Számszerű boldogság - 2019II. Szubjektív
Nem titok, hogy hozzám közelebb áll a futás szubjektív szemüvegén át történő elemzése. Sokkal mélyebb összefüggéseket enged meg, mint a számok száraz világa.
Egy jó eredmény mögött is állhat borzalmas futás, valamint rossz eredmény hátterében is találhatunk értékes mozzanatokat. Sok múlik adott állapoton, hangulaton, helyzeten - nem volt ez másként az én futásaim során sem. Az évet leegyszerűsítve két részre tudom bontani: UTH előtti és UTH utáni időszak.
1. UTH előtti időszak
Az év elején hatalmas várakozással tekintettem 2019 elé, hiszen idén terveztem indulni életem első 100 kilométer feletti távján. Erről azt kell tudni, hogy 2016 óta tologattam magam előtt már a 100 kilométer fölé kanyarodást, de egészen 2019-ig nem éreztem azt fejben, hogy tényleg akarom. Nem volt meg a valós és belülről jövő vágy, ami egy ilyen táv élményszerű teljesítéséhez szerintem már elengedhetetlen. 2019-ben érkezett meg a mindent elsöprő belső motiváció arra, hogy átlépjem az ilyen irányú határaim. Gyakorlatilag a hónapértékelő bejegyzéseimet is a felkészülés jegyében hoztam át papírról a blogra, hogy egyben lássam honnan-hova tartok.
A tavaszi 50 kilométer körüli versenyeim (
Vértes Terep Ultra, Pilis Trail, UltraKék Budai) is azért választottam, hogy legyenek célzott, gyorsabban megfutott edzőversenyeim a nagy "futam" előtt. Tempót tekintve egyébként ezekre a versenyeimre vagyok a legbüszkébb idén. Tényleg
hatalmas szenvedéllyel készültem az
Ultra-Trail Hungary-re, az év első felét egy az egyben ez töltötte ki futás szempontjából.
Felkeltem hajnalban, kimentem téli este hidegében, sárban-hóban-esőben-melegben, teljesen mindegy volt mi jött, én biztosan kint voltam. Csináltam a
sorozatterheléseim,
edzőversenyeim,
pályabejárásaim és az egészben az volt a legszebb, hogy élveztem! Imádtam az UTH-hoz vezető utam minden percét. Nagyon hajtott belülről a 100 kilométer átlépésének vágya.
Tényleg azt éltem meg, hogy mindegy mi kerül elém, megyek tovább előre rendületlenül, teljes erőmmel.
Persze ott volt bennem a múlt emlékének édes íze, hiszen pontosan tudtam milyen érzés a szalagot megfogni Szentendre célkapujában. Futásaim közben (és persze azokon túl) sokat álmodoztam erről az élményről és titkon vágyakoztam, hogy újra átélhessem azt a percet, amit akkor 2018-ban éreztem a Szentlászló Trail céljába érve. Sokszor elképzeltem milyen lenne, ha megint én érnék oda elsőnek, ha megint én lennék az, aki megfoghatja - ezúttal már - a piros szalagot. Nagyon motiváló és egyben beleborzongató volt erre gondolni. Ennek ellenére a verseny közeledtével sem engedtem egy percig sem, hogy ezek a reményképek elvegyék a fókuszt a jelen valóságáról. Arról a valóságról, amit egy ultratáv teljesítése jelent. A bizonytalanról, ami számomra a 100 kilométeres világot jelentette és valamelyest még most is jelenti. Ráadásul egészen a verseny céljáig nem lehettem biztos abban, hogy megnyerhetem. Pont ezért mindenképpen az év legnagyobb pillanatai között van ez a perc, hiszen tényleg nagyon akartam és mindent meg is tettem érte, amit csak kihozhattam magamból. Összegezve, érzésre keményebb, de egyben jobb része volt az évnek ez az időszak szubjektív szempontból is. Az ősszel sokat gondolkoztam amúgy ezeken az érzéseken és azon, hogy
vajon lesz-e még olyan verseny, amire hasonló tűzzel fogok készülni?
