A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Piros úton a felhők felett

Magas-Tátra - Tatranská Šelma Ultra szakaszbejárás

Egyre közeledik augusztus közepe, ami egyet jelent a már-már szokássá vált nyári Magas-Tátra kiruccanással. Tavaly már összekötöttem az aktív pihenést egy versennyel - Tatranská Šelma Vertical - idén pedig folytatni szerettem volna ezt a jó szokást, így most is versenyzem, ezúttal a Tatranská Šelma Ultra-n. 

Tavaly a verseny napja előtt bejártam a vertikál pályáját, hogy lássam mire számíthatok. Aznap este nehéz volt eldönteni, hogy jól tettem-e, de persze a másnapi menet határozottan meggyőzött arról, hogy bizony jó volt, mert mentálisan nem rúgott rajtam nagyot az a nagyjából 1,5 kilométeres magaslat, ami egy csúcsnak látszó pont után még jött. Elég nyilvánvaló viszont, hogy az 50 kilométeres verseny előtti napon nem tudom majd bejárni a pályát akármennyire is szeretném. Éppen ezért adódott az alkalom július utolsó szombatján egy gyors Tátra-körre, hogy legalább a pálya utolsó 22-23 kilométerét megérezzem. Szeretem tudni a versenyek útvonalát, hiszen így tudok előre tervezni, belehelyezni magam a pályavezetésbe, emelkedésekbe, lejtésekbe. 

Előzetesen annyit, hogy a Magas-Tátra - bár nagyon kegyes arcát mutatta -  így is rendesen odakent. Azt szeretem benne a legjobban, hogy mindig megmutatja hol a helyem - két lábbal a földön, a legnagyobb alázattal és tisztelettel tekintve fel Rá. 

1. A tervezés

Viszonylag hirtelen ötlettől vezérelve indultunk el szombat hajnalban, így a tervezésre, előzetes gondolkodásra nem sok idő jutott. Az útvonalat megterveztem (ahogy a pályán, úgy az úton is csak a térkép és az agy nyerő párosára számítok, GPS kizárva), a versenypálya bejárásra kinézett szakaszával egyetemben. Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy A-ból B-be útvonalról volt szó, tehát valahogy meg kellett oldani a közlekedést. Ez azért volt problémás, hiszen hiába jártam már a Tátrában, a közlekedési eszközökre kevés figyelmet fordítottam eddig. Zár (Ždiar, Tatra) és Ótátrafüred (Starý Smokovec) között cirka 23 kilométeres út van, ezt nem valószínű, hogy jól esett volna a túránk után még gyalogolva megtenni a 66-os, majd az 537-es főút mellett. Igaz, az 537-es bekötőig körséta jelzés visz az út mellett, na de akkor is, hisz még haza is kell érni - lehetőleg a szlovák részt világosban letudva.

Keresgéltem angolul a szlovák buszközlekedésről, hátha úgy nagyobb sikerrel járok. Rá is bukkantam végül egy három évvel ezelőtti kérdésre, ahol pont ennek az útvonalnak a közlekedéséről kérdeztek. Az ottani válaszadó egy honlapot javasolt (kb. olyasmi, mint nálunk az Elvira, csak buszra-vonatra szabva), ahol beírhatjuk az indulást-érkezést és az utazás időpontját:  https://cp.hnonline.sk/vlak/spojenie/ - ennek köszönhetően tökéletesen szűrhető volt az utazás napjára, órára bontva a járatunk. Ráadásul angolul és németül is működik az oldal, így nem kell fordítóval szerencsétlenkedni minden egyes szónál. Azt is megtudtam a korábbi kérdésből, hogy 1.50 € egy jegy, amit a sofőrtől lehet megvásárolni. Oké, ez már elegendő információ, ezzel már lehet mit kezdeni. 

