Lassan itt egy újabb év vége, ami azt jelenti, hogy az új vágyak, álmok, célok kitűzése előtt illő módon búcsút kell venni az elmúlt évtől. Egy évvel ezelőtt 2018-ról azt írtam, hogy a futást tekintve baromi sikeres év volt. Most itt állok 2019 búcsújánál és azon gondolkozom, hogyan is tudnám évértékelőbe sűríteni mindazt, amit idén kaphattam? Hogyan tudnám kifejezni tömören azt a rengeteg élményt és tapasztalást, amit 2019-ben megélhettem? Elképesztően jó futóévet zárhatok, hiszen minden előre kitűzött vágyamat maradéktalanul elértem. A célversenyeimet olyan eredménnyel zárhattam, amikről előtte maximum csak álmodozhattam. Ráadásul a megnövelt edzésmennyiséget jól fogadta a testem, ezt az évet is mindenfajta sérüléstől mentesem tölthettem el. Az év utolsó bejegyzéseként következzen a méltó "futó-búcsú" 2019-től.

Tavaly két bejegyzést szántam ennek, idén mivel egész évben írtam már, így az objektív/szubjektív részét nem bontom külön. Fontosnak tartom, hogy a számok puszta ténye mellett megjelenjenek az érzések, benyomások, hiszen ezektől válik megismerhetővé a megélt történet, ezektől lesz kézzelfogható a számok mögött rejlő érzésvilág. Lássuk, mit reméltem 2019 elején, mit vártam ettől az évtől és hogyan sikerült mindezt elérnem. Akit a számok kevésbé érdekelnek, görgessen tovább a szubjektív részhez, ahol a mindezek mögött rejlő érzések olvashatók. 

I. Objektív

1. Szisztematikus edzés 3.0

"Idén folytatom azt az edzésmunkát, amit felépítettem 2017-től kezdődően. Igyekszem elmozdulni a heti minimum 4-5 edzés felé (remélem, hogy a munkaterhek mindezt lehetővé fogják tenni) és a heti kilométerszámot 80-100 km között tartani. A szint gyűjtésére még erőteljesebben fogok koncentrálni, vagyis folytatni azt, amit 2018 nyarától elkezdtem. Az éves futott kilométerszámot minimum 4000 kilométerre tervezem vinni és 120 ezer szintet szeretnék legalább mellé begyűjteni. Jó lenne heti 8-10 óra között tartani a futott időt." (2019.01.02.)

Összes futás: 205 edzés

Összes megtett km: 4350 km

Összes pozitív szintemelkedés: 121.628 m

Látható, hogy a kitűzött távot/szintet sikerült teljesítenem, sőt a táv esetében bőven túlteljesítenem. A szintre vonatkozóan sajnos továbbra is azzal a nehézséggel kellett megküzdenem, hogy többnyire csak hétvégén volt lehetőségem terepen futni, ebből kifolyólag heti két napom maradt jelentősebb szintet pakolni az edzéseimbe. Ez alól a nyár képezett kivételt, ugyanis akkor heti négy alkalommal is tudtam terepen futni, így változatos pályákat mérhettem magamnak. Nagyon örülök annak, hogy nem viselt meg a táv/szint emelése és sérülés sem nehezítette/akadályozta futásaim. Ráadásul terepen azt sem éreztem, hogy ne lenne kedvem kimenni, sőt, azok voltak azok a napok, amikor teljes feltöltődést élhettem meg. 

• Éves heti edzésszám

Edzésszámot figyelembe véve alig van eltérés tavalyhoz képest (2018: 200 edzés), hiszen idén 205 futásom volt. Egyebek mellett viszont ez lehet az egyik oka, hogy bár relatíve nagy távokat futok, mégis elkerülnek a sérülések. Ahogy látni, a heti négy edzést stabilan hoztam egész évben, fölé és szerencsére alá is csak ritkán mentem. Alá idén már abszolút tudatosan kerültem olyan heteken, amikor egyben nagyobb távot futottam. Ami kifejezetten jó, hogy egyetlen null kilométeres hetem se volt és egyetlen olyanom se, amikor ne jutottam volna ki terepre. 

• Heti összes futott kilométer

Heti összes futott kilométert figyelembe véve 34 héten sikerült a tervezett 80 kilométer felett futnom, ami a lehetőségeimhez mérten jónak tekinthető. Ezeknek ráadásul nagy része a hétvégére csoportosult, ami az ultrafelkészülést nézve egyébként kifejezetten áldásos, mert ezáltal volt lehetőségem egymás után két erős napot futnom, ami a nagyobb távokra való készüléshez elengedhetetlen. 