Ezzel előre is vetítettem talán, hogy az UTH győzelmet nem csak édes érzések követték, hanem belső mélységek felé is vezetett az út.
2. UTH utáni időszak
Az UTH többféle változást hozott az életembe. Elsőnek
Németh Györgyi megkeresését említeném, aki azzal a lehetőséggel keresett fel, hogy helyezzem át a blogom a
Futásról Nőknek oldalra és a továbbiakban itt folytassam ennek írását. Megtisztelő volt számomra ez az ajánlat, így örömmel hoztam át a meglévő írásaim és
ugyanazon a néven, ugyanolyan tartalommal itt folytattam tovább futásaim történetét.
Hasonlóan megtisztelőek voltak azok a megkeresések, amik egyéb futóoldalaktól érkeztek az UTH-t követően. Ezek közül a
Runner's World-ös interjú élesítésének percét emelném ki külön, hiszen akkor délután bent voltam a munkahelyem irodájában és ott szembesültem a kész változattal. Nagyon furcsa érzés volt viszontlátni a gondolataim ilyen formában, mert ez volt életem első "rendes" interjúja, ami
tényleg a futásról és rólam szólt pontosan úgy publikálva, ahogyan a válaszokat megadtam.
A nyári futásaim aztán csendben teltek, gondolatban már a Magas-Tátrára készültem, illetve a Börzsönnyel való kapcsolatfelvételt tervezgettem. Erre az időszakra a versenyzést is szüneteltettem, csak augusztus közepén álltam újra rajthoz a Tatranská Šelma Ultra versenyen, amit nagyon vártam. Ez fantasztikus élmény volt az esésem ellenére is, várakozáson felülit futottam aznap és elképesztően boldog voltam, hogy a vártnál bőven jobbat tudtam menni.
Ez a verseny erősített meg abban, hogy lehet esélyem felkészülni a magashegyek technikás pályáira és van élet a hazai versenypályákon túl, amiket kemény munkával, de elérhetővé tudok tenni a magam számára.
Mai napig motiváló visszagondolni erre a versenyre, az ott átélt érzésekre és a jövő céljainak kitűzésében is erős szerepet játszott ez az élmény.
Az őszre nem voltak különösebben nagy terveim, az előzetesen kitalált versenyeken akartam jókat futni és persze a nyári lassulás után gyorsabb, könnyedebb edzéseket megélni. Innentől kezdett begyűrűzni az a mélység, ami hónapokig sajnos jelen volt az életemben. A Vadrózsa 50 túránál kezdődött, aznap rettentő sokat hibáztam a Mátra számomra ismeretlen útjain. Annak ellenére tettem mindezt, hogy előzetesen ismerkedtem az útvonallal a térkép segítségével. Nem tudtam koncentrálni, mert csak az hajtott, hogy nekem itt jó időt (hat órán belülit) kell futnom. A hibázásaim persze meghozták eredményüket, éppen kicsúsztam a hat órás tervezett időből, amit rettentő kudarcnak éltem meg.
A már említett Vár a Hármas volt a következő rajthoz állásom, ami az előbbi kudarc utáni héten következett. Itt magamhoz képest nagyot akartam futni, valahova 4 óra 30 percen belülre számoltam, de inkább közelebb a 20-hoz, mint a 30-hoz. Kellően felszívva indultam neki a távnak, mégis nagyjából a Csörsz utca magasságában éreztem, hogy elköszönt aznapra minden motivációm - azok kedvéért, akik nem ismernék a pályát: ez nagyjából az ötödik kilométer környéke. Onnantól nem voltam versenyben, nem éreztem, hogy akarom ezt az egészet és halvány próbálkozásaim voltak csak a pozícióim megtartására. A Nagy-réttől az járt a fejemben, hogy legyen már ennek vége, mert nem akarom és nem is bírom tovább csinálni. Szörnyű érzések voltak bennem, nagyon utáltam az egészet. Aznap megfogadtam egyszer és mindenkorra, hogy soha többet nem futok aszfaltos versenyen, mert ehhez nem vagyok elég jó futó. Sőt, eljutottam odáig, hogy alapvetően semmilyen futó sem vagyok. Szóval elég csúnya mélységbe jutottam ezt követően, pedig azt gondoltam, hogy jó móka lesz Buda meredek utcáin fel-le futni. Nem volt az - nekem nem.