2. Az utazás

Szombat reggel hajnali 4-kor már úton voltunk, hiszen Budapestről nagyjából 5 órás menetidővel számoltunk. 9:35-kor ment az a busz, amit el kellett érnünk, ha időben vissza akartunk érni, hiszen ezek a járatok is 45-60 percenként járnak és a buszút is nagyjából 45 perc. Szóval nem igazán volt idő tévesztésekre és szarakodásra, haladni kellett. Nem is volt fennakadás, szépen elértünk Hatvanba, onnan gyakorlatilag nyíl egyenesen Salgótarjánba, majd a határhoz. Az izgalmak mindig odaát kezdődnek, ráadásul az elmúlt két évben nem is ebből az irányból mentünk, így újdonság volt minden. A tervezésből is látszik, hogy jócskán volt útvonalváltás, amire figyelni kellett. A navigálás mindig az én feladatom, így elég körültekintően utána kell nézzek a hibázások elkerülése végett. Igyekeztem viszonylag könnyű útvonalat mérni, persze amellett, hogy ne legyen hosszabb, mint a lehető legrövidebben kivitelezhető út. A határ környékén már borongós idő várt minket, ezt még azzal nyugtáztuk, hogy nem gond, simán magunk mögött hagyjuk a zordnak tűnő időt. Ez nem jött be, mert a szlovák oldalon még borúsabb helyzet fogadott. Főleg az Alacsony-Tátra szélét érintő részen kaptunk hatalmas esőt, az erdei kanyargós úton. Ez azért volt aggasztó, mert Poprád már nem volt annyira messze, ami pedig a Magas-Tátra előszobája, szóval ha ott esik, akkor necces, hogy a hegyekben is durva idő lehet. Poprádra érve láttuk, hogy a hegyvonulatok egyáltalán nem látszanak - hát remek. Azért itt motoszkált bennem már egy B terv, mert relatíve hosszú túrát terveztünk, ami viharos időben nem igazán lett volna jó ötlet. A bajt tetézte, hogy egyikünk mobil internete se reagált - pedig az enyém külföldön is kellett volna, hogy menjen - így esély sem volt radart látni. Tán jobb is utólag nézve, mert lehet el se indulunk, ha ezt látjuk. 

A Tatranská Šelma Vertical oldalán közzétett radarkép szombat reggelről

Elhagytuk Poprádot, innen már tényleg az utolsó kilométerek felé közeledtünk. Az eső töretlenül zuhogott, a hegyek vonulatai viszont néhol már kivehetőek voltak, így némi optimizmussal tekintettünk előre. Soha nem voltam még ilyen esős időben erre, így utólag ismét hálával gondoltam vissza az elmúlt két év itt töltött napjaira. Az első évben 30 fok feletti hőséget kaptunk, szikrázó napsütéssel, kék éggel. Tavaly ugyan minden délután jött egy kisebb zápor-zivatar, de alapvetően jó idő volt. Ez most inkább tűnt egy őszi hangulatnak, mintsem július végi nyárnak. 

Megérkeztünk a célunkhoz, viszonylag könnyedén találtunk is parkolási lehetőséget egy főútról letérő úton. Ráadásul itt még fizetős parkoló övezet sem volt, így pláne jó, hogy itt parkoltunk és nem Ótátrafüreden. Úgy terveztük, hogy inkább most buszozunk, mintsem visszafele, mert így ki tudtuk számolni, az pedig teljesen bizonytalan lett volna. Kiálltunk a buszmegállóba és elég sok német turista érkezett mellénk. Gyakorlatilag ez lehet Zár legnépszerűbb része, hiszen az összes turista itt szállt fel a környékről. A buszjegy ára valóban 1.50 € és ahogy nálunk a volánbuszon, így itt is elöl felszállva lehet ezt megváltani. Persze jegyre papír formátumban ne számítsunk, mert azt nem adott a kezünkbe a sofőr. Kényelmes zötykölődés, borús idő, eső. A rádióból halkan zümmögött a "love is in the air", ami irritáló egy szám, de ide találó volt a szövege. Ezt a helyet egyszerűen nem lehet nem szeretni, még a Tátra szürke arca is szeretetet ébresztett bennem. Kicsit ugyan hidegnek éreztem a póló-rövidnadrág kombinációt, így számítottam rá, hogy a kabátot elő kell majd vegyem. Ráadásul lehűtött italok voltak a zsákban, így azt szorongatva hűltem velük én is. Ótátrafüred, autóbuszpályaudvar, leszállás. Tavaly már jártunk itt kétszer, így ismerős volt a helyszín. 

