Újlipótifutómami Szász Eszter blogja
Írj nekünk

Kékes csúcstámadás Suhanj! Runnabe módra

Kicsit késve, de megírtam az élménybeszámolóm a rendhagyó második Kékes csúcsfutásomról.

 Még “futókarrierem” hajnalán vagy inkább kora reggelén egy barátommal megbeszéltük, hogy indulunk a Kékes csúcsfutás nevű versenyen. Ez amolyan “bakancslistás” (nem szeretem ezt a szót, de nálam a futással kapcsolatban inkább azt jelenti, hogy egyszer teljesíteni kell, aztán soha többet) program, ugyanis tényleg izgalmas kihívás: Mátrafüredről kell a betonúton felszaladni Kékestetőre. Ez számokban 11,6 kilométert és 671 méter szintkülönbséget jelent. Ugyan az út végig emelkedik (nem is nagyon tehetne mást, lévén, hogy a csúcsra kell feljutni), mégis az igazi nehézséget az utolsó 3 kilométer jelenti Mátraháza után. Itt van ugyanis az összes szint legnagyobb része, és hiába “csupán” 3 kilométer, minden méterért meg kell küzdeni. Visszatérve a futásomra, akkor sikeresen teljesítettem, de nem gondoltam, hogy valaha újra nekivágok.

Légy Suhanj! Runnabe önkéntes futó!

Aztán az élet másképp akarta, ugyanis a Suhanj! Alapítvány a Runnabe futóközösséggel karöltve felajánlotta azt a lehetőséget, hogy indulhatunk a versenyen, méghozzá úgy, hogy két kerekesszékes fiatalt feltolhatunk Kékestetőre, hogy kicsit ők is részesülhessenek általunk ebből az élményből. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az élmény szót itt használni eléggé szubjektív, de fogjuk rá, hogy az. :) Azoknak viszont tényleg élmény, akik csak így tudják átélni a mozgás örömét. Emellett szinte ez az egyetlen lehetőségük, hogy szép és főleg nehezebben megközelíthető helyekre is eljussanak. A júniusi versenyt megelőző hónapokban az alapítvány szervezett külön ennek a programnak szentelve közös edzéseket. Ezekből kettőre sikerült is eljutnom, ahol megismerkedtünk, és egyre izgatottabban vártuk a nagy napot.

 

A rajt előtti pillanatok

A futás reggelén annyira bebiztosítottam magam, hogy a rajt előtt több mint egy órával megérkeztünk Mátrafüredre. Az időjárás is nekünk kedvezett, az előző napok nagy melege után felhős, borús, esőre álló idő fogadott, aminek kifejezetten örültünk. Felvettük a rajtszámokat, kaptunk gyönyörű Suhanjos Runnabes pólót (egy szép futópólóval engem olyan boldoggá lehet tenni, mint mást valamilyen ékszerrel):), gyors taktikai megbeszélés, majd be is álltunk a rajtvonalba. A mi csapatunk Márkot tolta. A Suhanjos futók minden versenyen 5-10 perccel a hivatalos rajt előtt indulnak, hogy a lassabb tempójukkal ne akadályozzák a gyorsabb futókat. Persze így is kerülgetni kell őket, de legalább nem a nagy tömegbe szorulnak be. Szóval álltunk a rajtban, egy nagy kék csapat, izgultunk, de közben nagyon felemelő érzés volt átélni, hogy mi most nem magunkért, hanem a fogyatékkal élő társainkért futunk. Nem a mi tempónk a lényeg, hanem, hogy Márk és a többiek jól érezzék magukat. És persze rájuk figyeljünk nagyon, ha bármi nem komfortos nekik, azonnal tudjunk cselekedni.

