Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Ultra-Trail Hungary: 112 km - 4200 M+ - 17:26

„A futás ilyen: tényszerű, egyszerű és elvezet önmagadhoz” – mondja Simonyi Balázs az Ultra című filmben. Persze, aki futott már hosszút, az tudja, hogy így van. Aztán lefutottam az UTH-n 112 km-t és rájöttem arra, hogy amit eddig gondoltam erről a mondatról, az csak a felszín volt. Az UTH ugyanis megmutatta, milyen egy terepultra, ami tényszerű, egyszerű és elvezet önmagamhoz.

Mindig azt gondoltam, hogy az egyik fő erősségem, hogy erős vagyok fejben, mentálisan nagyon jól tudom kezelni a versenyeket, kitolni a határaimat. Az UTH előtti napokban viszont szétesett minden fejben. Teljesen kétségbeestem a kétségbeesésemen. Szélsőséges érzelmek közt csapongtam: míg egyik percben UTH trailer videókkal hangolódtam, a másik pillanatban gyűlöltem az egészet. UTH napján kezdett a helyére kerülni minden. Egészen addig, amíg a kevéske kis tofus quinoa elfogyasztása után még 5 órával is olyan rosszul voltam mintha épp 5 pizzát ettem volna 2 liter sörrel leöblítve. Aludni az éjféli rajt előtt? Ilyen állapotban esélytelen. Hihetetlen dühös lettem, hogy nem hiszem el, hogy már megint ez van. Mindig ez van… Nyilván a versenypara, hogy nagyon jól akarnék lenni, még rátesz egy lapáttal. Az egy dolog, hogy frissíteni nem tudok és minimálban nyomom végig a versenyeket, de hogy már rajtba is ilyen állapotban kell állnom? Kiakadtam, mondtam Tominak, hogy ez ennyi volt, semmi kedvem ahhoz, hogy órákat szenvedjek, míg aztán ő valahol ájultan összeszed mint tavaly. Tomi aztán persze helyretette az agyam, hogy ő már pedig elvisz a rajtba, aztán eljön az első pontra, Dobogókőre, 20 kilit bármilyen szar állapotban le tudok futni úgyis, aztán meglátom. Ha tovább tudok menni, akkor végig kísérni fog, eljön a pontokra, ahol a futók a segítőkkel találkozhatnak. Együtt csináljuk végig. Igaza van, megígértem magamnak, hogy megpróbálom. Bevettem egy marék gyógyszert, pár óra elteltével már jobban voltam, olyannyira, hogy a rajt előtt még egy Hammer energiaszeletet is bevállaltam. Nem tökéletes, de vállalható, bár tudtam, az alváshiány meg fog viselni. Korábbi versenyeken mindig csak Gélt használtam, külön vettem be BCAA-t meg Endurolytes tablettát sópótlásra. UTH előtti edzéseken a Perpetuem Solids tablettákkal kísérleteztem és úgy döntöttem, UTH-n is ezt fogom használni. Tekintettel arra, hogy nagyon korlátozottan tudok frissíteni, csak reménykedni tudtam, hogy kizárólag a Solids, Heed és némi víz elég lesz. Frissítőasztalokat ezúttal is messze elkerülöm.

 

