A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

In memoriam 2018 – széljegyzet egy év történetén

A december a téli futások mellett azt is jelenti, hogy lassan új szezon elé nézünk, így a régit illő módon el kell búcsúztatni. Mivel fantasztikus évet zárhatok a futást tekintve, így szubjektív-objektív részre bontom ezt a 2018-as évértékelést. Az elsőbbséget a szubjektív szemüveg érdemli, hiszen érzetek, benyomások nélkül az egész csupán száraz tények sorozata lenne, ami ugyan sokat elmond az adott évről, de a "miértekre" mégsem ad válaszokat. Nagyon szeretek versenyezni, így az elért eredmények természetesen fontosak, de az év nagy részét mégiscsak magamban töltöm a természetben, ami a számomra az egész futás szívét testesíti meg. 

Milyen volt hát 2018?

Tél

A 2018-as szezon a téli alapozással kezdődött. Ekkor már nagyrészt tudtam, hogy mely versenyek lesznek azok, amelyeken indulni szeretnék ebben az évadban. Nem volt kimondott célverseny-tudatom, inkább az volt bennem, hogy egyre szisztematikusabb edzést próbáljak magamnak felépíteni a heti kilométer és szint emelésével. Nagyon szeretem a téli hónapokat, mert végre hideg van és ilyenkor általában jókat is tudok futni, plusz alapvetően jobban érzem magam a hűvösebb időben. Arról nem is beszélve, hogy a jeges terep kihívása, a havas utak nehézsége kifejezetten csalogató számomra. Szóval vártam a téli hónapokat és az alapozástól is sokat vártam. Minőségi edzéseim voltak, amiket kivétel nélkül élveztem, emellett sikerült sokat is futnom (távban, edzésszámban), így minden kerek volt januárban. Végre eljutottam a Turul Túrák Zongor 45 távjának céljába - Szomorra - ami azért volt kifejezett öröm, mert 2017-ben kétszer is megrendezésre került ez a túra ugyan, de egyszer sem értem oda Szomorra. A 2017-es télin azért nem, mert az új és egyben első futóórám (Polar M400) szerettem volna kipróbálni, így az izgalom hevében elvittem egy esti körre. Már az utolsó kilométernél jártam, amikor arra gondoltam, hogy na, húzzuk meg a végét rendesen, ami következtében a talpamon sikerült meghúznom valamit (azt hittem először, hogy talpi bőnye problémát érzek, de szerencsére nem az volt). Ki is hagytam ezt követően pár napot, jegeltem, kifejezetten talpra való gyakorlatokat végeztem, de nem mertem bevállalni vele egy 45km-es utat. Aztán 2017 márciusában ismét volt ez a túra, akkor hatalmas eső volt, így megfelelő felszerelés hiányában jobbnak láttam a Nagykovácsi célnál kiszállni, hiszen így is brutálisan eláztam a 27km során. 

Szóval nagy öröm volt 2018 januárját úgy kezdeni, hogy végre a Déli Pályaudvartól kifuthattam Szomorig, ráadásul mindezt 4 és fél óra alatt sikerült megtennem az esős, ködös, perbáli sárban gazdag terepen. Ezt a hagyományt 2019 januárjára is viszem, hiszen ismét lesz Turul Túrák, ismét lesz Zongor 45. Végre megnéztem a Meszes-hegyet és futottam egy nagyon jó 30-ast azon a környéken. Ott baromira elfáradtam, mert havas-jeges volt a terep végig, így rengeteg kompenzáló mozgásra volt szükségem az út során. Azt követően futottam egyet a megboldogult Budapest Terep Kupa Maratoni távján, ami nagyon szarul kezdődött, kétszer is végig kellett gondoljam, hogy biztosan kell ez nekem? Ráadásul még mindig tartott a havas-jeges-saras terepek váltakozása, így kemény menet elé is néztem. Belerázódtam a Rózsika-forrásig, így aztán nem volt kérdés, hogy letolom-e. A pesthidegkúti kiindulási pontra visszaértem 4 óra 18 perc alatt, ami rekord volt nekem ezen a távon akkor, így elég jól sikerült edzést tudhattam magam mögött. 