• Éves összesítés

Idén célom volt az is, hogy 300 kilométer alatti hónapom már ne legyen, ezt minden esetben sikerült is megvalósítanom. A tavaszi időszak egyértelműen az Ultra-Trail Hungary felkészülés jegyében telt, a felkészülés folyamatát - mind versenyzést, mind edzést tekintve - a számok is jól mutatják. A nyári hónapokban a melegnek köszönhető lassabb tempóm miatt inkább a szint gyűjtésére helyeztem a hangsúlyt, ezt szintén alátámasztják a viszonylag magas havi szintadatok. Az ősszel nem igazán készültem már célzottan versenyre, ettől függetlenül igyekeztem megtartani, illetve újra visszahozni a tavaszi lendületet. Ez sajnos viszont kevésbé sikerült, hiszen az ősz második felétől kezdődően folyamatosan éreztem, hogy fáradtabb vagyok. Úgy éreztem, hogy az egész éves hajtás megviselt és alig vártam, hogy ne versenyezzek, hanem csak örömfutásaim legyenek. Tavaly ezt nem éreztem, sőt akkor az ősz kifejezetten jó lendülettel köszöntött be. Idén ez nem így történt, hiába voltak olykor jobb futott időim, összességében gyengébb futásaim voltak - érzetre is. Annak viszont nagyon örültem, hogy ennek ellenére az őszi versenyekre tisztességesen oda tudtam állni. Ez abban erősített meg, hogy amikor kellett, akkor nagyon tudtam hajtani, küzdeni, menni előre, így ilyen szempontból panaszra okom nem lehet. Viszont a fel-felbukkanó érzéseimre muszáj voltam már odafigyelni mert a testem ezek által jelezni kezdte, hogy "elég volt!". November közepétől éppen ezért már csak örömfutásaim vagy ahogy nevezni szoktam "ínyenckedéseim" voltak és nem is versenyzem most egészen január végééig. Tavaly ugyanígy voltam, teljesen kiéheztettem magam a következő versenyszezonra és mindenhova úgy álltam oda, hogy lángolt bennem a versenyzés tüze. Most is kicsit elpihentettem ezt a tüzet és inkább arra figyelek, hogy fel tudjam tölteni magam minden téren a következő szezonra, hiszen a 2020-as tervek ismét itt lapulnak már a fiókban. 

2. Versenyzés

Az év elején pontosan elterveztem, hogy melyik versenyeken szeretnék elindulni és gyakorlatilag mindegyiknek megvolt a maga helye és értelme az éves tervezésemben. A tervezettek közül szinte mindenhol ott voltam, ahol végül nem, az sem rajtam múlott, hanem az adott verseny/táv elmaradásán. Két célversenyem volt 2019-ben: 1) Ultra-Trail Hungary; 2) Tatranská Šelma Ultra. Azt hiszen ez a kettő kiegészülve a Piros 85-tel volt az év három kiemelkedő csúcspontja. Az Ultra-Trail Hungary-t nagyon vártam és vágytam, a győzelemmel pedig egy titkolt álom vált valóra. A Tatranská Šelma Ultra mint első külföldi "rendes" (nem vertikál) versenyem olyan élményt adott, ami a 2020-as évemhez lendít már tovább terveimet tekintve. A Piros 85 bár nem volt célversenyem, hiszen az eredeti tervezésem szerint nem versenyeztem volna rajta, ám végül mégis verseny lett belőle - a javából - így nem maradhat ki a legek listájáról.

