A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Gránitmezőn innen és túl

Edzés a Magas-Tátrában

Szeptember elején született meg a gondolat, hogy milyen jó lenne még egy utolsót futni a Magas-Tátrában. Alig három hét telt el akkor az előző látogatásom óta, ami még éreztette hatását, hiszen azóta is sokat gondoltam útjaira. A verseny utáni elköszönés ráadásul nem úgy sikerült, ahogy terveztem, mert az esésem miatt másnap már nem tudtunk érdemi mozgást csinálni, csak egy Csorba-tó (Štrbské Pleso) körüli laza sétát. Osztottunk-szoroztunk és arra jutottunk, hogy akár beleférhetne egy szűkös hétvégi kiruccanás, amolyan "Tátra-búcsúztatóként". A munka miatt amúgy sem jöhetett volna számításba hosszabb kiutazás, így maradtunk egy szombat reggeli indulásnál vasárnap délutáni visszaérkezéssel, összesen cirka 10 órányi utazással. Úgy számoltam, hogy a két nap két edzésre is lehetőséget adhat szeretett Magas-Tátrám útjain, amiért mindenképpen megéri az utazás kényelmetlensége. Ez az írás szóljon hát a 2019-es év utolsó magashegyi élményeiről és persze tanulságairól.

Nem titkolt célom, hogy a jövőben egyre több magashegyi pályán - akár versenyen - megmérettessem magam, mert alapvetően úgy érzem ez az én világom. Ez persze nem olyan egyszerű dolog, hiszen magam is érezhettem, hogy a technikás pályákra való felkészülés hazai körülmények között nem akadálymentes. Idén már harmadik éve volt lehetőségem kijutni több napra a Magas-Tátrába, így most már írhatom, van némi betekintésem ezen pályák "trükkösségébe". Persze rengeteg tanulnivaló maradt így is, mert érzem azokat a gyengébb pontokat, amik mindenképpen csiszolásra szorulnak. Érdekes egyébként, hogy a kezdet kezdetén itt sem futó-fejjel gondolkodtam, sőt ennek lehetőségét el se tudtam képzelni.

2017-ben éppen ezért még csak "bohóckodás" szinten játszottam a tátrai futás gondolatával, mert fel se merült bennem, hogy egyszer olyan szándékkal jövök majd ide, hogy futni megyek - pláne egyedül.

Az is alátámasztotta ezt a gondolatom, hogy alig láttam futókat, amikor itt jártam, ezért tényleg úgy gondoltam ez a terep nem futásra való. Igaz, alig ismertem valamit akkor még a Tátrából, hiszen csak a Krivánon (Kriváň) és a Kapor-csúcson (Kôprovský štít) jártam, így fogalmam sem volt a sok gyöngyszemről, amit ez a hegység magában rejt. 

2018-ra már változott a helyzet és úgy gondoltam egy vertikál lehet a legalkalmasabb önmagam kipróbálására. Az ezzel kapcsolatos élményeimről hosszan írtam és konstatáltam, hogy ez már nem volt tréfa-dolog. Élesben kipróbálhattam milyen érzés időre (szintidő: 1 óra 56 perc volt) felküzdeni magam egy 2452 méter magas csúcsra 1000 méter tengerszint feletti magasságról mindösszesen 7 kilométer távolságot megtéve. 

Eléggé megviselt ez a verseny, főleg úgy, hogy a vertikál előtti napon is megmásztam a csúcsot. Éppen ezért onnan is úgy távoztam, hogy nem biztos, hogy kéne erőltetnem ezt a futás-dolgot. Mikor utólag megírtam az akkori élményeimet, már úgy tekintettem a  jövőbe, hogy 2019-ben az 50 kilométeres táv rajtjában fogok állni. Ki érti ezt?

Van, akin nem lehet segíteni, mert menthetetlenül rohan a vesztébe - vagy épp ellenkezőleg, lépésről-lépésre halad céljai irányába.