Ezt követően sem jött a tempó, olykor voltak biztató futásaim, de nem mondhatnám, hogy stabil és biztos lábakon álló formát hoztam. Ráadásul közeledett az októberi versenyek időszaka - Hoka Forest Run 91 volt a fő cél és a Piros 85 - ezek közül ugye a Hoka Forest Run ezen távja nem került megrendezésre, így maradt a Piros. A Piroshoz fűződő viszonyomról annyit, hogy 2014 óta minden évben ott voltam, aztán 2018-ban indultam először versenyzőként. A pályát mondhatni oda-vissza ismerem, alapvetően pozitív érzületem is van hozzá, ennek ellenére nagy félsz volt bennem előtte. Egyetlen célom volt: jobbat futni, mint 9 óra 33 perc. Pont ez is volt a gond, ugyanis előtte teljesen hullámzó teljesítményt produkáltam, így fogalmam se volt arról, hogy mit merjek egyáltalán remélni magamtól a kudarcok után. Erről a versenyről nagyon hosszan írtam, mert igazán különleges élménye lett az évnek, de mégis keserédes öröm volt mögötte a magammal szemben felállított teljesítménykényszer miatt.
Az érzés, hogy muszáj jobbat futnom, mint egy éve, mert nem engedhetem meg magammal szemben, hogy ne sikerüljön a kitűzött célt elérnem.
Ez az érzés aztán tovább jött a
Naszály Trail-re, ahol ez olyan szintre jutott, hogy rajthoz állni se volt kedvem. Tényleg gondolkoztam azon, hogy egyáltalán mit keresek itt? Pedig köztudattan a
Naszály Trail meg úgy a
Naszály maga szerelem számomra. Szégyelltem is ezt az érzésem, hiszen láttam magam körött a sok
felszabadult és boldog lázban égő, futni vágyó embert. Ez a verseny volt aztán az, ahol
elengedtem magam és hagytam menni a bennem rejlő szabad terepfutót. Ahol elengedtem azt az érzést, hogy jobbat kell futnom, mint tavaly!
Nem is futottam jobbat, de baromira nem is érdekelt a célba beérve. Nem érdekelt a helyezés, nem érdekelt az idő - egyszerűen újra élveztem a futás örömét. Akkor aznap éreztem magam teljesen felszabadultnak versenyzés közben a
Tatranská Šelma Ultra óta először. Igaz, a
Piros 85 közben is éreztem a szabadság édes ízét, de csak már
Pilisszántó után. Ez az érzés repített be aztán végül a budaörsi célba - győztesként. Az egész ősz másról sem szólt szinte, csak a
teljesítménykényszerről. Akkor voltam elégedett, ha gyorsat sikerült futnom. Akkor voltam elégedett, ha versenyre tudtam kelni a korábbi futó énemmel.
