A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Rémálom Buda utcáin

Vár a Hármas

Számos beszámoló kezdődik azzal a mondattal, hogy "aszfaltosként kinéztem a terepre" - az én mostani beszámolómat ennek ellenkezőjével kezdem: terepen futóként átlátogattam az aszfaltra. 2014 körül figyeltem fel a Vár a Hármas (42,2 kilométer; 1760 m pozitív szint) versenyre, amikor egy túrán szembe jött felfele a Hármashatár-hegyen az aktuális női győztes. Ránéztem aztán a verseny kiírására és hümmögtem magamban, hogy ez igen, ezt jó lenne megfutni. Akkoriban a túrázó-szívem győzött és inkább a szeptember közepi Meteor 50 túrát választottam vagy valami egyéb dolog jött közbe helyette, de egyfajta "álomként" eltettem magamnak a "majd egyszer" polcra. Ez a "majd egyszer" pedig most érkezett el - a szép álomból pedig igencsak valóságos "rémálom" lett. Menet közben nem egyszer merült fel bennem, hogy ez a Hármas engem most nagyon nem vár. 

Tetszetős verseny egyébként, olyan csinos kis utcákkal, mint az Ágnes utca, Diós árok, Határ utca, Rákóczi utca, Villám utca, Remetehegyi út - csak hogy néhány csemegét emeljek ki a teljes útvonalból.

Szintes és persze tempósabban megfutott edzőversenyként tekintettem rá és viszonylag korán, így már télen beneveztem. Aztán jóval később olvastam a W3 pályáról, ami szinte ugyanez, csak Hunyad-orom és Libegő felfelével megtoldva - ez szívemhez közelebb állt volna, hiszen a Hunyad-ormot ismerem korábbról, a Libegővel meg többszörös, ötszörös élményekben volt már részem, de sajnos arra nem nevezhettem, hiszen a sima pályán még nem indultam. Azt gondoltam, sebaj, megcsinálom ezt most, jövőre pedig hajrá W3 - jelenleg úgy vagyok vele, hogy erre aludni kell - nem egyet. 

Szóval a verseny maga elég jó - mind a szervezés, mind a pálya - csak akad egy bökkenő: életemben nem futottam még 42 kilométert aszfalton (jó, nyomokban ez is tartalmazott némi terepet, szóval olyan 36 kilométer körül lehet az aszfaltos rész). Úgy voltam vele, hogy úgyis fel és le kell futni, amelyik emelkedőt bírom, azt futom, amelyiket nem, azt tempósan gyalogolom. A lejtőkkel meg mi baj lehet? Terepen rengeteg ilyen és ennél hosszabb táv van már mögöttem, nem lesz itt probléma. Az első öngólt ezzel a felfogásommal rúgtam magamnak. Ráadásul, hogy tetézzem, az elmúlt hónapokban (május óta) szinte kizárólag terepen futottam, aszfalthoz minimális közöm volt csak. Ezzel bekészítettem a labdát a következő öngólhoz.

Tanulság I. Arra a terepre kell edzeni, amin versenyez az ember - ha aszfalt, tiszteld az aszfaltot

Terepen 100%-ban tisztelem a pályát, bejárom, oda-vissza ismerem az útvonalat, jelzéseket, terepviszonyokat, gyakorlatilag együtt élek vele, kívánom testben-lélekben. Most is bejártam ugyan szinte a teljes pályát két részletben (plusz ráadásként az első szakasz egy részét újra) a verseny előtt két héttel, de egészében nem volt bennem. Köztudott tény, hogy 42 kilométer nem 2X21 kilométer, így ha 21 kilométer kényelmesen megvolt, versenyen a 42 feszítettebb tempóban masszív szívás lehet - ezt bizony meg is szívtam rendesen.