Érdekes volt, éjfélkor, a rajt előtti pillanatokban nem voltam se felpörögve, nem éreztem már se dühöt, se semmit. A rajtban még megkérdeztem Tomit, hogy akkor tényleg jön-e Dobogókőre. Igen. Jó, akkor az a cél, aztán majd kiderül, mit dob a gép. Elindultunk, persze zseniális hangulat, meg minden, de nem éreztem se izgalmat, se görcsösen teljesíteni akarást. Csak tettem egyik lábamat a másik után. Üres voltam. Ijesztően üres. Aztán rájöttem, hogy ez baromira jó állapot. Fura, mert hónapok óta arra edzettem, hogy célba érjek az UTH-n, most itt futok és nem érdekel a cél. Nagyon furcsa, de tényleg nem érdekelt semmi, csak úgy „elvoltam” az ürességben. Dobogókőre felérve néztem először az órámra. Percre pontosan a tavalyi időmmel értem fel, ennek a részidőnek akkor nagyon, de nagyon örültem. Hirtelen „eszembe jutott”, hogy épp az év célversenyén futok a pilisi éjszaka közepén. Megláttam Tomit. Gyors puszi és persze Tomi számára egyáltalán nem meglepő bejelentés, hogy én akkor most megyek tovább és majd találkozzunk Pilismaróton, az kicsit több mint egy maratoni táv, ha csődöt mondana a frissítésem, ennyit még úgy is tudok menni. (Tavaly Pilismaróton borult meg a frissítésem.)

Pilisi éjszakában

 

Dobogókő után kezdtem tudatosabban futni és tényleg úgy csinálni mint aki erre készült gyakorlatilag két éve. De egyszerűen nem volt kedvem kalkulálni, számolni, figyelni magam, hogy mennyit, hogy fogok tudni frissíteni. Éreztem, hogy a pulzusom kiváló zónában van, órát se kell nézni, érzem anélkül is.  Egyszerűen csak elvoltam az ürességben. Lépésről lépésre egyre csupaszabb lélekkel haladtam tovább. Semmi mámor, versenydrukk meg társai. Csak Jelenlét és Nyugalom. Beértem Pilisszentlélek frissítőpontra, ekkor néztem újra az órámra. Még mindig pontosan percre úgy megyek mint tavaly. Pedig mennyivel másabb volt akkor… Tavaly szinte végig görcsösen figyeltem minden rezdülésem, szívverésem, minden izomrostomra koncentráltam és a cél lebegett előttem. Pilismaróton várt Tomi, sőt elhozta a személyi edző vizslámat is! (Aki elég értetlenül nézett rám, hogy én meg miért futok nélküle…) Itt éreztem először, hogy mennyit, de mennyit számít egy kísérő a versenyen. Féltem tőle, hogy ha verseny közben látom a párom, akkor elgyengülök, mert panaszkodni kezdek, hogy ez fáj az fáj, ez nem jó meg az nem jó. De valahogy Tomi annyira zseniálisan kezelte a helyzetet, hogy eszembe nem jutott volna panaszkodni. Kezembe nyomott egy váltáspólót (micsoda öröm hosszú verseny közben pólót cserélni…), közben kipakoltam pár marék zselét a táskámból, nyilvánvaló volt, hogy erre nem lesz szükség, óránként fél Solids tablettát vettem be, eddig úgy tűnt elég lesz. Tavaly erre a helyzetre dühös lettem volna. Most tényszerű volt az egész: minimalista lesz a frissítés, éljen, kevesebbet kell cipelni. Táska visszavesz, indul. Jobb láb, bal láb. Ennyi. Megláttam az ismerős ösvényt, tavaly itt lettem rosszul, jött a görcs, a fájdalmas csukás és a szenvedés. Most jól vagyok. Jól vagyok. Innentől minden rosszullét nélküli lépés ajándék. Még mindig nem a célt láttam. Félelmetes és nagyszerű üresség. Dömös. Meg se álltam a ponton, minek? Lendületből mentem fel a híresen meredek ösvényen Vadálló-kövekhez és Prédikálószékre. Egyszerűen csak élveztem, hogy míg tavaly itt görnyedve, szédelegve mentem, most szépen haladok a tempómban.