3. Út a felhők fölött: Ótátrafüred (Starý Smokovec) - Felső-turistaút (Tatranská magistrála) - Zár (Ždiar, Tatra) 27,4 km; 1732 m+

Leszállva rögtön a kabáthoz nyúltam, mert elég hűvös csapott meg esővel vegyítve. Hamar elővettük a poncsót is, hiszen erős esőnek tűnt és hosszú út előtt álltunk, így nem lett volna szerencsés az elején elázni. Meg se fordult a fejünkben viszont, hogy ne induljunk neki. Lassan futókat is elkezdtünk látni, hiszen aznap volt a Tatranská Šelma Vertical. Gondoltam is, hogy a mázlisták most milyen jó időben futhatnak tavalyhoz képest! Ami gyanús volt, hogy negyed 11 után valamivel tömegesen jöttek lefele, egészen jó állapotban. Gondoltam mi a fene? Azért 7 kilométer 1400 szinttel csak mögöttük van, ilyen gyorsak lettek volna és ilyen jól bírták? Nem értettem, miért nem tűnnek "megviseltnek" és hogy jöhettek le ilyen gyorsan. Aztán este megtudtam, hogy nem engedték őket fel a Nagyszalóki-csúcsra (Slavkovský štít) a bizonytalan időjárás miatt, hanem 3,4 kilométernél (480 m+) a kilátónál vége volt a versenynek. Na, ez így már érthetővé tette a látottakat. Sajnáltam a versenyzőket, mert tulajdonképpen pont a lényege maradt ki a versenynek, hisz az eleje bár emelkedik, de nem technikás és nem is kimondottan klasszikus hegyi vertikál pálya. Ilyen szempontból örülök, hogy tavaly melegben indultunk, mert nem örültem volna, ha nem engednek fel a csúcsra, ha már egyszer azért jöttem, hogy igazi vertikálon induljak. 

A Kéken gyalogoltunk felfele egészen a Pirosig, amit aztán utunk végééig követtünk is. Persze a kabátra itt már nem volt szükség, hamar elcsomagolásra is került és az eső is teljesen elállt. Tarajka (Hrebienok) hamar eljött, ami a verseny 29. kilométere lesz és egyben az egyik frissítőpontja is. Erre a pontra 4,5 órás szintidőt adtak, tehát aki addig nem ér ide, azt nem engedik tovább. Látva a pálya további részét teljesen érthető, hogy 12 óra után nem engednek innen tovább senkit. Az utunk tulajdonképpen innen indult, viszonylag laza tereppel. Hegyek között, a sajnálatos módon kettétört/kidőlt fenyőkkel tűzdelt úton haladtunk érintve az Óriás-vízesés (Obrovský vodopád) zuhatagját. Meleg időben nagyon kellemes hűst áraszthat -  a verseny során, ha meleg lesz biztos jól fog esni a természetes "párakapu" adta hűsítő érzés. 

Az emelkedés lassanként megindult szerpentin-jellegű úttal, ami járhatóság szempontjából abszolút nem tekinthető technikásnak. Aggasztó módon ez bizony végig futható kéne, hogy legyen majd. Felérve a törpefenyős szinthez értünk már és egyből kitágult a látóterünk is. Lenézve  alattunk csak úgy úsztak a felhők, mi pedig elcsorogtunk a Kőpataki menedékházhoz (Skalnatá chata).

Az útvonal nehezedése itt kezdődött, ahogy elhagytuk a lanovka állomását. Ez egy elég látogatott rész egyébként, mert Tátralomnic (Tatranská Lomnica) felől felhozza a népet a lanovka, ráadásul a Lomnici-csúcsra (Lomnický štít) megy felvonó, így könnyen elérhető csúcsélményt adhat bárkinek. Haladtunk szépen tovább magunk mögött hagyva a tömeget és a különböző étkek illatát is. A hegyre nem dőzsölni jövünk, így ezúttal sem csábultunk el semmire. 

Lassanként elérkeztünk a hamisítatlan tátrai terephez, így jöttek a hatalmas kövek. Mindig izgalmas élmény ilyen úton menni, hiszen erre hazai környezetben abszolút esélytelen edzeni. Alapvetően egyébként itt sem volt annyira vészes a helyzet, hiszen szárazak voltak a kövek és elég jó lépéshosszal lehetett rajtuk futómozgást végezni. Persze minden lépésnél figyelni kell, mert könnyen két kő közé csúszhat a lábfej, ami aztán további bonyodalmakat okozhat.

Balra a kőrengeteg, jobbra pedig a csodás kilátás a sok-sok elúszó felhővel. Egészen más életérzés ez, amit  nem lehet elégszer megélni ahhoz, hogy megunja az ember. A tisztelettel vegyített csodálat érzése a nagybetűs TERMÉSZET felé. Ott, ahol sok kő nagyobb, mint az ember maga. Itt lehet igazán "semminek" lenni a szó nem negatív értelmében. Megélni azt a kiszolgáltatottságot, amit egy parányi lény érezhet a hatalmasságban. 