Előzetes elvárásaim egyébként magammal szemben annyiban voltak, hogy 4-es idővel kezdődjön a futott időm. A pályabejárások után annyi realitásérzékem azért volt, hogy ezt a pályacsúcs-döntögetős történetet véletlenül se vegyem komolyan. Szerettem volna egy erőset futni, de a jóérzés határain belül. Most egyik sem jött össze.A múlt heti Vadrózsa 50 után azzal is tisztában voltam, hogy még mindig távolról integet nekem a tavasz végén/nyár elején magam mögött hagyott "csúcsformám". Reméltem egy hűvösebb időt, ami általában nekem jelentős teljesítményemelkedést szokott okozni: ezt meg is kaptuk, meg nem is. A reggel jól indult, de aztán a délelőtt során a tűző napos budai utcák elfeledtették velem ezt a kellemesen hűvös reggeli hangulatot.

Optimistán, jó kedvvel érkeztem a Lánchíd budai-hídfőjéhez, perverz módon még kedvem is volt egyébként ezekhez az utcákhoz. Tehát mondhatom, hogy mentálisan egész jó aszfaltfutó-hangulatban voltam, csak sajnos a testem nem találkozott ezzel a fejjel. Kedden futottam egy egészen jót a pálya elején és az az emlék még erősen élt bennem. 

A fizikai felkészületlenség pedig előbb-utóbb réseket üt a mentális pajzson.

Eljött a 7 óra, elrajtoltunk és egészen jó tempóban haladtam, gyakorlatilag az élen. Zavaróan elöl mentem, ráadásul a Csörsz utcáig kevésbé ismertem a pályát, mert itt nem jártam előtte. Aztán beállt a rend, beállt az első férfi versenytárs és a Budai Vár után a fehér nyilak is felbukkantak az aszfalton.

A későbbi győztes lány is itt volt nagyon közel, akkor még igyekeztem magam mögött tartani. Az első apró csapást a Hegyalja út első keresztezése - piros lámpája - adta, aminek köszönhetően meg kellett állni a lendületből, gyakorlatilag a leheletnyi előnyömet elveszítve. Ez nagyon nem jött ki jól, ezután rá kellett kapcsoljak olyan tempóra, ami abszolút nem a sajátom volt.

Tanulság III. Saját tempó=jó tempó

Terepen nem szoktam elkövetni ezt a hibát, mert valahogy adja magát, hogy annyit megyek, amennyit bírok és ahhoz képest emelek-csökkentek a táv előrehaladtával. Ezúttal nem ezt csináltam, hanem hagytam magam húzni előre - de minek? Igazából bíztam benne, hogy az emelkedők esetleg előnyömre fordítják ezt a helyzetet. Fejben így gondoltam, testben sajnos nem tudtam ezt lekövetni. Ráadásul a szokásos versenytaktikám sem volt kifizetődő ezúttal, mert terepen működőképes tud lenni, de itt a hosszú és messzire belátható utcák miatt nem úgy sült el, ahogy terveztem.

Így értünk el a Csörsz utcáig, ahol csak nagyon halványan láttam a környezetemet magam körül. Arra gondoltam, hogy a közelben dolgozom, sokat járok erre és mennyivel jobb olyankor ez a környék, mint most! Kedden megfutottam az Ágnes utcát - ma egyszerűen leblokkolt a felfele, átváltottam gyaloglásra. Az első lány szerencsére aztán eltűnt előlem, így újra befelé tudtam figyelni és a magam tempóját menni. Eljött Széchenyi-hegy, majd hosszú lefele, enyhe felfele a Kis-Sváb-hegyre és már lélekben készültem a Diós árokra. Kedden azt is végig futottam, tudtam, hogy 75 számnál érek fel a tetőre, úgyhogy nyomni kell. Hátra néztem a felénél és megnyugtatott a tény, hogy senkit se láttam magam mögött. Oké, ez a második hely még megmaradhat, egyébként rosszat se megyek, mert bőven két órán belül meglesz Normafa. A Vilma utca tetején már láttam valakit gyalogolni az alján, de még messzinek tűnt, futottam tovább. Normafa 1 óra 52 perccel érkezett el, nem tartottam rossz időnek, de nem voltam annyira feldobott állapotban sem.