Úgy érzem, hogy ez az utóbbi lennék én, hiszen folyamatosan kerülök egyre közelebb és közelebb a magashegyi világhoz, lépésről-lépésre. A vertikál jó tanító volt, mert egyrészt megmutatta, hogy az nem az én utam, másrészt leckét is adott abból, hogyan érdemes egy ilyen szintemelkedéssel tarkított emelkedőt kemény tempóban gyalogolni. Ennek nagy hasznát vettem az idei ultrán, mert a felfeléken rendre utolértem a versenytársakat, még az utolsó hágóra menet is sikerült úgy előznöm, hogy egy helyezést kapaszkodhattam feljebb. Persze a felfelék mellett a lefelékre is gondolni kell, ami még nagyobb kihívást okoz.

Ezek az élmények mind kellettek ahhoz, hogy immáron egyedül is bevállaljak hosszabb futást a Magas-Tátrában. Hazai pályán is évek kellettek hozzá, hogy egy verseny pályabejárása ne "bejárás" legyen, hanem elinduljak az ismeretlenbe és lefussam az útvonalat. Érthető tehát, hogy nem itthoni körülmények között még inkább problémásnak tartottam ennek kivitelezését. A Tatranská Šelma Ultra adta meg azt a bátorságot, aminek köszönhetően már merek "rendes" útvonalat kigondolni magamnak és elindulni rajta - immáron odakint is. Ezzel a céllal indultam szeptember harmadik hétvégéjén újra a csodás Magas-Tátrába. Mivel szombat kora délutáni érkezés volt a terv, így aznapra csak egy rövidebb etap fért bele, az igazi élményt másnapra tartogattam.

Az előkészületek

Az előkészületek szerves részét képezi a pálya kimérése. Ehhez találtam is egy remek oldalt, ami segítségével tudtam magamnak útvonalat mérni, jelzésekkel és szintadatokkal együtt: https://www.freemap.sk/?map=10/49.340783/18.123322&layers=X 

Szerencsére sikerült egészen jó áron korrekt szállást is találni, ezúttal új helyszínen, Tatranská Lesná (Tátraerdőfalva) 537-es számú főútja mellett. Ez azért is jó helyszín, mert gyakorlatilag karnyújtásnyira található a Sárga jelzés, ami gyönyörű útvonal mellett visz fel több másik útvonalhoz, többek között Tarajkához (Hrebienok). Innen végig kényelmes aszfalt (haha, szép oximoron), visz át Tátralomnicra (Tatranská Lomnica), ami szintén kiváló kezdőpontja lehet sokféle útvonalnak - lanovka mentesen is. Mivel ősszel még nem jártam kint, így a ruházat átgondolása nagyobb fejtörést okozott. Néztem az előrejelzést és az látszott, hogy nagyon szép, napos időre számíthatunk, de relatíve hűvösebb, maximum 14-15 fokra, a magasabb helyeken éjszaka mínuszokkal. Biztos, ami biztos beraktam a hómacskát is és minden hosszú cuccomat. Szombat reggel az utolsó pillanatban azért betettem még a póló mellé a rövidnadrágot, ki tudja mi lesz alapon, meg aztán a táskában úgyis elfér. Ez bizonyult a hétvége egyik legjobb döntésének, hiszen az őszi Tátra napos időben rendkívül meleg! Eseménytelen utazást követően gyönyörű, tiszta idő fogadott odaát. Olyannyira, hogy Brezno után az Alacsony-Tátrát átszelő út magasabb pontján már odakacsintott a Magas-Tátra vonulatának egy kisebb szelete. Soha nem láttam ezt még így, hiába volt szép idő máskor is, az őszi hűvöskésen tiszta idő egészen más látási viszonyokat varázsolt. A viszontlátás pedig megborzongató volt! Megérkeztünk, lepakoltunk és gyakorlatilag már futócuccba is öltöztem az induláshoz. A terv egy laza 14 kilométeres út volt, kezdve a Sárga jelzésen a Zöldig, majd onnan Tarajka és vissza, így átkötve a Kékre, ami levisz Tátralomnicra és onnan vissza a szálláshoz. 

