Mindent a futásról nőknek Németh Györgyi blogja
Írj nekünk

Ez is megvolt - Szentendre-trail

Úton a cél felé Zsolttal, aki élete első maratonját mellettem futotta meg.

Öröm volt, eufória nem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok elégedett.

Hát megvolt! Kipukkant a lufi, vége a versenynek, vége a Szentendre-trailnek, amire a téli alapozás óta készülgettem. A felkészülés egyszerre volt motiváló és nyomasztó. Az elmúlt hónapok másról sem szóltak, mint az állandó egyensúlyozgatásról, idővel, családdal, munkával, lelkiismeret furdalással, alváshiánnyal, kilókkal.. és a többi, és a többi. De megvan, ismét teljesítettem az 54 kilométert, ami az én életemben és helyzetemből nézve teljesítmény. Máshonnan nézve, egyszerűen csak más.

 
privat
|
A rajtszámom, amit sokszor nézegettem útközben a szintemelkedések miatt.

Egy ilyen versenyfelkészülés során olyan sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy "miért csinálom ezt az egészet" és az is, hogy "mennyit ér meg valóban rászánni időben és energiában a futásra". Hiszen az életnek annyi más területe is van, ahol szükség van rám. Szóval ez a fajta belső viaskodás, pro és kontra, hülyeség vagy van értelme ennek az egésznek, végigkísérte az egész felkészülésemet. De igen ritkán kínál meg az élet egyértelmű helyzetekkel, dönteni mindig nekünk kell, nem igaz?

Jakus(JÉBÉ) edzővel közepesen kivitelezett felkészülésnek minősítettük az elmúlt hónapok munkáját, már ami az általam beletett részt illeti. Ha a mindenféle feladataim felől nézem, akkor csúcs, hogy ezt is bepréseltem az évembe, ha pedig a nettó felkészülést nézem, hát igen: elmaradt futások, kimaradt gyorsító szakaszok, be nem tartott pulzustartományok voltak a heteimben. Viszont nem csak hiányosságaim voltak! Volt itt sok egyedüli bóklászás a Börzsönyben, a Naszályban, szóval azért futkároztam. A felkészülés legnagyobb próbatétele a megfelelő mennyiségű alvás kivitelezése volt - ebben 10-ből 9x biztosan elvéreztem. 

 
privat
|
Izgalomnak már nyoma sincs, készen állunk az indulásra.

A verseny előtti hetekben komolyan elgondolkodtam azon, hogy van-e értelme indulnom. Nem vagyok kamikaze típus, szóval nem jellemző, hogy csak úgy beleugornék bármilyen versenybe, mert majd úgyis "fejben dől el". Végiglistáztam mindent, amit beletettem ebbe a versenybe, és végül nálam is arra dőlt a mérleg nyelve, hogy alapvetően bennem van a táv, csak a verseny hetében az alvásokat nem kéne elszúrni. 

Nos, az alvás a verseny hetében sem volt több 5 és fél, 6 óránál per nap, de a verseny előtti éjszaka sikerült aludnom egy jót, és ez már pont elég volt arra, hogy reggel úgy érezzem, oké vagyok. Volt bennem egy kis izgalom, hisz 2017-ben a fent már említett okok (főleg munka) miatt el kellett engednem ezt a távot és helyette a rövidebb, Visegrád-trailt futottam, így amolyan ismeretlen ismerős volt a rám váró 54 kilométer még 2016-ból. Csak remélni tudtam, hogy a befektetett munka, mégha nem is volt olyan minőségű mint két éve, azért elég lehet.

Akkor versenyezzünk

Sok dologban vagyok szeles, kapkodó, feledékeny, de a versenyre igyekeztem mindent bepakolni már előző nap. Talán volt ami hiányzott, de ezt a zsákok átvizsgálása előtt megoldottam, a részleteket fedje örök homály.... .