Lassanként meleg lett, nem tudtam úgy frissíteni, ami jó lett volna, igazából nem volt bajom, ám mégse volt jó semmi. Aztán a későbbi második helyezett nő is odaért szépen, én meg nem hittem a szememnek. Próbáltam rákapcsolni János-hegyig, de nem volt sok sikere, aztán Szépjuhászné jött, majd Nagy-Hárs-hegy. A Nagy-rét előtt újabb csapást kaptam a megállás miatt: az úton már a második nővel együtt keltünk át. Fejben itt engedtem el a versenyzést, úgy voltam vele, hogy ebből jó már nem lesz, csináljuk meg tisztességgel és elég volt a betonból, soha többé ilyen pályán nem futok!

Adyliget, újabb emelkedés, lejtés, majd a "kedvenc", kétszer 20%-os Rákóczi utca. Azt tudtam, hogy fent lesz egy csap, így végre tudok kendőt vizezni, mert igencsak melegem volt. Újabb emelkedés, majd lejtés és frissítés a Nagy-rét mellett. Hűvösvölgyet már vártam, de még mindig messzinek tűnt a Hármashatár-hegy, rajta a cél. Ezt a részt csak azért tudtam megfutni, mert két hete megfutottam ezt a pályarészt. Nem mentem túl nagy tempót, de megfutottam minden egyes utcát ezen a részen, gyakorlatilag a Remetehegyi útig. Azt az utcát már nagyon nem kívántam, tűzött a nap, masszívan emelkedett, semmi örömet nem láttam benne sajnos. Ráadásul ott lebegett a Fenyőgyöngye képe, ami még mindig egy emelkedéssel volt a cél alatt. Mindent futottam, amit bírtam, de igazából nem hajtott semmi a célba, mert az időm ijesztően gyengének tűnt - hiába lett meg a vágyam a 4-es kezdetű időről. A célba beérve az első mondatom az volt, amit most is gondolok: "gyenge szar vagyok én az aszfalthoz".

Tanulság IV. Nem lehet minden terepen/távon jónak lenni - nem szabad mindent túl komolyan venni

Én is úgy vagyok, mint sokan: nem tudok egy versenyre nem versenyző fejjel odaállni. Ezzel megtisztelem a szervezőket, versenytársakat, meg úgy az egész a versenyt magát. Nem vagyok híve annak, hogy aszerint válogassak versenyt, ahol biztosan nyerni tudok, szeretek kísérletezni távokkal, terepekkel. Ehhez viszont muszáj mentálisan is idomulni és tényleg nem "belehalni" minden "edzőversenyként" számon tartott menetbe, mert ezzel pont a lényeg vész el: az örömforrás. Nekem ebben a futásomban nem volt örömforrás. Lelketlen volt, hiányzott belőle az a bizonyos "szív". Edzésértéke volt-e? Mindenképpen volt ennek is, de ez nem olyan, mint amikor felszabadultságot érez az ember és a végén megveregeti a vállát, hogy "szép munka volt". Munka volt, de nem a szebbik fajtából. 