Ezek mellett kilenc versenyen indultam, a tavasziak jellemzően az UTH felkészülés jegyében kerültek kiválasztásra. Két versenyem volt, amik kakukktojásként szerepelnek az éves statisztikámon. Az egyik a Pilis Vertikál, amire kifejezetten szórakozás céllal mentem, hiszen a Tatranská Šelma Vertical (2018) óta biztosan tudom, hogy ez a műfaj nem az erősségem. A Pilis-tetőt viszont imádom, edzésnek is nagyon sokszor futok fel rá, szóval nem akartam kihagyni - no meg hittem benne, hogy esélyem lehet 40 perc alá vinni az időm. Nos, ez olyan dolog megint, hogy akarni nem elég, hanem tenni is kell érte: én vertikálra célzottan soha nem edzek, így igazából örülhetek a leheletnyi fejlődésnek és az eddig ott futott legjobb időmnek. Igazából azért nem ütött nagyot ez a "pofon", mert február végén futottam kétszer célzottan a pályán és bár végig fel tudtam futni, mégse hozták a remélt időeredményt. Szóval biztos tudásom volt arról, hogy a versenyen sem fogok érdemben erősebbet futni. A másik verseny "pofonja" viszont nagyon fájt, bár nem tudom igazából mit vártam magamtól, hiszen az főleg nem az én pályám volt. Az év mélypontja címet is kapja egyben a Vár a Hármas, mert sokkal jobbat vártam magamtól, mint amit képes voltam megfutni. Ennek tapasztalataira azt követően bőven kitértem, így összegzésül csak annyit, hogy ebből a pofonból fel kellett kicsit épülnöm. Azt gondolom egyébként, hogy jókor jött, hiszen az őszre egészen össze tudtam kapni magam és a Piros 85-ön végre sikerült újra versenyképes állapotba kerülnöm.

Összegezve, objektíven azt mondhatom, hogy fantasztikus futóévet tudhatok magam mögött. Gyakorlatilag sikerült megugranom azt a lécet, amit az év elején magamnak igencsak magasra pakoltam. Főleg az év első felére vagyok büszke, mert az gyönyörű felkészülési időszak volt minden szempontból. Ezzel a képpel búcsúztatom hát a 2019-es évet a számok oldaláról: 

Számszerű boldogság - 2019

II. Szubjektív

Nem titok, hogy hozzám közelebb áll a futás szubjektív szemüvegén át történő elemzése. Sokkal mélyebb összefüggéseket enged meg, mint a számok száraz világa.

Egy jó eredmény mögött is állhat borzalmas futás, valamint rossz eredmény hátterében is találhatunk értékes mozzanatokat. Sok múlik adott állapoton, hangulaton, helyzeten - nem volt ez másként az én futásaim során sem. Az évet leegyszerűsítve két részre tudom bontani: UTH előtti és UTH utáni időszak. 

1. UTH előtti időszak

Az év elején hatalmas várakozással tekintettem 2019 elé, hiszen idén terveztem indulni életem első 100 kilométer feletti távján. Erről azt kell tudni, hogy 2016 óta tologattam magam előtt már a 100 kilométer fölé kanyarodást, de egészen 2019-ig nem éreztem azt fejben, hogy tényleg akarom. Nem volt meg a valós és belülről jövő vágy, ami egy ilyen táv élményszerű teljesítéséhez szerintem már elengedhetetlen. 2019-ben érkezett meg a mindent elsöprő belső motiváció arra, hogy átlépjem az ilyen irányú határaim. Gyakorlatilag a hónapértékelő bejegyzéseimet is a felkészülés jegyében hoztam át papírról a blogra, hogy egyben lássam honnan-hova tartok.

A tavaszi 50 kilométer körüli versenyeim (Vértes Terep Ultra, Pilis Trail, UltraKék Budai) is azért választottam, hogy legyenek célzott, gyorsabban megfutott edzőversenyeim a nagy "futam" előtt. Tempót tekintve egyébként ezekre a versenyeimre vagyok a legbüszkébb idén. Tényleg hatalmas szenvedéllyel készültem az Ultra-Trail Hungary-re, az év első felét egy az egyben ez töltötte ki futás szempontjából. Felkeltem hajnalban, kimentem téli este hidegében, sárban-hóban-esőben-melegben, teljesen mindegy volt mi jött, én biztosan kint voltam. Csináltam a sorozatterheléseim, edzőversenyeim, pályabejárásaim és az egészben az volt a legszebb, hogy élveztem! Imádtam az UTH-hoz vezető utam minden percét. Nagyon hajtott belülről a 100 kilométer átlépésének vágya.