I. edzés - szombat délután

Sajnos mivel délután értünk oda, így komolyabb útra már nem indulhattam ki aznap. Mindenképpen szerettem volna viszont hosszabb emelkedést futni, ezért a Tarajkáig mértem az utat felfelé. Viszonylag enyhe emelkedő megy fel egyébként, a Sárga végén némi szerpentinnel tarkítva. Köves, de nem kimondottan technikás emelkedés, egy csodás patak (Studený potok) mellett vezetve, tökéletesen futható úton.

Ennyire kék eget a hegyek mögött talán még nem is láttam, mint most. Egészen más fények, színek, árnyalatok jellemezték a tájat és hihetetlen csend és nyugalom. Ezen a részen emberek is alig jöttek, akikkel találkoztam, ők is mind már visszafelé bandukoltak. Különleges hangulata volt az egésznek, szinte el se hittem, hogy tényleg itt vagyok. Ilyenkor érzem, hogy megéri kicsit a mának élni, nem csak a holnapért hajtani. Odakint megállt az idő és önmagáért történt minden.

Olyan jó volt végig futni az egész utat Tarajkáig, szétnézni, magamba szívni azt az erőt, amit a hegyektől lehet kapni! Alig egy hónapja jártam itt, mégis annyira messzinek tűnt már az élmény! Tarajkáról visszamentem a Sárgáig (Rázcestie nad Dlhým vodopádom), majd egyenesen mentem tovább, amíg a Kék jelzés be nem csatlakozott és fordult jobbra.

Ez az út a Tarpataki-vízesések elágazásával (Vodopády Studeného potoka) kezdődött, ami után végig jól futható hullámzás ment lefelé Tátralomnic irányába. Sajnos a hegyeket itt már magam mögött tudtam, így kevéssé volt lehetőségem gyönyörködni a tájban. Itt is alig jöttek, így a kerülgetéssel nem volt gondom, magamban tudtam lenni és megélni minden lépés pillanatát.

Végig az járt a fejemben, hogy ezt de meg tudnám szokni! Egyik nap laza délutáni kör, másik nap keményebb, hosszabb, mászós pálya. Úgy érzem nagyon sokat tudna hozzáadni a fejlődésemhez, ha itt még többet és többet mehetnék! Nem csak a technikámhoz, hanem úgy egyébként a futásaimhoz, a futáshoz való viszonyulásomhoz. Aztán végül leértem Tátralomnicra és rákapcsolódhattam arra a bizonyos "kényelmes aszfaltra", ami azért távol állt a kényelmestől, főleg hogy az elmúlt hetekben túlzottan sok kapcsolatom volt a betonnal.

Minden olyan természetes volt, már-már idilli - az időjárás, a fények, a természet hangulata, a szarvasok békés nyugalma Tátralomnicon. Nagyon más volt az egész nyárhoz képest, valahogy nyugodtabb, lassabb. Ezzel az érzéssel értem vissza a szálláshoz és várakozással tekintettem a másnapi hosszabb etapra. 

II. edzés - vasárnap reggel

Nem szoktam egymáshoz ennyire közeli edzéseket tenni (délutáni futás után rögtön reggeli indulást), de most a szükség így hozta. Nem bántam, elvégre egyfajta "mini-edzőtáborként" is tekintettem erre az útra a feltöltődés mellett. A tervem a Tatranská Šelma Ultra első 29 kilométerének megfutása volt, Három-forrástól (Tri Studničky) Tarajkáig (Hrebienok). Okulva a szombati melegből, kora reggel már rövid nadrággal készültem és pólóval (milyen jó ötlet volt betenni ugyebár!), amire akkor még egy hosszú felsőt felvettem azért. A zsákban vittem egy kompressziós szárat és persze kabátot is, bár az előrejelezés alapján szükségtelennek tűnt, de magashegyre kabát és izolációs fólia nélkül nem indulunk el. Ezt a részt direkt a technikás szakaszok miatt választottam, főleg az Oszterva (Ostrva) és azutáni szakasz miatt. Az eleje ugyan nem mondható annak, de mivel itt a mezőny akkor annyira egyben volt, hogy nehézkesen lehetett csak futni, ezért gondoltam megfutom ezt is újra. Hamar lekerült rólam a felsőrész, így póló és rövidnadrág kombinációban haladtam. A Kriván felé vezető Kéket elhagyva egyre többen jöttek szemből és látszott rajtuk némi csodálkozás a nekivetkőzésem okán. A többség kabát-sapka együttesben jött, így valóban látványos lehettem a nagyon laza öltözetemmel. Hamar eljött a szívemhez közel álló Csorba-tó és meg is álltam, hogy rátekintsek az Osztervára és a Magisztrálé (Tatranská magistrála) nyomvonalára a hegyoldalban.