Emelkedés

Ahogy túllendültünk a meghatottságon, és ráfordultunk a pályára, kezdtem belegondolni, hogy mégiscsak majdnem 12 kilométer folyamatos emelkedés vár ránk. A fiúk tolták Márkot kb olyan sebességgel,mint amikor én futok egy viszonylag lazát a szigeten. Hangsúlyozom, viszonylag. Ezen kicsit ki is borultam azért.:) Na de inkább szórakoztattuk egymást, abból nem lehet baj. Ekkor még egy bolyban futottunk mindannyian, és még a menet eleje sem ért el minket, nagyon jól haladtunk, picit szemerkélt az eső is, minden tökéletes volt. Aztán szép lassan beértek a versenyzők, és akkor éreztük igazán, hogy mit jelent a mi kis vállalásunk. Mindenki kivétel nélkül buzdított, figyeltek ránk, nagyon felemelő érzés volt, el is felejtettem, hogy már egy ideje emelkedőn felfelé végzek futómozgást, ami amúgy sem jellemző rám, plusz nem is rajongok érte.

A fiúk sebességének hála (vagy átok?):) a harmadik negyedik kilométer környékén kicsit lehagytuk a többieket, persze frissítettünk a pontokon, és a táv felénél Márkot is megitattuk. Úgy nézett ki, hogy ő is élvezi a bolondozásainkat, bár ahogy haladtunk felfelé, egyre csökkent csilingelő kacajaim száma. Mátraháza előtt van az úton egy kakukktojás szakasz, ami konkrétan lejt, itt a fiúk annyira beindultak, hogy nem is tudtam őket utolérni. Aztán eljött a nyolcadik kilométer, Mátraháza, ahol egy jobbkanyarral kezdetét vette az igazi küzdelem. Itt más párszor (hangsúlyozom párszor!) a kocsit toló fiúk is átváltottak gyorsgyaloglásba, de még így is nagyon klasszul haladtunk. Aztán egy gyönyörű részhez érve még arra is figyelmet fordítottak, hogy megmutassák Márknak a kilátást. Szerintem ebben van az önkénteskedésnek a sava borsa, hogy ezekre ráérezzünk. Ezen a szakaszon én is toltam egy picit Márkot, amikor is végképp meggyőződtem róla, hogy a fiúk ufók.

 

Célegyenes

A végén már csak az utolsó kanyar és a sípálya volt hátra, itt már engem csak az éltetett, hogy tényleg mindjárt vége.

Közben hadd tegyek egy kis kitérőt, egyben elővezessem a következő írásom témáját. Vasárnap, immáron harmadik alkalommal kíséreljük meg teljesíteni a Szimpla élményt (most már nem ez a neve, de nekem Szimpla marad örökké) Beával. Elöljáróban annyit a versenyről (terepfutó verseny aki még nem hallott róla), hogy nem érmet, hanem dögcédulát adnak a szintidőn belüli teljesítőknek. Ha most sikerül, elképesztően boldog leszek. Lényeg az, hogy a Kékestető előtti utolsó kanyar előtt vezet le az az út az erdőbe, amely a Szimplának az útvonala. Ott egy pillanatra elmerengtem, és félhangosan azt mormoltam, hogy “jövök még ide, légy szíves engedj át, hogy végre teljesíthessem ezt a versenyt”. vagy valami ilyesmit morogtam, hörögtem, mindenesetre jól meghatódtam magamtól:)

 

Kékestető 1014 méter -  a cél

A nagy kanyar után következett a sípálya, ahol a köveken valahogy átemeltük a kocsit, majd egy utolsó nagy levegőt és lendületet véve behajráztuk magunkat a célba.

Óriási élmény volt, egészen más hangulatban voltam mint három éve, a fáradtságom is elillant. És ami a legdurvább, 1 óra 29 perc alatt sikerült teljesítenünk a távot, ami szerintem még a tolószék nélkül is teljesen jó eredmény, hát még így. Még egy gyors csapatfotót készítettünk, és utána elbúcsúztunk.

Mi egy páran a lefelé utat az erdőben, terepen tettük meg, elvileg futva, gyakorlatilag kocogva, mászva, némi futómozgást színlelve.

Azt gondolom, hogy mindenkinek ki kellene próbálnia az önkénteskedést, hogy kicsit más szemszögből lássa ezeket a versenyeket, és persze örömet okozzon olyan embereknek, akiknek ezek az élmények nem adatnak meg.