A terep mellett persze hazai pályán is jártam, így sokat koptattam a csömöri havat a szokásos útjaimon és az időmön is elég szép fejlődést láttam a 20-as körömön, aminek rendkívüli módon örültem. Akkoriban erről a hónapról úgy írtam: "futókarrierem eddigi legjobb hónapját élhettem meg minden szempontból". Valóban minden adott volt ahhoz, hogy előrejelezzen egy klassz évet.

Nagyon hiányzott már a versenyzés, hiszen persze nem véletlenül, de kimaradt az egész december-január, így alig vártam már a februári Téli Margita Terep Maratont, ami a Gödöllői-dombság 40km-es versenye, nem túl nagy szinttel. Ez a verseny Gödöllő főteréről indul, névadója pedig a Margita-hegy (344m). Ahhoz képest, hogy nem tartoznak a kedvenceim közé a sok sík szakaszt tartalmazó pályák, ezt az útvonalat sikerült nagyon megkedvelnem, így idén már másodszor indultam rajta.

Nagyon nyomtam végig ezt a versenyt, mert ki akartam magam futni rendesen és persze az időmön is javítani akartam. Iszonyúan kihajtottam magam, 25km-től az egyik vádlim állandóan görcsöt akart kapni a tempótól, a hosszabb sík pályavezetéstől és talán attól is, hogy kevésbé figyeltem a frissítésre a 40km során. Vicces volt, mert tudtam, hogy a mezőnyben van egy olyan nő, aki sík ultrák elég kemény futója, így nagyjából 30km felett végig az volt a fejemben, hogy most jön...na, most már biztosan az ő lépteit hallom és ő jön fel hátulról. Nem jött, így megnyertem a távot, 10 percet javítva. Erről a versenyről akkor ezt gondoltam: "teljesítményről, küzdésről, kitartásról szólt. Akaratról. Fájt, de akartam és csináltam. Megnyertem. Javítottam." Persze beérve majdnem elfeküdtem az iskola aulájának padlóján annyira kész voltam és kellett nagyjából 10 perc mire teljesen rendeztem soraim. Jövőre is indulok, az időm javítása a cél.

Imádtam az edzéseim februárban is, csodás volt a téli Budai-hegység, főleg a Hármashatár-hegy környékét szerettem, mert baromi izgalmas élmény volt a Vihar-hegy totál jeges lejtőjén szöges/láncos talp nélkül lemenni. Idén nem használtam egyáltalán a szögest, mert úgy éreztem, hogy anélkül is boldogulni lehet. Alapvetően nem is volt rá szerintem szükség. Emellett Csömörön is imádtam futni, mert olyan gyorsulást éltem meg februárra, amin megdöbbentem magam is, hogy mi a fene? Nagyon klassz hónap volt, élveztem tulajdonképpen mindent. Élveztem a havat, jeget, sarat és hideget. Mondhatom, hogy kiváló volt a téli alapozásom, megadta a tökéletes kezdőlökést az igazi versenyszezonhoz, ami tavasszal indult. 

Tavasz

Nem csalás, nem ámítás, mindkét kép tavaszi versenyen készült március és május eleje között. Ez volt a tavaszi évszak 2018-ban. Márciustól ténylegesen beindult a versenyszezon, hiszen abban a hónapban három versenycélom is volt. Sajnos ebből csupán egy versenyen tudtam elindulni, ami a Pilis Trail - 8 kilátás 50km-es terepverseny volt. Nagyon kemény versenynek éltem meg, mert március második hetét tekintve elég nagy hóval találkozhattunk a Pilis bizonyos részein. Ez volt életem első ultra távúnak minősülő (42km feletti) versenye, de mivel elég sok ilyen távot mentem már, így nem különösebben tartottam a teljesítéstől. 27km-ig vezettem a mezőnyt, mondhatom, hogy élveztem is, aztán a kesztölci szőlők felett kezdett nehezedni az élet és a táv végül győztes női versenyzője is megjelent mögöttem. Tudtam, hogy még bőven  20km van előttünk, így sprintben ezt itt nem lehet eldönteni, ráadásul ő jött fel hátulról rám elvéve a korábbi előnyömet, így nagyjából tudomásul vehettem, hogy el fog menni. Ezt követően annyira kész voltam, hogy nem ismertem fel a Pilisszentlélek mellett elhelyezett frissítőpont helyszínét, ahol korábban sokszor sütögettünk, így tudnom kellett volna hol is vagyok. Tény, hogy fentről jöttem lefele és havas is volt minden, de azért túlzás, hogy ennyire nem tudtam elhelyezni magam a térben, hiszen jártam már itt nem is egyszer!

Ráadásul itt hibáztam is, mert izot tettem az üvegembe valami iható folyadék helyett. Erre később eszméltem csak rá, amikor a Pilis-nyereg felfele útján belekortyoltam és éreztem, hogy ettől basszus kiszomjazok a Pilisszántó szélén lévő pontig. Jó kis narancslét vártam és valami kotyvalékot sikerült magammal elhoznom. Ez rányomta a bélyegét a további részekre is, úgyhogy végtelennek tűnt a Pilis-tetőig tartó szakasz. Ha mindez nem lett volna még elég, akkor a Pilis-tető után történt az, ami miatt egy teljes hetet ki kellett hagyjak, ezzel bukva két versenyt is. A Pilis-tetőről lefele megláttam a mögöttem futó nőt - rögtön bevillant egy emlék egy korábbi versenyről és Deja Vu érzésem lett...pont vele, majdnem pont itt történt egy hasonló, de akkor az utolsó 10km-en el is robogott mellettem. Ez az élmény játszódott le az agyamban és ennek következtében sikerült egy rosszat lépnem és esnem egy kevésbé elegánsat a lejtőn. Ez még nem is lett volna baj, mert egyből felugrottam és összeszedtem magam - huh, semmi baj, összekoszoltam csak a térdeim és a tenyerem, kicsit vérzik, de egyébként nem ügy. Szóval próbáltam sietősebbre fogni a dolgot, mert a fejemben ott motoszkált, hogy simán rám jöhet megint és én most itt szeretnék második maradni! Ekkor még hátra volt 15km körül a távból, amit egy férfi versenytárssal együtt tettem meg célig. Ő is eléggé kivolt, így próbáltam buzdítani őt és magamat is, hogy már nincs sok, mindjárt ott leszünk...már csak egy emelkedő....meglehet 5:50-en belül...és aztán ott voltunk Piliscsabán. 20-30km között egyszerűen azt hittem, hogy soha nem lesz ennek vége...volt bőven fent és lent. Mondhatom úgy is, hogy rendesen kiszenvedtem, de a java csak ezután következett. A versenyt ugyan végig tudtam csinálni, de már este éreztem, hogy a jobb térdemmel valami nem stimmel. Hétfőn szerencsére egész nap pihentetni tudtam, viszont kedden elmentem vele dolgozni, ráadásul egész nap úton voltam - délutánra járni nem tudtam annyira fájt és bedagadt az egész. Teljes frászban voltam, mert azt éreztem, hogy gáz van, hiszen járni sem tudok, behajlítani se tudom, akkor ez elég nagy bajt jelezhet. Csütörtökön lett volna a Pilis Vertikál, pénteken a Vörös Villám...sírtam belül, sírtam kívül...nem tudtam elmenni egyik versenyre se, amik közül a Pilis Vertikál fájt jobban. Egészen szerda estig hittem, hogy majd jobb lesz, el fogok tudni indulni, persze valahol belül tudtam, hogy ez nagyjából kizárt dolog. Csütörtökön legalább sétálni elmentünk a Budaiba, hogy az érzés meglegyen, hogy tudok menni..futni nem, de járni igen...2km volt az a táv, amit mondhatjuk, hogy képes voltam megtenni lassan bicegve. Nem romlott a helyzet, így következő nap ugyanez, majd vasárnap kicsit már több, de semmi futás. Aztán még aznap feltettünk Kinezio Tape-et a térdemre és hétfőn már kimentem vele 5 kilométerre. Nem mondom, hogy a tapasz miatt, mert egyébként is javult, de mégis valahogy úgy éreztem (a placebo hatása), jobb ez így, jobban összetartja. Nem volt szerencsére komoly a sérülés, így egy hét alatt teljesen rendbe is jött a térdem és ezzel azóta sem volt semmi bajom. Szörnyű volt ezt megélni nem is a fizikai fájdalom miatt, hanem pszichésen a tudatát annak, hogy nem mehetek el arra a versenyre, amire készültem, sőt egyáltalán futni sem mehetek el (ha akartam volna se lettem volna képes rá). Hálás lehetek azért, hogy ilyen gyorsan és tökéletesen regenerálódtam. Ez a tapasztalás még jobban megerősített abban, hogy ezt (is) csak ésszel lehet csinálni, nem akarok többé sérült lenni sem esés, sem túlhajtás következtében. Ehhez képest idén még három alkalommal sikerült esnem, kettőt ráadásul érthetetlen módon Csömör kevésbé barátságos betonján - az egyetlen négyzetméternyi betonon, ami egyébként azon a  szakaszon fellelhető. 

Majdnem onnan folytattam tovább az edzéseket, ahol abbahagytam és az áprilissal együtt eljött egy következő őrület, amin ott  akartam már lenni teljes testtel-lélekkel - Libegő Trail. Erre rögtön neveztem, amint megláttam a kiírást, mert azt gondoltam, hogy ez nagyon beteg...5 kör a Libegő alatti úton felfele és egy 3 kilométeres körön vissza a kiindulási ponthoz. Nem normális dolog, szóval ott a helyem! El nem tudtam képzelni, hogy milyen lesz, ugyanis nem szeretek körözni. Mentálisan baromira megvisel a körözgetés, nem véletlen, hogy nem indulok ilyen típusú versenyeken (jó, a sík miatt sem, de a körözés ténye a másik oka). Jobban szeretem, ha megyünk valahonnan, valahova - ha ugyanoda is, de legyen meg a menetben levés élménye, mert annak van értelme - látszólag legalábbis. Háromszor futottam neki a verseny előtt, mert muszáj voltam megérezni az élményt: először még hó volt, így egy felfele után azt mondtam: na neee, ez valami vicc? Nem éreztem magamban a mentális erőt a folytatáshoz, így úgy döntöttem adunk még egy kis időt - Libegő-én 1:0. Rápihentem, a második menetben már három körig eljutottam azzal az érzéssel, hogy végül is...akár...talán...de maradjunk meg a háromnál - Libegő-én 2:0. Aztán a verseny előtti szerdán utaztam az élményért 1,5 órát négy átszállással és elhatároztam magam: most 5 kör alá nem adjuk!  Megcsináltam. Végig monitoroztam magam, hogy melyik körben mire figyeljek, hogy érzem magam - a legnehezebbnek a 3. és a 4. kört tartottam az edzésen. A harmadikat azért, mert tudtam, még kettő van ugyanebből, de már volt is mögöttem kettő. A negyediket azért, mert még mindig egyszer el kell indulni. Baromi keménynek éreztem magam a hazafelé úton, mert végre megcsináltam és tudtam, hogy a versenyen sincs előttem akadály! Libegő-én 2:1.

Nyár

Futás szempontjából nem a kedvenc évszakom a nyár az egyszer biztos. Éppen ezért nem terveztem versenyezni se nagyon, júniusban lezártam a szezont egészen ősz közepéig. Két célom volt: fussak legalább 20km-ig bezárólag és gyűjtsek szintet, lehetőleg minél többet. Kultikus hely lett a nyáron a visegrádi Duna-part, hiszen minden csütörtökön itt tanyázgattunk az edzésemet követően. Dömös volt a stabil kiindulási pont, nem véletlenül: minden csütörtöki edzésemen felmentem a Vadálló-kövekhez, Prédikálószékhez. Összesen 9 alkalommal tettem meg ezt az utat a nyár során különböző útvonalakkal kombinálva edzésemet. Nem mondom, voltak nehéz percek odafent, főleg kánikulában, hiszen délután jártam itt és olyankor bőven 30 fok feletti hőmérséklet volt. A Vadálló-kövek sivatagi hangulata nem mindig tartozott az örömteli élmények közé, néha azt éreztem leszédülök az utolsó szakasz mászása közben. Baromi hasznos volt viszont az edzés itt, hiszen bőven tudtam szintet gyűjteni, főleg amikor ezt követően még Dobogókőre is felmásztam a Piros háromszög jelzésen. A júniusi és júliusi nyár ahhoz képest még nem is volt annyira durva, inkább az augusztusra mondanám, hogy rendesen kivett minden tartalékot belőlem a meleg. Éppen ezért nagyon vártam már a végét és az őszt is egyben, ami persze nem akart megérkezni még nagyon sokáig. A nyárra úgy tekintettem egyébként is, mint egyfajta "alapozásra", hiszen pontosan tisztában vagyok vele, hogy komoly teljesítményt nem tudok leadni a hőségben. Egyszerűen a szervezetem nem engedi túlpörgetni magát és takarékra tesz. Beletörődtem, elfogadtam, de ettől függetlenül tolom a nyarat is ugyanúgy, csak nem felesleges kínlódással.

Összesen három versenyen indultam a nyáron, elsőként a Kazinczy Vertikálon. Ennek azon kívül, hogy megismertem a Zempléni-hegység egy apró szegletétét és vele együtt hazánk legmeredekebb jelzett útvonalát (Tolvaj-hegy, Északi-Zöld jelzés), semmi értelme nem volt. Ja, de volt értelme, hiszen a májusi bejárás során istentelen mennyiségű szúnyogot szolgálhattunk ki testünkkel mire a Nagy-Milicre felhúztuk magunkat. Ja, és szintén tetemes mennyiségű kullancs család is jót akart falatozni belőlünk, a piócáról nem is beszélve. A rettenet sok csalánt se hagyjam ki, ami végig szegélyezte utunkat - lábszárunkat - ugye, hogy megérte?  Igen, ide mindenképpen szeretnék majd visszatérni edzés-jelleggel. A versenyen nem tudtam hozni azt a teljesítményt, amit szerintem kellett volna, illetve tudtam volna és ez persze bosszantott. Pedig még meleg sem volt. Mindegy, így alakult, az erdő persze gyönyörű volt még a hűvös, esős idő ellenére is.  Ezután jött a Naszály Trail by night, ami a nappali verseny éjszakai változataként került megrendezésre.

Először gondolkoztam azon, hogy nevezzek-e, mert mégsem az őszi hangulat lesz itt, de aztán meggyőztem magam róla - és milyen jól tettem, mert szuper élmény volt! Egyértelmű, hogy jövőre is ott leszek, mert egy másik arcát, hangulatát ismerhettem meg a mindig csodás Naszálynak a sötétben. Mit ne mondjak, ez is olyannyira megnyerő volt, mint az őszi, úgyhogy igazán remek volt itt futni. Ráadásul jól is esett, nagyon jót is mentem, így boldogan nyerhettem meg az M távot a nyári sötétségben. Ezzel a versennyel zártam hivatalosan az év első felének szezonját, hiszen ezután már csak a Tátrában indultam egy vertikálon (amiről szintén írtam bővebben a tátrai posztban). Ez alapvetően azért nekem nem volt verseny, inkább egy kiváló edzés - elsősorban mentálisan. A nyár csúcspontja természetesen ez a tátrai kiruccanás volt, amiről nem véletlenül emlékeztem meg külön posztban is, hiszen ugyanolyan nagy hatással volt rám, mint egy évvel előtte. Elégedett voltam a nyári edzéseimmel, mert  ugyan tempóban bőven elmaradtam a téli-tavaszi formától, de tudtam, hogy ez így van jól. Ennek pontosan így kellett lennie, hiszen ekkor épültem fel az őszi menetre.

 Ősz

Ha terep, akkor egyértelmű, hogy a kedvenc évszakom az ősz. Ez nem kérdés, hiszen nincs sokrétűbb erdei hangulat és színkavalkád az őszinél. Idén ugyan ez is hasonlóan furcsára sikeredett, akárcsak a tavasz, úgyhogy még november elején is bőven rövidnadrág-póló kombinációban élvezhettem az erdei környezetet. Az ősztől sokat vártam, ráadásul az egyik célversenyem és egy másik fontos versenyem is erre az időszakra esett. Éppen ezért átgondoltam, hogy milyen edzésekre lesz szükségem a nyarat követően a sikeres versenyzéshez, amit persze az élet sok esetben húzott vastag vonallal keresztbe. A munka miatt elég sok hétköznapra ütemezett edzésem nem akkor vagy nem úgy jött össze, ahogy azt előzetesen megálmodtam, így a hétvégeken kellett kompenzálnom a heti akadályoztatottságok miatti csökkent edzésszámot/kilométert. Szeptemberben a Pilisi Kilátások jelvényszerző mozgalmát teljesítettem a magam örömére, hiszen az ultra terepverseny elmaradt. Erről akkor hosszú beszámolóban emlékeztem meg, így itt már nem térek ki rá bővebben. Tanulságos volt, hiszen problémák adódtak a frissítés ütemezésével, ami elég nehéz kilométereket okozott nekem. Utólag persze nem bánom, hogy így alakult, mert sokat lehetett abból a helyzetből tanulni és persze fejlődni is - megérte minden perce a szerencsétlenkedésnek, még a dühöngésemnek is talán.

Az egész októberi hónap a Piros 85-re való készülés lázában telt, hiszen arra a versenyre mondhatom, tényleg készültem mentálisan és fizikailag is. Rengeteget futottam a Pilisben, nem volt olyan hétvégém, amit ne ott töltöttem volna. Azt hiszem most értem meg végre arra, hogy a Pilis-és Visegrádi-hegységben  fussak, mert korábban is persze járogattam erre, de idén értem meg valóban rá. Most jött el annak az ideje, hogy az itteni terepviszonyokat már élvezni is tudjam és persze megfutni az elnyújtott, hosszabb emelkedőit. Élmény volt ellátogatni a Vaskapu-sziklához, ahol még nem jártam korábban. Ez azért is fontos helyszín, hiszen itt határoztuk el, hogy most már nem csak beszélünk róla, hanem tényleg elindulunk a sziklamászás hiányzó felszereléseinek begyűjtése felé. Eredetileg itt szerettük volna felavatni az újonnan beszerzett mászókötelet, de miután tájékozódtunk róla, hogy itt bizony tilos mászni, így tisztelve a természetet, kihagytuk az élményt. Viszont nem hagytuk annyiban a dolgot, hanem kerestünk olyan mászóiskolát, ahova nyugodtan mehetünk, hiszen kiépített útvonalak állnak rendelkezésre. Így jutottunk el Bajótra, ahol az Öreg-kő adott helyszínt életem első természetes körülmények között történő mászásának. Korábban (anno még 2011-ben) másztam már teremben és nagyon szerettem, de mivel mindig más  sporttevékenység élvezett prioritást, így aztán kimaradt az életemből a mászás. A Vaskapu-szikla volt az elmozdító, ott határoztam el, hogy én ezt akarom, mégpedig minél hamarabb! Szeptember végén már ott találtam magam Bajóton, egy szikla alatt. Beleborzongató érzés volt! Az ősszel elég sokat ki tudtunk jutni, gyakorlatilag minden csütörtökön kimentünk és másztunk, amennyit csak sikerült. Sajnos ilyen szempontból rossz volt az időzítés, mert egyre korábban sötétedett, szóval egyre kevesebbet és kevesebbet tudtam mászni. Mire megéreztem az ízét, nagyjából addigra mindig pakolni kellett. Ráadásul pont technikai szempontból is kezdett érdekes lenni a dolog, hiszen elkezdtük gyakorolni hogyan tudom magamat biztosítani és a különböző csomók rejtelmeibe is egyre jobban elmélyültem.

Minden nehézség megtalálta végül helyét, minden fájdalom beépült oda, ahova kellett és egyben el is múlt akkor, amikor kellett. Minden befektetett munka elnyerte a maga eredményének örömét. Minden nyári izzadságcsepp elhozta az ősz örömkönnyét. A terepfutás iránti tűz még erősebben lobog bennem, mint valaha...ezzel az erővel megyek tovább. 

Megérte fájni? Igen. Megérte küzdeni? Igen. Megérte lemondani? Igen. Megérte korán kelni minden egyes edzésért? Igen. Megérte elindulni 36 fokban Dömösön? Igen. Megérte elindulni -14 fokban a Széchenyi-hegyen? Igen. Megérte az éjjeli erdőbe elindulni? Igen. Megérte szarvasokkal, mókusokkal, vaddisznókkal találkozni? Igen. Megérte végig futni 2018-at? IGEN! Megéri mindezt folytatni 2019-ben? IGEN!!!

...legyen szó hideg télről....legyen szó forró nyárról...legyen szó küzdelmekről és győzelmekről...a terep csodálata örök, a lelkesedés tüze kifogyhatatlan. Ezzel a lendülettel haladok tovább 2019-ben is a hegyek örökké színes útjain...