A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Hónapértékelő VI.

Június

Nagyon mozgalmas hónapon vagyok túl, hiszen a júniust az év egyik célversenyével, az Ultra-Trail Hungary-vel nyithattam. Ez a verseny gyakorlatilag az egész júniust végig kísérte valamilyen formában, úgyhogy mindenképpen nagyon meghatározó pontként tekinthetek rá vissza. A saját fejlődésem szempontjából lényeges, mert végre megérezhettem milyen 100 kilométer feletti távon futni és ennek tanulságait természetesen elcsomagoltam a jövőre nézve. Ahogy a versenyt követően is írtam, ez első százasom volt, de semmiképpen sem utolsó. Az UTH-t követően elég meleg idő köszöntött be, így küzdelmes futásaim voltak gyakorlatilag egész hónapban. A tempóm egészen meglepő mélységet ütött meg, amit a hőség mellett az elmúlt hónapok szisztematikus futásaival magyaráztam. Elég nehéz megszokni és persze elfogadni, hogy a hónapokon át tartó forma csak úgy huss, egy pillanat alatt tovaszállni látszik a nyári hőség horizontján. Kicsit rendhagyóbb hónapértékelő ez, hiszen egy hónapokon át dédelgetett vágy teljesült be, ami egyúttal lezárást igényel. Így telt június:

Teljesített távolság: 341 km

Összes szint: 9652 m

Edzésszám: 15

Június első hétvégéjét már egyértelműen az utolsó simítások jegyében töltöttem, vagyis utoljára futottam még két hosszabbat (20 km). A szombati nap töltekezés céllal mentem ki, hiszen nem éreztem magam túlzottan feldobott állapotban. Fel is mentem a Pilis-tetőn a kilátóba, hogy kicsit elmerengjek a versennyel kapcsolatos dolgokon, rendezzem az érzéseim a hegyeket nézve.

A vasárnapi edzésem már sokkal jobb kedvben telt, így a Budai-hegységbe terveztem menni egy lazát. A János-hegyre felfele egy futótárssal is találkoztam, aki csak ennyit kérdezett: "UTH?" Az bizony - feleltem. Aztán beszélgettünk is egy keveset arról, vajon mi várható majd az egy héttel későbbi versenyen. Mondtam neki, hogy hú, egy hét múlva ilyenkor milyen nagy melegben fogunk majd futni, ki tudja már hol! Egyébként tök jó volt az UTH-t megelőző hetekben a verseny valamelyik távjára készülő futókkal így útközben "összekacsintani" és csak annyit kérdezni: "UTH?" Az utolsó terepedzésem az Apátkúti-völgy-Spartacus-ösvény környékére terveztem, majd még futottam egy lazát csütörtökön Csömörön.

Kicsit aggasztott, hogy megfázás tünetei jöttek ki rajtam a hét második felére, úgyhogy ennek kúrálása fontos célom volt. Teljesen persze nem sikerült, de azért nem volt okom panaszra, hiszen vállalható állapotra sikerült felhozni magam. A versenyt megelőző órákról és persze magáról a versenyről is külön írtam részletesen, így most már csak annyit tennék hozzá, hogy az eddigi futópályafutásom legmeghatározóbb időszakát koronázta meg az UTH. Elképesztő érzés volt 15 órát követően a szentendrei célba beérni és felfogni, hogy megnyertem ezt a versenyt. Igazából azért napoknak (vagy heteknek) is el kellett telnie, mire tudatosult bennem, hogy a hónapok célzott munkája tényleg ilyen eredményhez juttatott hozzá.

Nyilván szerettem volna dobogóra állni, hiszen ezért készültem rá tudatosan, de azt is tudtam, hogy bármi történhet, mert új tapasztalás a táv és a szint is. Ráadásul azt is tudni lehetett, hogy várhatóan erős női versenytársak teszik tiszteletüket, akik közül többen külföldön élnek, ott versenyeznek és nagyobb rutinnal rendelkeznek ilyen távokon - hozzám képest mindenképpen. Aztán belefutottam persze esélylatolgató cikkekbe - nem tudtam eldönteni örüljek vagy sem, ha a nevemet felbukkani láttam a spekulációk sorában. Kettős érzéseim voltak, mert persze tök jó dolog, ha esélyesként figyelembe vesznek, ugyanakkor elgondolkodtató is, hogy biztos jó dolog célkeresztbe kerülni? A "sötét ló" mindig szabadabban futhat, mert nincs rajta az elvárások lánca. Elolvastam ezeket az írásokat és örömmel konstatáltam, hogy többségében nem fogadnának azért rám, így végül is nincs elvárás, csak a sajátom, ami bizonyos értelemben "kegyetlenebb" volt másokénál. Volt két időtervem, amit a tavalyi Szentlászló Trail eredményének tempójához viszonyítva - szerintem - reálisan csökkentve számoltam ki. Utólag belegondolva tényleg "kegyetlen" voltam magamhoz evvel a méréssel, hiszen először futottam gyakorlatilag 85 kilométer és 3200 szint felettit, így barátibb időt adhattam volna magamnak. Mondjuk mindegy volt, mert menet közben nem kattogtam rajta, de mégis öröm volt úgy valahova odaérni, hogy tudtam, időterven belül vagyok. Nos, ez Visegrádnál ért véget, mert azt követően kezdtem el végleg kicsúszni a mért időkből. A célba érkezést követően ez volt az egyetlen kicsit rosszabb érzés bennem, mert általában azért reálisan szoktam meghatározni a futni kívánt időt. Azt persze ezúttal nem kalkuláltam be, hogy 1) sokkal melegebb volt, mint tavaly május közepén; 2) nem volt korábbi tapasztalatom ezen a távon. Most már tudom, hogy mire kell jobban figyelnem és jövőre ennek fényében a realitások talaján is könnyebb már mozognom. 

A versenyt követő nap nagyon fájdalmas volt fizikailag, nyaktól lefele nagyjából mindenem fájt. A beköszöntő nagy meleg miatt ráadásul kevéssé tudtam kipihenni magam és a munkahelyemen is pont olyan hét következett, amikor szabadságra esélyem se volt menni, hanem ülhettem egész délelőtt egy helyben a záróvizsga bizottságokban. Viszont a regeneráció szempontjából hasznos volt, mert így öt teljes nap pihenőt tartottam, ami szerintem szükséges volt. A versenyt követő hét azért is volt izgalmas, hiszen az UTH győzelem miatt több futással foglalkozó online oldaltól is megkerestek, ami nekem teljesen újszerű élmény volt, mivel nem vagyok közösségi oldalakon, így nem lehet csak úgy "rám írni".

Szürreális érzés volt a CsupaSporttól feltett kérdésekre pötyögni a válaszokat reggel 7 órakor az Örs vezér tere - Déli Pályaudvar metróútján munkába menet. Vagy a záróvizsga bizottságban ülve kapni az sms-t Csanyától, hogy a Runner's World-től keresnek. Vagy amikor a Futásról Nőknek oldaltól keresett meg Györgyi kérdéseivel és az itteni blogolás lehetőségének felvetésével. Szóval furcsa érzés volt ezt nagyjából egy hét leforgása alatt megélni úgy, hogy még javában dúlt bennem az UTH mámora. A Runner's World-ös interjút még azért is ki kell emeljem, mert azon keresztül szivárgott be a munkahelyemre nem csak az UTH győzelmem ténye, hanem maga a futással kapcsolatos tevékenységem mélysége. A közvetlen környezetem persze eddig is tudta rólam, hogy terepfutok, sőt versenyzek is, de kevéssé szoktam magamtól ezt a témát szóba hozni - pláne nem szélesebb körben, így ha rajtam múlik, akkor tényleg csak a közvetlen környezetem tudja ezt. Ha kérdeznek, nagy örömmel beszélek az élményekről, helyekről vagy úgy általában a terepfutásról, de alapvetően nem szoktam keverni a munkát a magánéletemmel. Úgyhogy akármerre léptem, az biztos, hogy ebbe botlottam még egy jó darabig. Gondoltam is rá, hogy ilyen érzés lehet kicsiben megélni a hirtelen kapott reflektorfényt, ami el tudja venni az emberek eszét.

Pontosan ezért volt lényeges ezt is tudatosan néznem, hiszen a realitások talaján szeretnék maradni. Sokszor jutott eszembe ezzel kapcsolatban az a mondat, amit egy számomra nagyon fontos ember mondott ebben az időszakban: "tekinthetsz erre úgy, mint egy végállomásra és akkor megérkeztél ide. Vagy tekinthetsz rá úgy, mint egy állomásra, ahova megérkeztél, de mész is tovább." Egyértelmű, hogy megyek tovább, hiszen ez csak egy újabb állomás volt ezen az úton. Pont ezért nem is szabad, hogy az aktuális sikerek  - győzelmek és örömök - tévútra vigyenek. Ahogy a kudarcot, úgy a sikert is fel kell tudni dolgozni és a megfelelő helyére elhelyezni. A június gyakorlatilag erről szólt nekem. Átélni, megélni, kiélni - de egyben "túlélni", azaz továbblépni is. 

A versenyt követő szombaton voltam először futni, egy nagyon kellemes tiszteletkört választva erre az alkalomra. Aznap már nagyon meleg volt, a pálya elejét végig a Bükkös-patak mentén töltöttem. Dobogókőn ismét megbizonyosodhattam arról, hogy a futók legjobb fej emberek, ugyanis egy orosz kirándulócsapat magyarul is értő/beszélő tagja félreállította csapatát, hogy nyugodtan odaférhessek a csaphoz (ahol én voltam előbb egyébként) frissíteni, hiszen ahogy mondta, ő futóként tudja milyen érzés várni a friss, hideg vízre.

A vasárnapot a Budai-hegységben töltöttem, de aznap már levágtam az edzésemből, hiszen a Fenyőgyöngyéhez érve arra jutottam, hogy egyszerűen most nincs mentálisan erőm a hőségben felmenni a Hármashatár-hegyre. Az ilyeneknél lehet érzékelni, hogy mennyire el tud fáradni az ember miközben hónapokon át egy cél érdekében csak megy és halad előre. Éppen ezért engedtem most magamnak, csak annyit futottam, amennyi még viszonylag jól esett.

A következő héten már igyekeztem visszaállni a rendszerbe, így újra négy napos futóhetem volt, igaz összesen csak 70 kilométerrel. A szombati futásnak terveztem egy 25 kilométeres edzést, ami nehézkesen indult, hiszen defekttel kezdődött a reggel az M0-áson, ráadásul egy viszonylag szar helyen. Mindegy, megoldódott, aztán már kint is találtam magam Pilisszentkereszten. Jó kis útvonalat mértem, ráadásul egészen testközelben láthattam egy őzet is, szóval jó volt. Másnap a 85%-os páratartalom adta meg az alaphangot, egyben a kihívást, hiszen meleg akkor nem volt, mégis emiatt minden vizes lett rajtam. Jó érzés volt együtt lélegezni az erdővel az Apátkúti-völgyben, majd a Spartacus-ösvényen, egyszerűen imádtam azt a részt futni! Annak ellenére, hogy a tempóm természetesen sehol sem volt a korábbiakhoz képest.

Június utolsó hetén a hétköznapi csömöri futás mellett a tavalyi szokásoknak megfelelően Dömösön volt szerencsém kikötni, hogy ismét élvezhessem a Vadálló-kövek-Prédikálószék magaslatát Dobogókővel fűszerezve. Ezúttal még a Szakó-nyereggel is megtoldottam a pályámat, így mondhatom, hogy elég kemény edzésben volt végül részem a délutáni melegben.

Nem volt semmi bajom, ám mégis azt éreztem, hogy nagyjából alkalmatlan vagyok minden érdemlegesre. Ráadásul a Lukács-árok felé menet majdnem eltalált egy fennakadásból zuhanó farönk, szóval volt mi motiváljon a gyorsabb tempóra, ennek ellenére aznap elértem a mélypontot. Úgy voltam/vagyok vele, hogy majd csak beépül valahova ez is.

Aztán persze lementünk a visegrádi Duna-partra, ami ilyenkor kötelező kör. Elég magason van a Duna még mindig, rengeteg kagylót ki is hozott az áramlat, úgyhogy visszadobáltunk mindenkit, aki élt és mozgott. Gyönyörű volt a part a Börzsöny vonulataival a háttérben, főleg úgy, hogy télen futottam odaát azon a részen, így konkrét élményeket is tudtam hozzá kötni.

A hónap utolsó futása a Budai-hegységé lett, amiben az egyetlen pozitívum, hogy a János-hegyet legalább meg tudtam futni végig a Piroson Szépjuhászné felől. Annyira nem ment jól ez se és rájöttem, hogy az alaptempóm is legalább 1 perc/kilométerrel lassabb, mint jobb napokon. 

A hónap kedvenc terepe egyértelműen a Pilis-és Visegrádi-hegység volt, hiszen itt futottam a legtöbbet ismét, ráadásul az UTH is itt kapott helyet. 

A hónap legjobb futóélménye az UTH-n a Dobogókő és Lepence közötti szakasz, mert olyan szintű felszabadultsággal futottam ott, hogy azt magam se gondolhattam volna. Azért is érdekes ez, mert a bejáráson ez a második etapom része volt többségében, amit nagyon nehéznek ítéltem meg akkor és a következővel összegeztem:

"Arra jutottam, hogy a versenyen ezek már világosban lesznek, úgyhogy abból a szempontból nem lesz problémás, viszont mentálisan nagyon egyben kell lennem ehhez. Persze ott jelölve lesznek a problémás részek, így legalább keresgélni nem fog kelleni. Mindenesetre ide fejben összeszedetten kell jönnöm, hiszen innen még mindig hátra van közel 50 kilométer. " 

A hónap pillanata nem kérdés, hogy az a perc volt, amikor magasba emelhettem a szalagot. Abban a pillanatban a 15 óra érzelmei mellett hónapok érzései is benne voltak. Ehhez fogható katartikus élmény nem minden nap adatik meg, így  igyekeztem kellően megélni a percet, ami akkor és ott csak az enyém volt. Remélem sok ilyet meg tudok még élni a későbbiekben, nagyobb külföldi versenyek célját átlépve is. 

A hónap legfájdalmasabb pillanata talán a Nyerges-hegy utáni lefelén volt, mert rettentően bántott, hogy teljesen jól futható lejtésen vagyunk és mégsem tudom csinálni. Az érzés, hogy menned kell és nem tudsz úgy, ahogy akarsz. Győzködi az agy a testet, hogy menjen, megy is az, de mégse úgy, ahogy az agy szeretné. Kemény mentális csaták ezek, amik alapvetően azt a mentális növekedést okozzák, amik a célba érkezés utáni napokban/hetekben tudatosulnak csak igazán. 

A hónap legrosszabb élménye azt megélni, hogy a felépített formám úgy 1 km/h távlatából integet nekem vissza. Szerencsére évek gyakorlata van már mögöttem ebben a kérdésben, így nem kesergek rajta sokat, de azért nehéz azt megélni, hogy oké, akkor ezen az emelkedőn most gyaloglásra váltunk, amit az év többi részében vígan megfutok. Ehhez kell a tapasztalat, hogy el merjem hinni, hogy lesz ez újra olyan, mint volt, sőt ha a nyáron szépen megyek, akkor más minőség is lehet. 

A hónap cucca a kompressziós száram, mert szerintem annak köszönhetően az UTH után csak a vádlim nem volt érzékeny. Sokat gondolkoztam előtte, hogy felvegyem-e - jó döntés volt. Egyértelmű, hogyha hosszú táv (50 km felett), akkor kompressziós szár. 

Ezekkel a gondolatokkal zárom a júniust és egyben az elmúlt félév felkészülési időszakát és célversenyét is. A júliussal új célok felé veszem az irányt, hiszen augusztus közepén a Magas-Tátrában versenyezhetek, ami új kihívás és persze új élmény is lesz. Aztán ott az őszi szezon, ahol még mindig nem tudom, hogy versenyzőként induljak-e a Piros 85-ön vagy csak túrázóként fussak rajta? Ott van előtte héten a Hoka Forest Run, ami azért 91 km és hát Börzsöny...nehéz döntés, de túlfeszíteni sem akarom magam. 

A nyáron mindenesetre igyekszem töltekezni, hosszúkat nem tervezek ugyan futni, de szintet igyekszem gyűjteni. Szeretném kiélvezni a gyönyörű erdő nyári arcát és meglátni a szépet ebben is. Hiszen tavaly óta már biztosan tudhatom: az őszi-téli-tavaszi formám nyáron alapozódik meg.