Vakítóan kék ég keretezte a hegyvonulatot, egy felhő sem volt az égen. Ilyet az elmúlt két évben nem láttam a Tátrában. Ez persze azzal is járt, hogy egyre melegebbnek éreztem az időt, főleg, ahol sütött a nap. Lassanként lekerült az emberekről a kabát meg a sapka, így már nem is tűntem annyira nagy látványosságnak a nyári szettemben. A Poprádi-tóig (Popradské Pleso) számítottam tömegre, ami persze el is érkezett. Annak viszont nagyon örültem, hogy addig végig tudtam futni az egész utat, még a Csorba-tó utáni hosszabb, enyhe emelkedést is a Poprádi-tó felé. Az előzgetés ugyan nem könnyítette meg a helyzetet, de ezzel számoltam ezen a szakaszon. Itt már kezdtem érezni, hogy a frissítésemmel probléma lehet, mert mindösszesen két darab három decis üveg volt nálam. Mivel tudtam, hogy van egy forrás itt, így kihasználtam az újratöltés lehetőségét. Poprádi-tó, szokásos tömeg, majd elindultam az Oszterva alá.

Itt nem tudta elkerülni a figyelmemet ugyanazon pocsolya, mint amiben a verseny napján sikerült megmártóznom. A köveket elnézve azt hiszem egészen jól megúsztam akkor ezt egy kisebb ütéssel. Ami viszont meglepetést okozott az az Osztervára tartó sokadalom! Kétszer jártam itt augusztusban és egyik alkalommal sem voltak ennyien. Az volt a tervem, hogy a futást és tempós gyaloglást váltogatom, ezzel egy viszonylag erős tempót diktálva a szerpentinen felfele. Itt már érződött az ősz, egyrészt mert a végig árnyékos részen hűvösebb volt, másrészt pedig számos helyen a hófolt fehérje villant meg az úton és a hegyoldalon egyaránt.

Nem volt csúszós egyébként, de a jövőre nézve tanulságos, hogy az a hómacska bizony nem hülyeség akár nyár elején vagy ősz közepe/végén. Ilyen szerpentines lefelén nem tréfa dolog egy jeges-havas folton megcsúszni. Bár most szükségtelennek láttam elővenni egy felsőt/kabátot, de jól mutatta, hogyha elment volna a nap, akkor igencsak hűvös időben lett volna részem. 

Tulajdonképpen ezzel a felfelével kezdtem meg az edzésem lényegi részét, hiszen a technikásabb talajviszonyok innentől köszöntenek be. Amikor legutóbb itt voltam, akkor minden ködben volt, így nem láttam a tájat magam körött. Annak is megvolt a szépsége (sőt, hozzám talán közelebb is áll az az idő), de ennek is, hisz többször megállásra késztetett az engem körülvevő természeti kép, háttérben az Alacsony-Tátrával

Ezen a szakaszon újra beköszöntött a nyár, ráadásul iszonyat melegnek éreztem az időt. Mivel nincsenek fák, se árnyék, csak a gránit, így még jobban éreztem a kövekről visszaverődő meleg erejét. Itt már biztosra vettem, hogy a folyadék kevés lesz Tarajkáig, ami ugyan csak 13 kilométer távolságra volt, de az időben közel sem annyi, mint amennyit hazai pályán jelentene ez a 13. Ettől függetlenül nagyon élveztem ezt a szakaszt és aminek külön örültem, hogy sokkal természetesebben mozogtam a köveken. Sokkal könnyedebben tudtam haladni, jobban érzékeltem hova és hogyan érdemes lépnem. Volt egy ritmusa, lendülete az egész haladásomnak. Ebből kéne még nagyon sok!