Tényleg azt éltem meg, hogy mindegy mi kerül elém,  megyek tovább előre rendületlenül, teljes erőmmel.Persze ott volt bennem a múlt emlékének édes íze, hiszen pontosan tudtam milyen érzés a szalagot megfogni Szentendre célkapujában. Futásaim közben (és persze azokon túl) sokat álmodoztam erről az élményről és titkon vágyakoztam, hogy újra átélhessem azt a percet, amit akkor 2018-ban éreztem a Szentlászló Trail céljába érve. Sokszor elképzeltem milyen lenne, ha megint én érnék oda elsőnek, ha megint én lennék az, aki megfoghatja - ezúttal már - a piros szalagot. Nagyon motiváló és egyben beleborzongató volt erre gondolni. Ennek ellenére a verseny közeledtével sem engedtem egy percig sem, hogy ezek a reményképek elvegyék a fókuszt a jelen valóságáról. Arról a valóságról, amit egy ultratáv teljesítése jelent. A bizonytalanról, ami számomra a 100 kilométeres világot jelentette és valamelyest még most is jelenti. Ráadásul egészen a verseny céljáig nem lehettem biztos abban, hogy megnyerhetem. Pont ezért mindenképpen az év legnagyobb pillanatai között van ez a perc, hiszen tényleg nagyon akartam és mindent meg is tettem érte, amit csak kihozhattam magamból. Összegezve, érzésre keményebb, de egyben jobb része volt az évnek ez az időszak szubjektív szempontból is. Az ősszel sokat gondolkoztam amúgy ezeken az érzéseken és azon, hogy

vajon lesz-e még olyan verseny, amire hasonló tűzzel fogok készülni? Ezzel előre is vetítettem talán, hogy az UTH győzelmet nem csak édes érzések követték, hanem belső mélységek felé is vezetett az út. 

2. UTH utáni időszak

Az UTH többféle változást hozott az életembe. Elsőnek Németh Györgyi megkeresését említeném, aki azzal a lehetőséggel keresett fel, hogy helyezzem át a blogom a Futásról Nőknek oldalra és a továbbiakban itt folytassam ennek írását. Megtisztelő volt számomra ez az ajánlat, így örömmel hoztam át a meglévő írásaim és ugyanazon a néven, ugyanolyan tartalommal itt folytattam tovább futásaim történetét.

Hasonlóan megtisztelőek voltak azok a megkeresések, amik egyéb futóoldalaktól érkeztek az UTH-t követően. Ezek közül a Runner's World-ös interjú élesítésének percét emelném ki külön, hiszen akkor délután bent voltam a munkahelyem irodájában és ott szembesültem a kész változattal. Nagyon furcsa érzés volt viszontlátni a gondolataim ilyen formában, mert ez volt életem első "rendes" interjúja, ami tényleg a futásról és rólam szólt pontosan úgy publikálva, ahogyan a válaszokat megadtam.

A nyári futásaim aztán csendben teltek, gondolatban már a Magas-Tátrára készültem, illetve a Börzsönnyel való kapcsolatfelvételt tervezgettem. Erre az időszakra a versenyzést is szüneteltettem, csak augusztus közepén álltam újra rajthoz a Tatranská Šelma Ultra versenyen, amit nagyon vártam. Ez fantasztikus élmény volt az esésem ellenére is, várakozáson felülit futottam aznap és elképesztően boldog voltam, hogy a vártnál bőven jobbat tudtam menni.

Ez a verseny erősített meg abban, hogy lehet esélyem felkészülni a magashegyek technikás pályáira és van élet a hazai versenypályákon túl, amiket kemény munkával, de elérhetővé tudok tenni a magam számára. Mai napig motiváló visszagondolni erre a versenyre, az ott átélt érzésekre és a jövő céljainak kitűzésében is erős szerepet játszott ez az élmény.

Az őszre nem voltak különösebben nagy terveim, az előzetesen kitalált versenyeken akartam jókat futni és persze a nyári lassulás után gyorsabb, könnyedebb edzéseket megélni. Innentől kezdett begyűrűzni az a mélység, ami hónapokig sajnos jelen volt az életemben. A Vadrózsa 50 túránál kezdődött, aznap rettentő sokat hibáztam a Mátra számomra ismeretlen útjain. Annak ellenére tettem mindezt, hogy előzetesen ismerkedtem az útvonallal a térkép segítségével. Nem tudtam koncentrálni, mert csak az hajtott, hogy nekem itt jó időt (hat órán belülit) kell futnom. A hibázásaim persze meghozták eredményüket, éppen kicsúsztam a hat órás tervezett időből, amit rettentő kudarcnak éltem meg.