Általában addig szoktam egy picit (és egy kicsivel sem többet) izgulni, míg be nem érek a rajtközpontba. Ott már végre elindulnak a folyamatok, rajtszámfelvétel van, pakolás, ezekkel pedig remekül lekötöm a gondolataimat, és már amúgy sem lehet mást tenni, csak előre menekülni, így jobb híján felold a lelkem és nyugis üzemmódba kapcsol. Most sem történt ez másként. Igyekeztem lőni pár szelfit, de teljesen használhatatlan lett mindegyik, azért a hét nem alvásai sötét karikák formájában ott csücsültek a szemem alatt. Sebaj, a szép virágos felsőm kompenzált mindent. :P

 

Idén lett egy párom a teljes távhoz, az egyik gödi futótársam Zsolt, aki tavaly nem tudott végigmenni az úton, mert ki kellett szállnia 30 km után. 16 évvel fiatalabb mint én, egy sokkal jobb futó, de egy 54 kilis távhoz jól jött az én, mondjuk úgy, megfontolt tempóm, és frissítési "gyakorlatom". Megkérdezte, hogy csatlakozhat-e, én pedig szívesen mondtam igent. Persze megbeszéltük, hogy mindenki magáért küzd, így ha az egyikünk elvérezni látszana, a másik nem áll meg, mert a cél szent, végigmenni. Ezzel a megállapodással vágtunk neki a távnak. 

Nem hozok hős sztorit

Részemről teljesen tárgyilagosan közelítettem az egész naphoz. Nem volt dráma, nem voltak könnyek és nagy katarzis. Mentem mint egy kis gép, tudtam, hogy mi a feladat, mi az amit meg kell oldani. Lehet, hogy ez így most nagyon kiábrándító, de valóban ilyen üzemmódban működtem. A program, hogy a vége Szentendrén lesz, benne volt a fejemben, mint egy utasítás. Tudtam, hogy meglesz, csak azt nem, hogy milyen áron, és mennyi idő alatt. 

150-160 közötti pulzustartományban kellett futnom JÉBÉ ajánlása alapján. Ez egy viszonylag széles tartomány, amit mondjuk úgy, jól ki is használtam. A teljes táv során nem volt igazán problémám, végig hasonló intenzitással(!, nem tempóval) futottam, gyalogoltam. A frissítésem annyira jól sikerült, hogy a verseny után sem éreztem farkas éhséget, és ma, a verseny másnapján sem kívántam semmit sem. Gyakorlatilag ugyanott folytattam az életemet, mint a verseny előtti napon. Egyetlen érzékeny pontom továbbra is az izomzatom, mostanában éppen a hajlítóm. Ezzel a területtel az utóbbi hónapokban sokat szenvedek, pedig most már egy ideje 2 hetente masszíroztatok, nyújtok és hengerezek rendszeresen. Ennek ellenére gyorsan berövidül, és fájdalmassá válik ez a terület, egy-egy hosszabb terepfutás után.

 

Az emelkedők javát tempósan gyalogoltuk. Igazából nem is tudnék kiemelni egyetlen mélypontot sem a táv alatt, és még arra is maradt energiám, hogy megcsodáljam azt a sok szépet, amit útközben láthattam. De tegyük hozzá, hogy ezt az energiát, amit a nézelődésre szántam, a futásba nem tudtam volna átkonvertálni... khm.. :P. Szóval nem maradt ebben a teljesítésben kábé egy extra perc sem, kihoztam magamból amit tudtam, miközben nem gyilkoltam szét magam. Sztem jól eltaláltam/tuk a még nem jó, már nem jó tempó határát.

Tényleg szépen haladtunk, nem rohanva, csak kényelmesen. Mit mondjak, b...szs, nem történt semmi extra!

Nagyon szeretem, hogy a rajtszámon fel vannak tüntetve a szakaszok, és a szintemelkedések, mert így folyamatosan tudtam figyelni, hogy nagyjából mikor jönnek a nagyobb emelkedők. Óránként bevettem 1db sótablettát, 2db BCAA tablettát, és bő óránként egy gélt is, ha pedig időben korábban jött egy nagyobb emelkedő, akkor korábban, hogy legyen még idő a felszívódásra, és feltöltve érjek az emelkedő aljához. A frissítőasztaloknál mindig újratöltöttem a kulacsomat, az egyiket izóval a másikat vízzel. Az izó kissé mosószer ízű volt, de az én gyomrom sok mindent elbír, szóval megtette ez is. Maratoni táv felett már szükségem van szilárd kajára, így mindenhol ettem banánt és amit imádok futás közben, az az olivabogyó. Nekem életmentő. Illetve az elmaradhatatlan kóla! Mivel majdnem 8 órát voltam talpon a hegyen, így jól jött Pap-réten egy kis csücsök vajaskenyér is. Így a folyamatos visszatöltésnek köszönhetően, sikeresen értünk fel minden puklin. Igazán próbálom, hogy valamiféle érzelmet is becsempésszek ebbe a beszámolóba, de bevallom nem volt bennem harc. Vittek a lábaim, igaz nem túl gyorsan, de teljes megelégedésemre.

 
privat
|
Az izzadtsággal távozó só így csapódott ki a pólóm ujján.