Igyekszem hazai pályán keresni a lehetőséget olyan utakra, ahol valamelyest gyakorolni tudok erre. Szeretném azt hinni, hogy ez itthon modellezhető, de sajnos mindig arra kell jutnom, hogy nem. Ilyen típusú, hosszúságú, dőlésszögű, állagú úttal itthon nem lehet találkozni, így ezzel én már nem is álltatom magam. Viszont meg lehet annyira erősíteni azokat a képességeket amik ide kellenek - erő, állóképesség, egyensúly és persze stabil izomzat - hogy a mozgás önmaga ne okozzon nagyobb terhelést, "csak" a technikát kelljen ráépíteni a meglévő alapokra. Augusztus közepe óta használok egyensúly labdát az erősítő gyakorlataimhoz és kifejezetten hasznosnak érzem ebből a szempontból (is). A Tatranská Šelma Ultra után a tricepszem éreztem nagyon (egyensúlyi helyzet fenntartása miatti karmozgás), valamint az elülső sípcsonti izom környéke is éreztette magát (a gránitmezőn való haladás miatt). Gyakorlatilag egy "rendes" egyensúly labdás gyakorlatsor elvégzése után ugyanezeket a részeimet érzem, így bár élesben gyakorolni nem tudok annyit, amennyit kellene, de az ehhez szükséges izomcsoportokat mozgósítani viszont igen. Nekem emellett beváltak a Börzsöny 8-9 kilométeres emelkedései/lejtései - akár az Inóci-vágás, de még a Taxi-nyiladék is kellően technikás tud lenni köveivel, valamint a Pogányvár emelkedője szintén kihívást tartogathat. Ott van persze a Vadálló-kövek/Prédikálószék emelkedője, amit most csak a hossza miatt nem emelek ki, de tavaly a vertikál előtti készülésem során például hetente jártam fel rá. 

Szóval a technikámban éreztem javulást, bár még nagyon sokat kellene ilyen pályán futnom ahhoz, hogy azt mondhassam, bennem van ez a terep. Első, kisebb lépésnek viszont tökéletes, hiszen ha úgy vesszük most futottam "rendesen" másodszor magashegyi terepen. A Magisztrálé ezt a részét azért is szeretem, mert erre nem jár szinte senki. Az Oszterva tetején gyakorlatilag megáll a tömeg és nem jönnek tovább errefele. Pont emiatt is jó itt edzeni, mert nem kell embereket kerülgetni, lehet szabadon gyakorolni - akár fölfelé, akár lefelé. 

A Batizfalvi-tó (Batizovské pleso) környékén már nagyon kezdtem szomjazni és csak pár korty folyadék volt nálam. Baromi félrevezető volt annak a ténye, hogy ősz van, mert emiatt nem hoztam magammal többet. Tanulság: az őszi Tátra melegebb tud lenni napfényes időben, mint a nyári ködösben, tehát 1 liter folyadék nélkül még egyszer nem indulok el. Nyáron hurcoltam a négy üveget szinte feleslegesen, most nagyon kellett volna még az a plusz hat deci. A Batizfalvi-tónál ismét feltűntek emberek, akik közül páran a patakba (Batizovský potok) merítették kulacsaikat és ott töltekeztek. A víz hűvösen csobogó hangja nagyon el tudja gyengíteni az embert - gondoltam magamban és mentem szépen tovább, mert ezt nem mertem volna megkockáztatni. Gyakorlatilag két korty vizem és két korty kólám volt, így be kellett osszak minden cseppet. Számolgattam a kilométereket, tudtam, hogy 24-nél lesz a Sziléziai ház (Sliezsky dom), aztán ott vagyok tudok vizet szerezi vagy nem - euró persze nem volt nálam, így a vásárlás kiesett a lehetőségek közül. Ez szintén felkerült a tanulságaim egyre bővelkedő listájára. Miközben ezen gondolkoztam az utolsó kanyarok egyikében belebotlottam a hegy ajándékába, amit akkor tényleg annak tekintettem:

Nagyon meg lehet örülni a hegy teteje felől érkező kis csordogálásnak! Azzal a lendülettel térdeltem is alá, hogy igyak, amennyit csak tudok belőle. Még ezt is neccesnek ítéltem, de mivel látszólag magasról érkezett, így úgy döntöttem, hogy vállalom a kockázatot. Ahogy a patak elhagyása, ennek fogyasztása is jó döntésnek bizonyult. Eddig csak mások elbeszéléséből hallottam olyat hogy kőfalra feküdve szopogatták a vizet, most kipróbálhattam magam is, milyen az, amikor kiszomjazva odakuporodok egy mohás-köves vízforrás alá. Kulacsot tölteni ebből nem tudtam, így annyit ittam, amennyit sikerült, de még ez is kevés volt egyébként. Tarajkára beszéltünk meg találkozót, így tudtam, hogy a privát frissítésem nincs nagyon messze, csak cirka öt kilométerre. Na, most itt az öt kilométer az még Tarajka felé sem 30 perces út, így az hajtott előre, hogy a szemből érkező utánpótlást minél hamarabb elérjem. Mentem hát tovább, itt már kicsit párás aggyal az újra fel-felbukkanó emberek között.

Eddig csak azt fejeztem ki, hogy milyen jó volt, amikor nem voltak köröttem, de egyébként olyan jó fej emberek járnak ezeken a részeken! Itt például jött szembe egy idősebb hölgy, aki mondott nekem valamit, amit nem értettem. Visszakérdeztem, hogy tudná-e angolul mondani, mire megrázta a fejét, hogy nem, de kezét összetéve csak annyit mondott: "respect". Egy helyitől ilyet kapni olyan szinten szívmelengető érzés volt, hogy egyből elszégyelltem magam a szomjúságos önsajnálatomon. 

A Csorba-tó előtti részen is akadtak hasonló reakciók a szembe érkezőktől, valamint a Poprádi-tó felé az emelkedésen futva is hallottam angolul beszélők elismerő szavait. Nem csak vasárnap, de szombaton is találkoztam ilyenekkel, így például két idősebb magyar is beszélte, hogy "igen, ő terepfutó, ilyen a terepfutás", illetve egy angol páros férfi tagja jegyezte meg a Tarakjáról lefelé vágtázásomkor, hogy "that's the spirit". Ezek mind olyan sokat adtak és hihetetlen jól is estek főleg úgy, hogy én abszolút az elején járok annak az útnak, ami a magashegyek világába vezet. Imádtam az egészet, még a szomjúság keserűen száraz érzésével együtt is. 

Végül Tarajkára nem mentem már el, hanem a Kéken futottam le Ótátrafüredre (Starý Smokovec), amit nem bántam alapvetően, mert az edzésem így is célt ért. Amint leértem viszont belém hasított az érzés, hogy most már tényleg nem látom idén többet ezt a helyet, szóval tényleg utoljára nézzek fel rá és tegyem el minden emlékét ennek a két napnak. Ezzel az érzéssel indultunk vissza, de már új célokkal a zsebben. Jövő nyáron ugyanis egybefüggő két hét a terv, amikor minden lehetséges módon megfutok és bejárok mindent, amit csak elbírok a térképről. És ha ez nem lenne elég? Jövőre már két versenyen szeretném megméretni magam a Magas-Tátra csodálatos útjain. Addig pedig marad az edzés itthon, hiszen ahogy írtam, ha jól válogatja meg az ember az útjait, edzéseit akkor remek alapot szerezhet a magashegyekhez is. Ehhez viszont jócskán

ki kell lépni a komfort árnyékából olyan utakat keresve, amikre a többség azt mondaná: ez bizony hatalmas szívás