Tanulság V. A beszűkültség nem egyenlő a teljes koncentráltsággal

Ezt a pályát csak azért tudom fejből és csak azért vannak emlékeim az útról, mert a terep-részét jól ismerem, az utcákon pedig futottam a bejárások során. Ha most indultam volna először, fogalmam sem lenne arról, hol futottam. Nem tudnám, többek között, hogy futottam a munkahelyemhez közeli Csörsz utcán (jártunk a Csörszön?), nem tudnám, hogy a Fogaskerekű sínjén átfutottunk (sínek?), nem tudnám, hogy a Nagy-Hárs-hegyen elmentem a Kaán Károly-kilátó mellett (volt ott kilátó?), nem tudnám, hogy Hűvösvölgyben volt egy lángosozó és egy kék csap (voltak ott emberek?), nem tudnám, hogy a Hármashatár-hegyről micsoda panoráma van (panoráma? egy kék molinó volt fent) - és a sort folytathatnám. Ma tényleg nem láttam semmit magam körött, egyszerűen csak egy beszűkült tudatállapot volt jelen - ami nem összetévesztendő a feladatra koncentráltság érzésével. Érzékeltem, hogy merre járok, de ha nem ismertem volna a pályát, fogalmam se lenne és említeni se tudnék szinte semmit az útvonalból. Ilyet terepen még nem éltem meg és nem is szeretnék újra ilyen tapasztalatot szerezni. Szeretek úgy futni, hogy egy vagyok az aktuális pályámmal - most teljesen külön mozgott a pálya és én. 

Tanulságos 4 óra 34 percet töltöttem el Buda különböző meredekségű emelkedőin és lejtőin. Ezután jobban tisztelem a csak aszfalton futókat és megértőbb vagyok azokkal, akik jellemzően aszfalton szelik a kilométereket, de olykor terepre is jönnek. Megértőbb vagyok, mert átéltem milyen olyan helyen futni, ami nem a sajátom. Gyakran előfordul, amikor megtudja rólam valaki, hogy nem síkon, hanem hegyekkel-völgyekkel tarkított terepen futok, akkor a saját teljesítményét leértékeli  - "Úúú ez milyen durva! Én csak síkon futok, aszfalton". Ebből az írásból is látható, nincs olyan, hogy "csak". Kőkemény munka ez itt is, ott is, csak egészen más izomcsoportokat vesz igénybe egyik-másik. Ezért van, hogy egyeseknek fekszenek bizonyos pályák, másoknak pedig egészen mások. 

Vannak olyan versenyek, amik vágyott idővel sikerülnek, nagyon jó érzésekkel. Vannak olyan versenyek, amik ugyan vágyott idővel sikerülnek, de nem túl jó érzésekkel. Vannak olyan versenyek, amik nem sikerülnek vágyott idővel, de az érzés mindezt kompenzálja. Végül vannak olyanok, ahol a vágyott idő sem jön össze és az érzés is pocsék: sajnos nekem ez a Vár a Hármas leginkább ehhez hasonlított. Az időm magamhoz képest egyébként nem lett annyira rossz, de a belülről megéltek miatt nem tudok jóként sem tekinteni rá. 

Végső tanulság

Ezekhez a típusú pályákhoz egyszerűen muszáj lenne aszfalton futni - nem csak úgy "mellesleg", hanem tervszerűen, ahogy terepen is teszem. Menet közben arra is gondoltam, hogy nekem egy "rendes" aszfaltos maratonom, sőt félmaratonom sincs, most mit is akarok? Szóval ebből a kategóriából ehhez többre lenne szükség: persze ez rögtön felveti azt a kérdést, hogy megérné-e? A válasz egyszerű: nekem nem. Én előbb jártam az erdőket, mintsem futottam volna. Előbb kezdtem el futókirándulni túrákon, mintsem "komolyabban" futottam volna. Nekem az erdő/hegyek jelentik A Terepet, itt szocializálódtam terepfutást tekintve, ide térek "haza" hétről-hétre. Ez a verseny azt is adta, hogy most még jobban becsülöm azokat a lehetőségeket, amikor terepen futhatok. Hisz akkor nem csak beszűkülten nézek, hanem látom is magam körött a világot.

Hálás köszönet a szervezőknek a frissítésért, pálya biztosításáért és azért, hogy gyakorlatilag minden benézhetőbb helyen felbukkantak irányt mutatni! Nagyon családias, remek verseny, egyszer mindenképpen érdemes megfutni ezt a pályát annak, aki nem irtózik az aszfalttól és annak is, aki igen, mert az élmény biztosan maradandó lesz. Erre a W3-ra azért még biztosan alszok egy párat.  

(A képek egyelőre csak saját állományból valók)