 

Prédire felérve a ponton mondják, hogy hajrá, megvan a fele. Fele? Tényleg? Semmi izomfáradságot nem érzek, olyan állapotban vagyok izomzatilag, mintha épp csak egy reggeli átmozgató kocogáson lennék túl. Pedig már több mint 8 és fél órát futottam. Fura volt, hogy ezek az érzetek nem részegítettek meg, nem lett tőle nagy az arc, hogy na, ha most nem érek célba, akkor sose. Csak az volt előttem, hogy Tomi azt mondta, jön Lepencére.  Akkor megyek Lepencére. Amikor a ponton megláttam, azért boldogan jelentettem be, hogy én most egész jól vagyok és akkor megyek is. Akkor Pilisszentlászlón találkozunk? – kérdezi. Mi? Hogy eljönnél oda is? Persze! Wow, 10 kilit se kell futni és megint találkozunk. Tök jó. Még mindig nem láttam egészben az egész távot. Nem láttam a célt. Csak megyek Pilisszentlászlóra. Eddigi versenyeimet nem tudtam így fejben szétbontani, nekem 1-1 frissítő nem ad semmit, tekintettel arra, hogy ott nem frissítek semmit, időt csippantok és megyek tovább, vizet is csak minden második ponton töltök. De most volt részcél: találkozunk Tomival. Spartacus ösvényt szép tempóban futom végig, sorra előzöm a sporttársakat. Ponton vár Tomi. Kezdett meleg lenni, kaptam a nyakamba egy vödör vizet. Érezem, hogy egy percre le kell ülnöm. Ugyanis ünneplek is. Remek időt futok és érzem, hogy tovább tudok menni. Tavaly itt estem össze, nem tudtam továbbmenni. Innentől már minden lépés egy új csúcs az UTH-n. Ezzel a hangulattal, derűs mosollyal indultam tovább Visegrádra. Ünnepeltem. Már 11 órája futok, de továbbra sem érdekelt a cél. Én már ma célba értem, tovább tudtam menni Pilisszentlászlóról.

Visegrád, már megint itt van Tomi! El sem tudom mondani, mennyit jelent. Éreztem, hogy fáradok, leültem egy percre, Tomi átgyúrta a lábam. Tudtam, hogy most holtpont következik, baromi kemény szakasz lesz. Fel kell menni a Fellegvárhoz, onnan át Pap-rétre, ott a következő pont 13 kili múlva. Az a pont nehezen megközelíthető, így a kísérők nem könnyen tudnak csak bejutni. Kértem Tomit, ha tudja, próbálja megoldani, de persze megértem, ha nem tud jönni. Közel 14 órája futottam már ekkor, egyre csökkent a reakció időm. Gyorsakat pislogtam, belegázoltam kicsit a csalánba, hátha az felébreszt kicsit. A lábam is kezdett fáradni. Istenem, csak legyen ott Tomi Pap-réten. Persze, megoldotta, ott volt. Itt segített a legjobban a jelenléte. Ismer. Tudja, hogy mit szabad és mit nem. Tavaly ő vette le a rajtszámom, azt mondta itt halok meg, ha tovább megyek. Pap-réten is elég szarul néztem ki, de a következő történt. „Tamás, én most elég fáradt vagyok. Alváshiány és alig frissítek. Ez most szar.”  „Ja, gondolom. 92 kilit futottál már. Azért ez várható volt, hogy itt már fáradt leszel, nem?” „Aha, akkor ez tervszerű?” „Az. Menjél már. Skanzennél várlak.” „Ok, szia.”

Pap-rét. "Tamás, én most elég fáradt vagyok."
 

