A hegyek színes útjain Janek Noémi blogja
Írj nekünk

A futástól vagyok még „normális”

Szubjektív gondolatok és érzések az 57. nap után.

Lassan második hónapja már annak, hogy a körülöttünk lévő világ elhagyva megszokott útját ismeretlen tájon bolyong. Mondhatnám, hogy halad, de inkább a botorkálás szót érezném megfelelő kifejezésnek erre az elmúlt időszakra. Szerencsére a futás még mindig megmaradt annak a bizonyos kapaszkodónak, gyakorlatilag az életem legbiztosabb pontjának. Ez az egyetlen dolog ugyanis, amiről biztosan tudom, hogy a következő héten is velem lesz. Bizonyos értelemben köré szervezem a heteim, ezáltal egyfajta mederbe is terelem a napjaim, hogy ne folyjon egybe a munkával és szabadidővel eltöltött idő. Ezt az első perctől nagyon fontosnak tartom egyébként, hiszen nem akartam abba a hibába esni, hogy másról sem szólnak a napjaim, mint a véget nem érő munkáról. 

Sikerült a heti öt terepfutást folyamatosan tartanom és szebbnél-szebb, eddig talán kevéssé járt helyeken is futnom. Persze olykor már eszembe jutnak a versenyek - különösen nehéz volt április közepén az a hét, amikor a Dziki Groń lett volna. Aztán furcsa volt itthon átgördülni április 30-ról május 1-jére, hiszen ez a dátum nekem 2014 óta mindig a Sárga 70 éjszakai rajtját jelenti.

Közben bejutottam a Tatranská Šelma Ultra nevezettjei közé is,  amivel kapcsolatban jócskán voltak bennem kétségek. Nevezzek-e egyáltalán? Érdemes-e belelovalni magam egy érzésbe, majd ismét átélni a remélt vágyak elengedését? Végül persze győzött az optimizmus (avagy a könnyelműség), hiszen nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha saját kezemmel venném el az indulás esélyét. Annál is inkább, hiszen a tavalyi év egyik legjobb élménye volt nekem ez a verseny, szóval ha csak hajszálnyi remény is mutatkozik arra, hogy meg lesz tartva, akkor én hiszek benne. Hasonlóan érzek az Ultrajanosik versennyel, igaz, arról egyelőre fel sem merült, hogy elmarad. Persze az csak egy dolog, hogy megrendezésre kerülhet, hisz rögtön felmerül egy égetőbb kérdés: külföldiként átléphetem-e egyáltalán a határt?

Úgyhogy kívül akármennyire is rendben vannak a dolgok, belül iszonyat sok kétség és csalódástól való félelem kering, olykor a futással kapcsolatban is. A mindennapjaimat alapvetően nem mérgezik meg ezek a sötét árnyalatú gondolatok, de ahogy haladunk az időben, azért vissza-visszatérnek. Nyilván számos más lehetséges probléma is felvillan az agyamban - főleg a munka és anyagiak tekintetében - de ezeket a problémákat általában igyekszem lehetőségeimhez mérten kezelni, oldani - például a futással

Még a távoktatás elején merült fel bennem az, hogy én huszonévesen már nem fogok több "rendes" órát tartani az egyetemen. Óhatatlanul eszembe jutott a futással kapcsolatban ugyanez, vagyis huszonévesen nem fogok többé versenyezni se már. Hülyeség volt erre gondolni, hisz nincs jelentősége, mégis valahogy fájt ez a tudat, hisz egyből azt juttatta eszembe, bár látszólag megállt az idő, mégis baromira halad és tehetetlenül nézzük, ahogy "semmibe" rohan el nap nap után.

Néha tényleg iszonyú dühöt tudok érezni azért, hogy állni kényszerülünk, miközben rengeteg dolgot kellene megtennünk - és ez alatt most nem csak a futással összefüggő terveket értem és nem csak a saját helyzetemet. Persze lehet egy darabig "innovatív lehetőségként" tekinteni erre a helyzetre - én is úgy tettem és most is erre ösztönzöm magam - ugyanakkor már egyre többször tolja bele a kisördög bosszantó gondolatatait a fejembe, gyakorlatilag mindennel kapcsolatban. 