Igyekeztem beszippantani az élményt, hogy majd amikor a versenyen jövök itt vissza tudjak gondolni erre. Persze ott kevéssé lesz lehetőségem nézelődni, de remélem olyan állapotban leszek, hogy élvezni tudjam, amit látok-csinálok. Azon leszek, hiszen ide tapasztalni és megélni jövök a különböző helyzeteket. 

Itt megint jött egy emelkedés, ezúttal jelentősebb, mint a korábbiak - fel a Nagy-Morgásra (Veľká Svišťovka), majd tovább a Morgás-hágó (sedlo pod Svištovkou) felé. Felérve ismét kitárult egy újabb világ, hiszen az eddig látott hegyek mögé nyerhettünk betekintést. Innen már felsejlett a Zöld-tavi menedékház (Chata pri Zelenom plese), a verseny következő frissítőpontja cirka 40 kilométernél. 

Innen "csak" lefele volt a menedékházig, na de milyen lefele! Keményebb volt az út, mint a felfele és belegondoltam, hogy a versenyen itt mindenképpen futni kell majd. Elég sok dolog átfutott a fejemen a köves, szerpentines lefelén. Főképpen arról, vajon van-e keresnivalóm itt futóként?

Röhögtem magamban azon, hogy UTH győztes, persze...négyperces tempó Dobogókőről, persze...mennyire semmit nem jelent ez itt a Magas-Tátra gránit kövei között. Mennyire eltörpül hirtelen minden. Azt is szeretem ebben, hogy komoly alázatra nevel. 

Aztán jött a láncos szakasz, ami egyébként nem vészesen meredek, csak a nedvesség miatt most csúszósak voltak a kövek. Össze is gyűltünk kicsit, ami mindig megnehezíti az ilyen részeken való haladást. 

Amilyen közelinek tűnt, annyira lassan értünk oda végül a Zöld-tavi menedékházhoz. Azt gondoltuk, hogy a nehezén már túl vagyunk, sőt úgy rémlett, hogy már szint se nagyon lesz a pályán. Ami mégis gyanúra adott okot az az órámon mutatott szint, amit kevésnek találtam. Ráadásul a tábla szerint még 4 óra 45 perc az út Zárig - ajaj, kemény menet lesz ez még és már így is délután 14 óra után voltunk. Az út most a kiálló gyökérzetek miatt lett nehezített pálya, elvileg ezen könnyűszerrel lehetne futni, mégis akadályozta a lendületet. A versenyen itt aztán futni kell pedig, nem lesz mese! Az elvesztett időt vissza kell tudni hozni.

Valahogy pont úgy nőttek ki a földből a gyökerek, hogy belezavarjanak a könnyed futólépésekbe. A versenyen úgy 40 kilométer után vajon milyen lesz itt? Azt gondolná az ember, hogy már túl van a nehezén, ami részben igaz is, de azért nem fogyott még ki a Tátra kincsestára

Gyönyörű volt a kilátás egyébként a Kopa-hágóra felfele (Kopské sedlo), hiszen innen meg lehetett csodálni a Nagy-Morgást immáron arról a pontról, amit onnan lehetett látni. Egyébként ez se lenne vészes emelkedés, de belegondoltam, vajon akkor milyen lesz majd? Most ráadásul nagyon kellemes időt fogtunk ki, egy napos, száraz melegben elég kemény világ lehet itt.

A terepviszonyok viszonylag könnyűre váltottak innen, hiszen főleg füves-köves emelkedésen haladhattunk, így a technikás pályarészt magunk mögött hagytuk. 

Most már egészen közelről pillanthattuk meg ezt a jellegzetes csúcsot, amit a másik oldalról éppen a felhők gyűrűjében láttunk. A turistaút a nyeregből már levezet Zárra, ami azért nem ilyen egyszerűen érhető el, mint ahogy a képen látni.

Itt komolyan azt gondoltam, hogy már nehézség tényleg nem jöhet. Gyönyörű táj, zöld mező, szökellő zergék - mint a mesében, ugyan mi gond lehetne? Pillanat alatt lekocogunk Zárra, a táblára írt 2 óra 15 perc biztos csak tájékoztató jellegű információ.

Aztán jött a kegyelemdöfés: olyan jellegű útra tértünk a mező után, hogy csak néztem. Hazai pályán elég sokféle minőségű sárral-sáros-vizes kővel találkoztam már, így azt gondoltam nagy különbségek és meglepetések e téren talán nem lehetnek. Ó, dehogynem!