Már futottam tovább, amikor tudatosult, hogy igazából elindultam. Aztán az is tudatosult, hogy vár a két köcsög hegy, „a két tüske”, kegyetlen meredek, négykézlábas szakaszokkal vegyítve. 100 kilivel a lábamban mesés programnak ígérkezik. Aztán először a versenyen tudatosult még valami: basszus, ez most meglehet. Én most képes vagyok arra, hogy célba érjek az UTH-n. Itt hasított belém először az érzés, hogy meg tudom csinálni. Mentem előre. Nyilván már nem esett jól minden lépés, de volt bennem erő. Sorra előztem a rövidebb távon induló futókat is. Egy tüske, pipa. Jöhet a második. Ekkor már akartam a célt. Jött a szokásos versenyláz, a kalkuláció, számolás. Ha nem lesz hirtelen kifáradás, tudom tartani a tempót, akkor reálisnak tartottam a 17:30-as célidőt. Második tüske, pipa. Már csak le kell kocogni Skanzenhez, onnan már Szentendrén belül futunk csak, onnan 6,6 km a cél. Azaz innen már 10 km sincs hátra. Kezdett elönteni az eufória, igen, én ezt most megcsinálom. Ha a lábam kitöröm, akkor is bemászok valahogy, akár négykézláb is a 20 órás szintidőm belül. Skanzen, 105 km, diadalittas mosollyal érkezem. Pólócsere, gyors puszi Tominak, majd vigyorogva és könnybe lábadt szemmel bejelentem: „Drágám, akkor a CÉLBAN találkozunk, jó?” Végre aszfalt. A terepfutás a mindenem, aszfalton csak nagyon kivételes esetben futok, most mégis nagyon jól esik. Végre nem kell úgy koncentrálni a kövekre, gyökerekre, nem rángatja a bokámat, térdemet a talaj egyenletlensége. Szép tempóban kocogok a cél felé. Aztán meghallom a szervezőktől: 1,5 km a cél. Na akkor rákapcsolok: 111 kilivel a lábamban az utolsó szakaszt 5:07-es tempóval húztam be, mert igazából ment még a futás. Tele volt Szentendre belvárosa futókkal, szurkolókkal, turistákkal. Tapsvihar és mindenhonnan csak azt hallottam hogy „Szép volt Sára, gratulálunk, megcsináltad.” Egyre elcsuklóbb hangon köszöntem meg. A végén már inkább csak mosolyogtam és intettem, megszólalni nem tudtam… Célegyenes, célkapu 17 óra 26 perc és ismerős hangok. Mi? Csak képzelődés már. Összeszedni se tudom, hogy a futás mit adott már nekem. Viszont eddig egy hiányérzetem volt: bár óriási mázlim van, mert szerencsére a párom is sokszor fut velem, így neki nem kell bemutatni, miről is szól ez az egész, de valahogy azt éreztem, hogy a családom többi részének nem tudom átadni az érzést. Egészen az UTH céljáig. Ugyanis nem csak hallucináltam: a családom Balástyáról, Kistelekről, Vecsésről elutazott és meglepett, hogy együtt örüljenek velem a célban az első 100+ versenyemen. Hihetetlen sokat jelentett.  

 

Sokan mondták, hogy na de a felénél vagy Visegrádnál vagy Pap-réten azért már éreztem, hogy célba érek, nem? …és nem. „Akkor mit éreztél?” Erre a kérdésre aztán tanácstalanul pislogok. Kb mintha egy vaknak kellene elmagyaráznom szivárvány színeit. Sokszor futottam már meditatív állapotban, jelenlétben, eufóriában, de ilyen csupaszított lélekkel, gondolatoktól mentesen, ilyen ürességgel ennyi órán keresztül még nem. Persze, elfáradtam a végére, de nem volt meghalás, azonnal ágyat ide, semmi. Valahol még frissnek is éreztem magam. Teltek az órák, estére újra kezdtem „visszaszokni” a valóságba, jöttek újra a futáson túli gondolatok. De minden kristálytisztán. Valahogy helyére került egy csomó minden, választ kaptam egy sor kérdésre. Egy jógi/guru csak bólogatna erre valószínű: közel 17 és fél órát meditáltam, mégis mi ebben a meglepő?

Ez csapatmunka volt. Köszönöm!

 

Ha egy képpel meg lehet mutatni, hogy mi is az Anyai őszinte szeretet, amivel az Anyukám eláraszt, akkor ez lenne az. El se tudom képzelni, hogy aggódhatott, izgulhatott 17 és fél órán át. Nem tudom, kiben kavargott több érzelem a célban.