A minap gondoltam arra egy nagyon zűrös napon lévő futásom közepette, hogyha ez nem lenne az életem része, akkor már halott ember lennék. Nyilván nem a szó szoros értelmében, de mentálisan mindenképpen. Amikor valamelyik kollégámmal beszélek és megkérdezi, hogy szoktam-e kijárni futni, akkor mindig azt válaszolom: "persze, ezért vagyok még normális" (relatíve "normális" ugyebár). És én tényleg így érzem.

mindent megcsinálok, amit kell, de semmivel sem többet annál, amit muszáj. Ismét a versenyzéses példájával élve: úgy éreztem, takarékra kell tegyem magam, hogy ép bőrrel beérjek a célba, hisz azt sem tudjuk hol a cél. Minek hát a sprint? A célt azóta sem tudjuk hol van, de tartalék legalább még akad a haladáshoz. Ez alapvető fontosságú egy átfoghatatlan hosszúságú táv esetén - ha a cél ismert, akkor is.   

A konkrét mozgásformán kívül a mindennapokban valahogy így lesz társsá a futás, hiszen a bonyolultnak vagy lehetetlennek tűnő helyzetben nyújthat olyan mentális kapaszkodót, ami utat tud mutatni a továbbiakhoz. Ami segíthet megérteni helyzeteket, szituációkra adott reakciókat, talán magukat az emberi viselkedésformákat és saját magunkat. Na, meg persze célokat mutathat a haladáshoz, hiszen a "céltalan bolyongás" érzése (aki tévedt már le terepen jelzett/jelölt útvonalról, az pontosan előhívhatja ezt a lélekölő érzést) rettentően nyírja a mentális állapotot, ami előbb-utóbb persze a fizikai "pajzson" is rést üthet. 

A mentális egészség szempontja mellett a "felkészülés" érzése miatt is fontos volt, hogy ne vegyek vissza az edzésből, sőt. Ugyan biztos versenynapok jelenleg sincsenek még, de annak reménye, hogy lesznek az nagyon is itt van. Éppen ezért pontosan úgy folytattam mindent márciustól, ahogyan egyébként is tettem volna.

Futottam egy hosszút a Börzsönyben április elején az elmaradt áprilisi események "tiszteletére" és szépen tartottam a 400 kilométer feletti hónapokat 14 ezer méter feletti összes szintemelkedéssel, heti öt terepfutással. A motivációm cseppet sem lankadt azóta sem, sőt. Még a formám is olyan, hogy nyugodt szívvel állhatnék május 31-én az UTH rajtjába. Akármennyire is elvagyok versenyek nélkül, azért Szentendre zsizsegő hangulata hiányozni fog az idei futóévből. Szoktam futni az UTH útvonalát érintve és gondolni arra, hogy idén ezeket a zöldellő utakat nem lepi el kiéhezett terepfutók hada, legalábbis versenyzőként biztosan nem.

Most a futásról is nehéz írni és nem a gondolati nihil miatt, hiszen abból akad jócskán. Nehéz megtalálni ugyanis a "home-training" határtalan optimizmusának és a "már 50 napja nem látott engem napfény" mélybe rántó pesszimizmusának egészséges mezsgyéjét. Nehéz megtalálni azt, ami kliséktől mentes és nem egymást ismétlő, olykor álszentnek ható hashtag-cunami, hanem valós érzéseket és gondolatokat közvetítő, hús-vér emberi. 

Lezárva ezt a már-már filozófiai útra terelt írást, a következő posztom végre ismét a futásról fog szólni. Végre újra egy hosszú vár rám, illetve én rá, hogy a következő hónap csupa bizonytalansága előtt "kisüssem" az agyam, avagy újraindítsam kicsit a rendszert. No, meg tartani szeretném magam a terveimhez és a felkészülésemhez, hiszen a remény még mindig ott süt a nyár végi tervek egén. Arról nem is beszélve, hogy célok nélkül nincs haladás sem, így ha nincs mit várni, akkor tenni kell róla, hogy legyen mit várni. Szóval jó megint a várakozás ízével tekinteni magam elé és nézni május 23-a felé.