A már említett Vár a Hármas volt a következő rajthoz állásom, ami az előbbi kudarc utáni héten következett. Itt magamhoz képest nagyot akartam futni, valahova 4 óra 30 percen belülre számoltam, de inkább közelebb a 20-hoz, mint a 30-hoz. Kellően felszívva indultam neki a távnak, mégis nagyjából a Csörsz utca magasságában éreztem, hogy elköszönt aznapra minden motivációm - azok kedvéért, akik nem ismernék a pályát: ez nagyjából az ötödik kilométer környéke. Onnantól nem voltam versenyben, nem éreztem, hogy akarom ezt az egészet és halvány próbálkozásaim voltak csak a pozícióim megtartására. A Nagy-réttől az járt a fejemben, hogy legyen már ennek vége, mert nem akarom és nem is bírom tovább csinálni. Szörnyű érzések voltak bennem, nagyon utáltam az egészet. Aznap megfogadtam egyszer és mindenkorra, hogy soha többet nem futok aszfaltos versenyen, mert ehhez nem vagyok elég jó futó. Sőt, eljutottam odáig, hogy alapvetően semmilyen futó sem vagyok. Szóval elég csúnya mélységbe jutottam ezt követően, pedig azt gondoltam, hogy jó móka lesz Buda meredek utcáin fel-le futni. Nem volt az - nekem nem.

Ezt követően sem jött a tempó, olykor voltak biztató futásaim, de nem mondhatnám, hogy stabil és biztos lábakon álló formát hoztam. Ráadásul közeledett az októberi versenyek időszaka - Hoka Forest Run 91 volt a fő cél és a Piros 85 - ezek közül ugye a Hoka Forest Run ezen távja nem került megrendezésre, így maradt a Piros. A Piroshoz fűződő viszonyomról annyit, hogy 2014 óta minden évben ott voltam, aztán 2018-ban indultam először versenyzőként. A pályát mondhatni oda-vissza ismerem, alapvetően pozitív érzületem is van hozzá, ennek ellenére nagy félsz volt bennem előtte. Egyetlen célom volt: jobbat futni, mint 9 óra 33 perc. Pont ez is volt a gond, ugyanis előtte teljesen hullámzó teljesítményt produkáltam, így fogalmam se volt arról, hogy mit merjek egyáltalán remélni magamtól a kudarcok után. Erről a versenyről nagyon hosszan írtam, mert igazán különleges élménye lett az évnek, de mégis keserédes öröm volt mögötte a magammal szemben felállított teljesítménykényszer miatt.

Az érzés, hogy muszáj jobbat futnom, mint egy éve, mert nem engedhetem meg magammal szemben, hogy ne sikerüljön a kitűzött célt elérnem. Ez az érzés aztán tovább jött a Naszály Trail-re, ahol ez olyan szintre jutott, hogy rajthoz állni se volt kedvem. Tényleg gondolkoztam azon, hogy egyáltalán mit keresek itt? Pedig köztudattan a Naszály Trail meg úgy a Naszály maga szerelem számomra. Szégyelltem is ezt az érzésem, hiszen láttam magam körött a sok felszabadult és boldog lázban égő, futni vágyó embert. Ez a verseny volt aztán az, ahol elengedtem magam és hagytam menni a bennem rejlő szabad terepfutót. Ahol elengedtem azt az érzést, hogy jobbat kell futnom, mint tavaly! Nem is futottam jobbat, de baromira nem is érdekelt a célba beérve. Nem érdekelt a helyezés, nem érdekelt az idő - egyszerűen újra élveztem a futás örömét. Akkor aznap éreztem magam teljesen felszabadultnak versenyzés közben a Tatranská Šelma Ultra óta először. Igaz, a Piros 85 közben is éreztem a szabadság édes ízét, de csak már Pilisszántó után. Ez az érzés repített be aztán végül a budaörsi célba - győztesként. Az egész ősz másról sem szólt szinte, csak a teljesítménykényszerről. Akkor voltam elégedett, ha gyorsat sikerült futnom. Akkor voltam elégedett, ha versenyre tudtam kelni a korábbi futó énemmel.