Nagyon örültem aztán, hogy végre nem versenyzek, mert mentálisan hihetetlenül belefárasztottam magam ebbe az ördögi körbe. Magamnak csináltam azt az érzést, hogy mindig jobbnak kell lennem, mint voltam, mert csak akkor léphetek feljebb futóként. Csak akkor ér valamit a teljesítményem, ha gyorsabb voltam, mint előtte. Óriási tévedésbe kergettem magamat hónapokra. Elkezdtem szarul érezni magam a
csömöri futásaimon, hiszen ott jól mérhető a teljesítmény lévén jellemzően sík szakaszokon futok. Eljött az az érzés, hogy
nincs kedvem kimenni Csömörre, mert pontosan látom, hogy gyengébb vagyok, mint voltam és egyre másra csak az órámat néztem. Ráadásul elkezdtem terepen is felvenni ezt a szokást, a
Börzsöny Vulkántúrán már kifejezetten sokat foglalkoztam az időmmel ahelyett, hogy a futással foglalkoztam volna vagy a megfelelő navigációval - meg is lett az eredménye, három kilométert pakoltam az útvonalba, így az időm persze megint nem találkozott azzal, amit szerettem volna (ötös kezdetű időt terveztem futni). Ezt csak azért nem éreztem kudarcosnak, mert a
Börzsöny immáron nagyon közel áll a szívemhez, így egy remek edzésnek tudtam felfogni ezt az egészet a hibáim ellenére.
Ezt a negatív spirált azért kötöm biztosan az UTH győzelméhez, mert azt követően kezdtek el jobban megismerni, ezáltal számításba venni, mint esetleges versenytársat. Ennek a "terhe" egyfajta teljesítménykényszerként mutatkozott meg nálam vagyis úgy, hogy nem futhatok rosszat, mert nem élvezem a "sötét ló" kényelmét már a mezőnyben. Ezzel jött az az érzés is, hogy csak akkor fogom jó futónak tartani magam (és nyilván mások is), ha erőset futok, hiszen ez az "elvárt".Olykor azon kaptam magam, hogy már "élsportolói" fejjel kezdek gondolkodni, aki meg akar felelni egy olyan közegnek, ami csak akkor "fogadja el", ha minden egyes alkalommal túlszárnyalja magát és az adott mezőnyt is.
Hónapok mentek el ezzel a vívódással, nagyjából ezek lenyomatai kerültek az októberi-novemberi hónapértékelőkbe. Egyszerűen képtelen voltam feloldani azt a kettősséget, amit ezzel az egésszel kapcsolatban éreztem. Az "élsportoló futó" és a "szívvel versenyző futó" belső viadalát. Az "élsportoló futó", aki nem csak beletesz, hanem kivesz a futásából, szponzort keres, reklámozza magát mindezekkel kreálva egy valós és virtuális futó-ént, aki már nem kizárólag magának fut. A "szívvel versenyző futó" pedig, aki beletesz, de igazából a szó materiális értelmében nem vesz ki belőle, hanem csak saját magának ad - sok-sok erőt, motivációt, célokat, reményeket és vágyakat. Az UTH-ig egyértelműen ez utóbbiba soroltam magam és fel sem merült, hogy ez ne így lenne. Az UTH-t követően viszont azt kezdtem el érezni, hogy az előbbi is olykor-olykor elő akart törni belőlem. Óriási belső harc dúlt ebből kifolyólag bennem az őszi időszakban, míg végül újra elkezdtem visszatalálni ahhoz a futó-énemhez, aki valójában itt van bennem. Most az év vége felé kanyarodva kezdtem végre azt érezni, hogy lassan elül a belső vihar, lassan elcsitul a háborgó bensőm.
Azért is akartam az évértékelőbe mindezt beleírni, mert ezeket az érzéseket mindenképpen 2019-ben szeretném hagyni és azzal a
"szívvel" továbbmenni 2020-ra, ami az UTH előtt volt bennem.
Azzal a "szívvel" amelyiket nem érdekelte sem piaci szempont, sem virtuális valóság "hírneve".
Csak egy dolog: hogy
"fussak a saját utamon", fussak a
"hegyek színes útjain". Nagyon tanulságos év volt minden szempontból, amiből jól látható, hogy a sikerek mögött csúnya mélységek húzódhatnak meg. Ezekből a mélységekből pedig saját magunkban keresendő a kiút és abban a sok szépségben, amit a
terepfutás által kaphatunk. Ezekkel az érzésekkel megyek tovább 2020-ra és búcsúzom ettől a remek évtől, amit 2019 adott nekem: