A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

Hónapértékelő IX.

Szeptember

Szeptemberrel visszatértek a dolgos hétköznapok, így visszatérhettem a nyár előtti menetrendhez. Ismételten heti két nap jut csak terepre, a másik két edzés pedig a szokásos hazai pályára korlátozódik. Ebben a hónapban ismét terveztem versenyezni, így a hónap első fele alapvetően az erre való készülés jegyében zajlott. Emellett indultam egy teljesítménytúrán, valamint eltölthettem egy hétvégét a Magas-Tátrában is. Alapvetően mozgalmas hónapot tudhatok a hátam mögött, mégis kettős érzésekkel búcsúztam szeptembertől. Így telt az ősz első hónapja, szeptember. 

Teljesített távolság: 342 km

Összes szint: 11219 m

Edzésszám: 17

A hónap első napját a Vár a Hármasra készülés jegyében Buda utcáin indítottam. Elég sok részét ismertem már ennek az útvonalnak, de pár utca azért még tudott meglepetést okozni. Szeptember első teljes hetén visszatértem Csömörre, amit a nyár folyamán szinte teljesen szüneteltettem. A hétvégén aztán új terepre látogattam, így a Mátra felé vettem az irányt, hogy a Vadrózsa 50 teljesítménytúrán futhassak egy 2000 méter szintes, 50 kilométeres edzést. Ezt azért is választottam, mert jövőre elviekben tervben van a Mátra, mint potenciális versenyhelyszín - ebben mondjuk azóta már nem vagyok annyira biztos. Baromi nagy szerencsém volt az időjárással, mert esős-szürke időt kaptunk aznapra, ha meleg van, akkor jó nagy szívás lett volna itt futni a viszonylag sok puszta részen. Őszintén megvallva az útvonal alapján nem szerettem meg a Mátrát, hiszen alig érintettünk olyan részt, ami izgalmas terepen haladt. Ez mondjuk nem a túra hibája, hiszen egyértelműen látható volt a térképen, hogy a Muzslát leszámítva ez a pálya Mátra alján kering, így kevés olyan helyet fog érinteni, ami klasszikus Mátra-hangulatot adna. Ráadásul háromszor is sikerült hibáznom, bár ebből igazából a harmadik volt csúnya elkeverés, aminek köszönhetően nem az Eszter-forráshoz, hanem Szurdokpüspökibe értem le (Zöld jelzésen végig a P+ helyett). Ez mentálisan elég fájdalmas hibázás volt, sok időt is vesztettem, amíg a térképen betájoltam magam. Alapvetően jól szalagozott volt a túra, így a problémát az okozta, hogy a P+ jelzést nem vettem észre és egy sárga szalag pedig jobbra vezetett a Zöld irányába. Mivel a túra elején piros-fehér szalagok mellett akadtak kékek is, így nem tartottam már furcsának a másabb színeket. Egész sokáig kattogtam fejben ezen a hibázáson, még a Nagy-Hársasra felérve sem tudtam teljesen elengedni a rossz érzéseimet. Soha nem jártam ezeken a részeken, így végül is benne volt a pakliban egy tévesztés, de mivel előtte megnéztem a térképen az utat, így mégis nagyon zavart és gyakorlatilag a hónap legrosszabb élményeként éltem meg a hibázásomat. Aztán a pincesor felé már újra nyugodtabban tudtam haladni, bár a célhoz vezető aszfalt végtelennek tűnt és csak azt tudtam magamba mondani: "gyere már E-303!" Az időmmel sem voltam persze elégedett, hisz ez bőven 6 órán belül megfutható pálya. Másnap el is mentem vigasztalódni szeretett Pilisem egyik kedvenc részéhez, ahol külön örültem annak, hogy végre nem kell minden egyes jelzésváltásnál koncentrálnom, hanem futhatok csak úgy ösztönös mozdulatból, minden kanyart ismerve.

Szeptember második hetét egy újabb Vár a Hármas edzéssel kezdtem, így visszatértem az Apor Vilmos térre, hogy Hűvösvölgyig végig robogjak a pályán. Két célom volt aznapra: megfutni az Ágnes utcát és a Diós árkot. Mindkét cél sikerült, ráadásul szinte az egész útvonalat tulajdonképpen megfutottam rendesen, úgyhogy egészen jó érzéssel váltam el Buda betonjától. A hét közepén volt még két viszonylag gyors hazai, majd szombaton elmentünk kicsit lőni az új íjammal, amolyan felszívás-jelleggel - Vértes Terepultránál ugyebár ez szerencsét hozott.

Eljött aztán a Vár a Hármas, amiről írtam hosszabban, így csak annyit fűznék hozzá, hogy teljes kudarcként éltem meg azt a versenyt, az idei versenyzésem mélypontja volt. Igyekeztem felsorakoztatni a tanulságokat és persze átértékelni magamban a dolgot, de ma is azt mondom: soha többé. Akartam nagyon a W3-at, de a V3 óta tudom, hogy a Hunyad-orom mindig ott van, a Libegő alatt meg amúgy is szoktam lenni, tehát mit akarok? Az aszfalt más világ, se nem szeretem, se nem bírom. Örülök, hogy idén elindultam, kifutottam magamból, amit most tudtam, de komolyabban edzeni erre a pályára nem szeretnék. A hónap legfájdalmasabb élménye volt tulajdonképpen azt megélni, hogy képtelen vagyok gyorsabban futni.

Szeptember harmadik hetén a hónap során szerzett "pofonok" gyógyíreként lehetőségem adódott a Magas-Tátra előtt tisztelegnem, így egy edzéssel eltöltött hétvégét terveztem oda. Ez volt a hónap kedvenc terepe, ez nem kérdés és a hónap pillanata is ehhez az élményhez kapcsolódik, amikor Brezno előtt megláttam a hegyvonulatok kandikáló csúcsának egy szeletét.

Nekem ez a verseny emiatt lett volna vonzó, mert a Börzsönnyel nagyobb, hosszabb terveim vannak, így sajnos végül vissza kellett lépjek az indulástól. Arról nem is beszélve, hogy korábban már megtanulhattam párszor, a körözés nem a barátom. 

Abból a szempontból nem bánom, hogy a Piros 85 és közte mindösszesen egy hét lett volna, ami talán túl sűrű lett volna két ilyen hosszúságú távnak. Így maradt a Piros, amin nagy valószínűséggel utoljára indulok el futóként. Szeretem a pályát, szívesen futok is részein, de jövőre már más utakon tervezem folytatni a versenyzésem. Amit idén tudok futni - legyen az bármi, bár remélem, hogy javítok a tavalyi kilenc harminchármon - az lesz az utolsó, amit a Piroson szeretnék versenyzőként futni. Az UTH után a velem készült interjúkban amikor jövőbeni terveimről kérdeztek, mindenhol azt nyilatkoztam, hogy magashegyen szeretnék versenyezni, jellemzően majd 80-120 kilométer között. 2020-tól pontosan ebbe az irányba tervezek még erőteljesebben nyitni, így valószínű a hazai versenyektől kevés kivétellel, de elbúcsúzom. Ahogy itthon felépítettem a hosszabb távokat és haladtam ennek útján, ugyanúgy tervezem az építkezést odaát is a legnagyobb alázattal, tisztelettel és persze szenvedéllyel a hegyek iránt