edzéssel zártam. Ismét felsejlett az érzés, a ritmus, amikor napi két edzést toltam. Nem gondolom, hogy ebből rendszer lesz. Ez most így alakult, hiszen az újév utáni napokban nincs komoly munka, ezért jutott most ennyi énidő. 

 

Futásról Nőknek

|

A legjobban azokat a futásokat szeretem, amikor a férjemmel együtt futunk - az ilyen apró kis közös élmények fonják és erősítik az emberi kapcsolatokat napról napra

Meglátjuk, hogy mi fér majd bele 2020-ban. Pár félmaratont azért tervezek, de meglátjuk, hogyan bírja a testem. Majd az érzéseim diktálják a ritmust.

Minden korszakot úgy kell megélni, ahogyan az adva van - abból kell kihozni a legjobbat.

Mostanában nálam legalábbis így megy.

Bizonyára lesznek még más korszakaim is.

Jó futást!

Györgyi