Zsolttal nem sokat beszélgettünk útközben, hiszen a futás, ráadásul az ilyen melós futás valahogy nem hozza ki belőlem a szavakat. Inkább belül szidtam magamat időnként, például a Vöröskőre mászva, hogy mi a b..ös francot keresek én itt, de tudtam, hogy ezek csak szavak, csak blabla, ezt végig kell tolni, mert igazából nincs itt semmi gond, csak az elmének könnyebb, ha kiköp pár szitokszót. Ismerősek voltak már ezek a gondolatok, tudtam, hogy jönnek, aztán eltűnnek, mint ahogy az elmelkedők is kifogynak a lábunk alól előbb vagy utóbb.

Útközben Zsolt megemlítette, hogy ő most futja élete első maratonját is, így a Vöröskő utáni lejtős mederben a 42. kilométer után pacsiztunk is egyet, és a maratonból azonnal ugrottunk is tovább a mini ultrába, bízva abban, hogy a célig már nem fogy el az energia és a lelkesedésünk.

Azt persze éreztem, hogy nem vagyok olyan formában mint két éve. Hogyan is lehettem volna?! Akkor sokkal több időt áldoztam az edzésre és a regenerációra, mostanában ez nem így van, de ez egy tudatos döntés. Annak feltétlen tudtam örülni, hogy a mindenféle dolgok közé, ennyire reálisan és jól tudtam belőni ezt a versenyt, és mindehhez az elvárásaimat is józanul rendeltem. Nem számítottam időben kiemelkedő eredményre, tényleg csak a tisztes helytállás volt, és lehetett az egyetlen cél.

2016-ban óriási sárban futottunk, akkor 7 óra 47 perc alatt értem célba. Most igazán PB-re alkalmas idő volt, születtek is kiváló idők. A jobb körülmények kompenzálták azt, amit az edzésből lespóroltam, így 2 percet javítva az eddigi időmön, egy közepes felkészüléssel is PB-t tudtam futni a Szentendre-trailen - de sztem egyáltalán nem összehasonlítható az idei év akár a tavalyi hőséggel, akár az azt megelőző mocsárral. Bocs azoktól, akiknek azt mondtam, hogy 1 órával rosszabbat futottam, sosem voltam jó a statisztikáim vezetésében, nem is vezetem, most is remekül benéztem. Szóval bocs' a fake infókért.

Szóval a reális célok és a teljesítés miatt rámtörő jóleső érzéssel futottam be a célba. Mindenképp meg kell jegyeznem, hogy minden szurkolás nagyon jólesett útközben, és köszönet érte. Jó érzés volt ismét megmerítkezni a futók közösségében, abban a milliőben, amit egy verseny adhat. Ebből most elleszek egy ideig. A versenyeket résztvevőként egy időre megint félreteszem. Fogok még versenyezni idén, csak még azt nem tudom, hogy hol, és pontosan mit. Talán lesz még egy maraton, vagy pár terepverseny ősszel, addig is viszont fókuszban a család, a munka és természetesen az őszi célokat támogató edzések. No, és előkerült itthon a bringa, amit nem szeretnék úgy elhanyagolni, mint tavaly. 

Azért jó kimondani, hogy a hétvégén lefutottam 54 kilométert, megmásztam 1800 méter szintet. Nem is olyan rossz ez! Továbbra sincs ultrás lelkem. Én addig szeretek futni, ameddig az nekem örömöt jelent. Nem szeretném megtapasztalni azt, hogy rosszul legyek a futástól, nem érdekel, hogy hol van a határom a futásban. Az össz életemet tekintve eléggé feszegetem a határaimat. Ezzel nem kritikát fogalmazok meg másokkal szemben, pusztán megállapítom, hogy amennyire az élet egyéb területein is mások vagyunk, így a futásban is, és ez így van jól. Én elég kihívásnak találom azt is, ha évről évre képes vagyok ilyen jellegű versenyeket teljesíteni, hisz ehhez is rendszeres edzésre van szükség. Ez nekem pont elég, pont elég örömöt és feladatot ad, amit még egészen jól be tudok szorítani az életembe, tényleg nincs hiányérzetem, sőt!

Aztán megnézem a Szentlászló-trail képeit, és le kell takarnom a szemem, neeeem, ezt nem akarhatom! Mennyi idő erre felkészülni?!

Jaj, csak azok a képek, azok a beszámolók, az az egó.... ! Marad az örök belső harc. :)

Jó futást!

Györgyi