Nagyon örültem aztán, hogy végre nem versenyzek, mert mentálisan hihetetlenül belefárasztottam magam ebbe az ördögi körbe. Magamnak csináltam azt az érzést, hogy mindig jobbnak kell lennem, mint voltam, mert csak akkor léphetek feljebb futóként. Csak akkor ér valamit a teljesítményem, ha gyorsabb voltam, mint előtte. Óriási tévedésbe kergettem magamat hónapokra. Elkezdtem szarul érezni magam a csömöri futásaimon, hiszen ott jól mérhető a teljesítmény lévén jellemzően sík szakaszokon futok. Eljött az az érzés, hogy nincs kedvem kimenni Csömörre, mert pontosan látom, hogy gyengébb vagyok, mint voltam és egyre másra csak az órámat néztem. Ráadásul elkezdtem terepen is felvenni ezt a szokást, a Börzsöny Vulkántúrán már kifejezetten sokat foglalkoztam az időmmel ahelyett, hogy a futással foglalkoztam volna vagy a megfelelő navigációval - meg is lett az eredménye, három kilométert pakoltam az útvonalba, így az időm persze megint nem találkozott azzal, amit szerettem volna (ötös kezdetű időt terveztem futni). Ezt csak azért nem éreztem kudarcosnak, mert a Börzsöny immáron nagyon közel áll a szívemhez, így egy remek edzésnek tudtam felfogni ezt az egészet a hibáim ellenére.

Ezt a negatív spirált azért kötöm biztosan az UTH győzelméhez, mert azt követően kezdtek el jobban megismerni, ezáltal számításba venni, mint esetleges versenytársat. Ennek a "terhe" egyfajta teljesítménykényszerként mutatkozott meg nálam vagyis úgy, hogy nem futhatok rosszat, mert nem élvezem a "sötét ló" kényelmét már a mezőnyben. Ezzel jött az az érzés is, hogy csak akkor fogom jó futónak tartani magam (és nyilván mások is), ha erőset futok, hiszen ez az "elvárt".Olykor azon kaptam magam, hogy már "élsportolói" fejjel kezdek gondolkodni, aki meg akar felelni egy olyan közegnek, ami csak akkor "fogadja el", ha minden egyes alkalommal túlszárnyalja magát és az adott mezőnyt is.

Hónapok mentek el ezzel a vívódással, nagyjából ezek lenyomatai kerültek az októberi-novemberi hónapértékelőkbe. Egyszerűen képtelen voltam feloldani azt a kettősséget, amit ezzel az egésszel kapcsolatban éreztem. Az "élsportoló futó" és a "szívvel versenyző futó" belső viadalát. Az "élsportoló futó", aki nem csak beletesz, hanem kivesz a futásából, szponzort keres, reklámozza magát mindezekkel kreálva egy valós és virtuális futó-ént, aki már nem kizárólag magának fut. A "szívvel versenyző futó" pedig, aki beletesz, de igazából a szó materiális értelmében nem vesz ki belőle, hanem csak saját magának ad - sok-sok erőt, motivációt, célokat, reményeket és vágyakat. Az UTH-ig egyértelműen ez utóbbiba soroltam magam és fel sem merült, hogy ez ne így lenne. Az UTH-t követően viszont azt kezdtem el érezni, hogy az előbbi is olykor-olykor elő akart törni belőlem. Óriási belső harc dúlt ebből kifolyólag bennem az őszi időszakban, míg végül újra elkezdtem visszatalálni ahhoz a futó-énemhez, aki valójában itt van bennem. Most az év vége felé kanyarodva kezdtem végre azt érezni, hogy lassan elül a belső vihar, lassan elcsitul a háborgó bensőm.

Azért is akartam az évértékelőbe mindezt beleírni, mert ezeket az érzéseket mindenképpen 2019-ben szeretném hagyni és azzal a "szívvel" továbbmenni 2020-ra, ami az UTH előtt volt bennem.Azzal a "szívvel" amelyiket nem érdekelte sem piaci szempont, sem virtuális valóság "hírneve". Csak egy dolog: hogy "fussak a saját utamon", fussak a "hegyek színes útjain". Nagyon tanulságos év volt minden szempontból, amiből jól látható, hogy a sikerek mögött csúnya mélységek húzódhatnak meg. Ezekből a mélységekből pedig saját magunkban keresendő a kiút és abban a sok szépségben, amit a terepfutás által kaphatunk. Ezekkel az érzésekkel megyek tovább 2020-ra és búcsúzom ettől a remek évtől, amit 2019 adott nekem:

Néhány a terep-csodákból, amiket 2019-től kaptam

 

Hogy mit viszek el 2019-ből magammal és mit nem? Ez már az évkezdő tervezés tartalma lesz, de ezeket a terep-életképeket mindenképpen elviszem magammal:

Hamisítatlan terepfutó életérzés 2019-ből