Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Sárvár 6 órás futás életem első infúziójával fűszerezve

Sárvárt tartják az ultrafutás bölcsőjének – hallom fél füllel a szpíker hangját valamelyik körömnél, miközben becsipog a bokámra tett chip, és megszokásból felnézek a kijelzőre. Még sok van hátra – konstatálom, bár itt tuti nem én vagyok a hős, aki “csak” hat órát fut, hanem aki 12 vagy 24 órán át rója a köröket az aszfalton.

 

Megint egy "körözős" verseny

Nem, nem ez az első hatórásom, mégis most nagyon meg vagyok illetődve. Ha belegondolok abba, hogy a maratonok szintideje is 6 óra, akkor ez nem is sok. Na de mégsem egy maratont kéne futni ennyi idő alatt… Miért is neveztem be? Ja, mert az Ultrabalaton előtt ez jó lesz hosszúnak. Na de miért egy körözős verseny? Mert ez jó lesz. Vagy mégsem? Pedig van frissítőm, kísérőm, 6 óra nem beláthatatlan idő, és mégis.

Persze majdnem elkésünk, Sárvár rohadt messze van Budapesttől, a rajtszámom sincs még nálam, Zsuzsiék vették át előző este, el fogok késni, el sem indulok, forduljunk vissza, elegem van, ezek kavarognak a fejemben. Aztán mégis megérkezünk, megkapom a rajtszámom, picit fejben is felkészülök, aztán egyszer csak elindulunk. Az elején picit beszélgetünk, de aztán belemerülök a gondolataimba.

Mostanában zene nélkül futok, magam is meglepődtem, de jobban tudok koncentrálni, nem futok összevissza, viszont így tényleg csak a gondolataimmal tudok foglalkozni. Körülbelül a táv felénél állomásozik a frissitőcsapat, amely  a baráti társaságot frissítve, egy tömbbe verődve lesi minden kívánságunkat. Többek közt az enyémet is. Szerintem velem megint megjárták.  Az ötödik kör után minden körben közlöm ugyanis, hogy haza akarok menni. Persze, hazamegyünk, mondják, hat órán belül. Egyébként tényleg nagyon meleg van. Már reggel 10-kor a rajtnál is az volt, de akkor még kellemes volt a nap. Aztán már éget. Így fél óra után győz a praktikum a hiúság ellenében, és a fejpántomat sapkára cserélem. Amit aztán minden körben vízbe mártok, és ami minden kör végére megszárad. Egy kör kicsivel több mint 1 km. Kemény. Aztán a naptej is előkerül, később kapok jeget is (ez utóbbi életmentő), teszek mindenhova, értsd szinte mindenhova.:)

Már sajnos nem csodálkozom, hogy a gyomrom megint vacakol (nem tudom mi történt az én híresen mindent bíró emésztésemmel), úgyhogy kóla, kóla vízzel – ez utóbbit most újítottam be az egyik futó tanácsára – víz és valamennyi szilárd kaja. Ja meg egy gél 20 km-nél. Végre rájöttem, hogy csak a gyümölcsös géleket bírja a gyomrom, jobb későn mint soha. Közben Zsuzsi hány, majd kiáll, szegény valahol megborult. Valahol 30 körül meglátom Tamást, akivel megbeszéljük, hogy elgondolkoztunk rajta, hogy életünk utolsó ultráját futjuk, majd ebben maradunk, és folytatjuk a körözést.

A pálya napos és árnyas oldala

Érdekes, hogy ennek a rövid pályának is tud lenni szinte elviselhetetlen szakasza. Ahova tűz a nap, fel van marva az aszfalt, na azt nem szerettem. Pár óra múlva már mindenhova tűzött a nap, úgyhogy igazából tökmindegy volt, hogy épp milyen szakaszon futok. Mire rájöttem, hogy sótablettát kéne bevennem(amit persze elfelejtettem vinni, de szerencsére kaptam), addigra már szinte mindegy volt, de azért szorgalmasan kapkodtam az előírt adagot. Aztán már jött minden, hányinger, hasfájás, menjünk haza, megállok minden körben, nem megyek tovább és a többi. A segítők tartották bennem a lelket, meg az, hogy fejben erősebb vagyok, mint hogy legyőzzenek a hülye gondolatok.

Legrosszabb eredménnyel a dobogón

 

Megfutottam életem legrosszabb maratoni idejét, de akkor már tényleg csak arra gondoltam, hogy nem hagyhatom abba. Az utolsó negyed órában persze magamhoz tértem, aztán amikor vége lett a 6 órának, csak úgy megálltam. A 12 és 24 órás futók egyenként gratuláltak, ettől persze meghatódtam, majd elkezdtem szédülni. Még sosem éreztem ilyet, egyszerre szédültem, nem kaptam levegőt és hányingerem volt. Hívtak orvost, közben a 24 órás futók megálltak segíteni, tartani bennem a lelket. A mentős megérkezett, bekötött egy infúziót, pótolta az elvesztett elektrolitokat, és máris jobban lettem. Aztán visszavitt a “bázisra”, ahol még üldögéltem kicsit, nyalogattam a sebeimet, aztán átöltöztem, mert ez a kis futás korosztályos harmadik helyezést hozott. A gyerekek nagyon boldogok lesznek, gondoltam, úgyhogy megérte, gondolom magamban.

 

Az eredményhirdetés után még eszünk, fagyizunk, majd elindulunk haza. Vegyesek az érzéseim, mert egyrészt ebben a melegben úgy éreztem, hogy ez volt a maximum, amit kihozhattam magamból, másrészt meg még mindig rengeteg mindent kell tanulnom, főleg a frissítés terén. De az biztos, hogy az utóbbi hónapok nihiljéből kirángatott ez a szombat.