Szöveg: Németh Györgyi | 2018.12.31. | |
Mikor elindultunk a családdal síelni, nem sejthettem, hogy az Ausztriában töltött napok alatt insipirálni fogok valakit egy újévi fogadalomban, nem kisebb tervet célba venni, mint 2019-ben első maratont futni.
Az utóbbi hónapokban futásilag abszolút mélyponton voltam.
No, nem azért, mert bármilyen mélylélektani problémám lett volna, egyszerűen sikerült összeszedni egy hosszan gyógyuló sérülést. Volt pár hét futásmentes időszak, aztán elkezdtem kocorászni. Köszönöm már jól vagyok, lassan térek vissza a megszokott kerékvágásba. De mi is a megszokott? Azt hiszem újra ki kell alakítanom a szokásaimat, már ami a futást illeti. Reális célokkal, életbe illeszthető mennyiséggel, annyi futással, hogy mindenkinek viselhető legyen – 2018 legfőképp ebben a munka-család-futás libikókában telt. Ezt a gondolatsort most nem folytatnám, ez egy külön sztori és valljuk be, ragoztam elégszer az elmúlt posztokban.
A lényeg, amit meg szeretnék írni, hogy ebben az abszolút jelentéktelen futós időszakomban, még így, ebben az állapotban is sikerült felkeltenem valakinek az elméjében, a szívében a tüzet, az első maraton iránt.
Komolyan úgy érzem magam, mintha PB-t futottam volna.
Úgy éreztem semmi inspiráló nincs bennem jelenleg, de be kell lássam újra és ismét, hogy igaz a régi mondás: mindenki motivál valakit. Nem kell ultrásnak, maratoni bajnoknak vagy kiváló sprinternek lenni ahhoz, hogy magaddal ránts valakit a futás világába.
Karácsony után síelni jöttünk a családdal Ausztriába. A síelést a férjem egyik volt osztrák kollégája szervezte. Korábban én nem találkoztam sem vele, sem a családjával, így amolyan vakrandi jellegű közös 4 nap elébe néztünk. Náluk is két kamasz fiú van a családban, nálunk is, még akár jól is érezhetjük magunkat együtt, gondolták az apák. Így is lett.
Az egyik vacsi alkalmával szóba került, a szabadidő, a munka, és ha már munka, akkor a futás is. Elmeséltem, hogy milyen online magazint írok többed magammal és, hogy honnan indult az egész móka. Igazából a mai napig hálás vagyok. … a sorsnak? Nem is tudom, ki vagy mi volt a sors. Volt ebben sok tényező, ami miatt azt mondhatom mára, hogy a hobbimból munka lett. A lényegi mag, a futás szeretete azonban nem változott az évek alatt. Miközben próbáltan nem túl hosszan, de azért pár mondatban átadni, az átadhatatlant az osztrák házaspárnak, a teljesített maratonok élményét, az erdei futások hangulatát, azt a rengeteg kalandot amit futóként szereztem, úgy tűnik igazi befogadásra leltek a szavaim. Úgy éreztem, nincs semmi nagy dolog abban amit én csinálok. És tényleg nincs, más részről ne legyek álszent, most például úgy érzem, hogy újra felépíteni magam a maratonig egy hatalmas munka lesz ismét.
A házaspár férfi tagja rendszeresen fut idejétől függően heti 2 alkalommal, nagyjából 1 órát. Futott már 10 kilométeres versenyt. Atlétikus fazon, nincs rajta súlyfelesleg, ha azt mondta volna nekem, hogy futott már maratont, el hittem volna neki, látszólag jó kondiban van.
Az egyik esti vacsoránál bejelentette, hogy az én hatásomra eldöntötte, 2019 őszére szeretné lefutni a maratont. Eldöntötte, hogy rendszeresen, és tudatosan fog készülni a versenyre, és ha minden jól megy, akkor Firenzében szeretné teljesíteni élete első maratonját. Nem is találtam a megfelelő szavakat, de inspiráló volt. Nem mindig kaphatja el az ember azt a pillanatot, amikor valakiben megszületik egy fontos döntés.
Kívánom, hogy 2019 legyen a reális, szép, kellően motiváló de megvalósítható célok éve, annyi futással amennyit a tested-szíved-lelked és környezeted is örömmel vesz.
Mégsem zárom olyan rosszul a 2018-as futóévet, egy valakit akaratlanul is átsegítettem a maraton felé vezető úton.
Jó futást!
Györgyi