Az eső megtette hatását ezen a részen, ugyanis ezeken a típusú köveken olyan csúszós állagot ért el, mintha tükörjégre léptem volna hómacska nélkül. Nem hittem el, hogy komolyan kapaszkodva, guggolva-csúszva kell lemenni, annyira csúszott az egész. Nem tudom ehhez milyen cipő kell, de a Hoka biztosan nem szerette. A többi talajtípusnál kiválóan állta a sarat (szó szerint is), itt egyszerűen nem tudtunk mit kezdeni a tereppel. Ráadásul több kanyarulat volt belőle, így rémesen lassú volt a haladás. Felmerült bennem, hogy boldog leszek, ha a Tatranská Šelma Ultra-n szintidőn belül beérek. Egy kis szakaszon volt lánc is kihelyezve, bár ott pont szükségtelennek tűnt, mert viszonylag jól lehetett rajta menni kapaszkodás nélkül is. Hazai pályán alapvetően imádom a csúszósabb, sarasabb pályákat, így gondolkodás nélkül vetődök le rajtuk, de ez itt egy teljesen más minőség volt. A kanyarulatok miatt még azt se tervezhettem, hogy egy nagy lendülettel megpróbálok lejutni és leszánkázni rajta (mint pl. egy Naszályról lefele), mert itt nagyon kockázatos vállalkozásnak tűnt egy nagyobb tempó bevetése. 

Itt megint egy zergével hozott össze a szerencse, ezúttal egészen testközelből. Nézett rám, mint a hülyére, hogy miért így jövök lefele. Gondoltam is, hogy kölcsön adhatná a versenyre azt a négy jó, patás lábát. Innen viszont már tényleg valamivel könnyebb lett a haladás, mert a mészkő egyre kevesebb lett az úton. 

A völgybe leérve végig egy szép, patakkal szegélyezett, fenyős mellett megy az út, de hitetlenkedve tekintettünk a táblára írt 45 perces időre. Még mindig 45 perc lenne Zár??? Elképesztő lassan haladtunk ezek szerint, azt gondoltam, hogy valahol csak elszúrtuk az útvonalat, mert nem létezik, hogy a versenyen majd ez így lesz? Innen próbáltuk futva menteni a menthetőt, de még így is később értünk vissza a tervezettnél. Ettől függetlenül tartottuk a visszaút tervét, mert pont sötétedésre léptük át a határt Somoskőújfalunál és még a Budapestre érő vihart is sikerült beelőznünk.

4. Konklúzió

27,4 kilométerrel, 1732 méter pozitív szintemelkedéssel zártunk, 6 óra 9 perces "tiszta" menetidővel. Persze megálltunk szájat tátani, élvezkedni, fotókat csinálni menet közben, így a teljes időt nézve jóval többet mentünk, hiszen 17.30 körül értünk vissza Zárra. Ami pozitívum, hogy fizikailag nem fáradtam el, nem lett izomlázam, sem egyéb. Ami kevésbé, hogy mentálisan azért helyben lettem hagyva, szóval van hova fejleszteni a dolgokat. Leginkább aggasztónak a technikai tapasztalatlanságom látom, ugyan a gránit mezőn elboldogulok, bár valószínű nem olyan tempóval, mint a helyi vagányok. Kérdés mire lesz ez elég az 50 kilométeres távon? Őszintén remélem a 10 órás szintidő elegendő lesz az 50 kilométerre és 3000 méter pozitív szintre.

Nagyon szeretnék fejlődni ebben, így remek lehetőségnek látom, hogy indulhatok ezen a versenyen. Biztos lehetne könnyebb (és kommerszebb) külföldi versenypályán is futnom, talán jobb eredményeket elérve, mint amit majd itt fogok produkálni, de én szeretem a dolgok nehezebbik végét megfogni. Mindig a leggyengébb láncszemhez kell alkalmazkodni - nekem egyelőre a magashegyi "technikám" szorul komoly csiszolásra, amihez pedig ez a terep kiváló.  

A Magas-Tátra - ahogy korábban is írtam - számomra a vad szenvedélyt testesíti meg. Itt éreztem meg először a magashegyek világát, itt éltem meg először mit jelent 2400 méter felett lenni. Az első külföldi ultrámnak éppen ezért a legméltóbb a Tatranská Šelma Ultra ( a Šelma szó ráadásul ragadozó vadat jelent szlovákul, így pláne passzol a vadsághoz), szóval kész vagyok megélni mindazt, amit közben meg kell élnem - legyen az bármi. Alig várom a viszontlátást, hiszen ezt az életérzést sosem lehet megszokni vagy megunni.