Saját ösvényen Nagy Sára blogja
Írj nekünk

Négynapos túrasí Ausztriában

 

Az ország legmagasabb pontján – túrasível

 

A túrasí kiváló keresztedzésnek bizonyult terepfutáshoz. Az optimális pulzuszónát kiválóan be lehet lőni és ha a szomszédos országok magas hegyeire megy az ember, felfelé menetelés alatt akár órákon keresztül lehet tartani a belőtt pulzuszónát. Nem véletlen, hogy az Alpokban edző elit terepfutók egész télen szinte csak túrasíznek, tavasszal pedig kiváló formában állnak rajtba terepultrákat futni.

Március 15-én hajnalban indultunk, persze olyan állapotban ébredtem mint aki az egész előző napot meg az éjszakát végigzabálta, remek, de jó lesz… Amennyire vártam az indulást, vártam, hogy kizökkenjek, újra átéljem azt, amit első alkalommal a Gyömbéren, olyan állapotban vagyok, hogy a kocsiban üldögélés is kihívás lesz. Szerencsére Tomi erélyesen rám szólt, amivel elérte azt, hogy legalább beüljek az autóba, haladjunk, menjünk. Próbáltam abba kapaszkodni mentálisan, hogy a futással ellentétben a túrasí alatt nem rázkódik annyira minden belső szervem, viszonylag rosszabb állapotban is tudok menni, még akár inni is, zselét enni is tudok. Gyömbéren legalábbis így volt, és szerencsére ez Ausztriában sem volt másképp.

11 órakor már el is foglaltuk a szállást, ami 1620 méteren levő hüttében volt. Kiváló környezet, természet, csend, nyugalom. „Pályaszállás”, azaz egyből a háznál tudtunk szerelni és menni a fel a hegyre. 13 órakor már beöltözve indult a csapat az első bemelegítő túrára, kb 600 méteres szinttel. Kellemes idő volt, bár a nap nem sütött, hó volt bőven.

 

 

Porcukorvilág (fényképezte: Szmolka Zoli)

 

Második nap ködös idő volt, egész nap esett a hó, de cserébe szuper friss szűzhó várt minket. Zirbitzkogel 2367 méteres csúcsára mentünk fel, szép erős tempóban. Jó volt a csapat, kellemesen erős a tempó, nem meghalós, de pont olyan, hogy az ember elfelejtse minden hétköznapi baját. 2000 méter fölött már nem volt semmi más gondolatom, agyi tevékenységem a jelenlét megélésén túl, tekintettel a hatalmas szélre, óriási ködre és hófúvásra. A lenti részeken még bőven komfortos volt az aláöltöző és a vékony hosszú felső, kiegészülve egy csősállal a fejemen és egy vékony futókesztyűvel, de ez fent igen kevésnek bizonyult. A zsákomban volt a síkabátom, kesztyűm, sapkám, síszemüvegem, sőt már egy zselé is jól jött volna a maga kis energialöketével, de inkább nem álltam meg. Valahogy azt éreztem, nem éri meg kizökkenni, ez így jó. Megfázni nem fogok, ha nem állok meg, tekintettel arra, hogy a pulzusom már szép magasságokban járt és egyenletesen küzdöttem fel magam a hegyre a vezetőnk nyomában. A ruha, a fejkendő rámfagyott, arcom minden idegsejtjébe beleállt a hideg, a fagyos szélnek és a hófúvásnak köszönhetően. Egyre elviselhetetlenebb körülmények voltak kívül, belül pedig egyre csak áradt bennem a csend és nyugalom. Meg kell állapítanom, hogy továbbra sem vagyok egy tibeti szerzetes, hogy madárcsicsergésben, lótuszülésben elérjek erre a szintre egy pillanat alatt, nekem még pár óra kemény küzdés kell egy kietlen hegy tetején a süvítő fagyos szélben, de legalább átélem a csodát. A csúcson egy – belülről – nagyon kis hangulatos menedékház fogadott minket. Pihentünk, melegedtünk, aztán belevetettük magunkat a szűzhavas lejtőbe. No, itt jön a túrasí nagy előnye a terepfutással szemben. Mert megvan ugyanúgy a hegycsúcsra való felküzdés csodálatos élménye, de az utána az érintetlen hegyről való szűzhavas lesíelés élménye még nagyobb ajándék. Főleg ha friss 20 cm szűzhó vár. Teljes extázisban mentünk le a hegyről, elképesztő élmény volt ismét.

 

 

Lesízni a mély szűzhóban – megküzdöttünk az élményért :) (fényképezte: Ördög Dani)

 

Kellemesen elfáradva épp tusolás után konstatáltam, hogy kisütött a nap. Mintha napelemmel működnék, olyan intenzitással vettem a futócuccot, képtelen lettem volna még egy percet a szobában maradni, ezt aztán most még muszáj, ha már ilyen helyen vagyunk. Óvatos szűk órát futottam tökéletes nyugalomban, egyre figyeltem csak, nehogy véletlen túl sokat fussak, mert másnap kemény nap vár ránk.

Inenn már látszódik a csúcs és a menedékház (fényképezte: Ördög Dani)

 

Csúcsfotó (fényképezte: Ördög Dani)

 

Harmadik napra volt tervezve a leghosszabb és legkeményebb nap. Újabb jelentős friss hó várt minket reggel. Lent a völgyben szélcsendben, nagy pelyhekben hullott a hó. Az út első felében kevés szintet mentünk felfelé, kis emelkedők, lejtők váltották egymást. Hótól roskadozó fák, csendes egy-nyomvonalas ösvény, kényelmes tempóban meneteltünk, a csapatunkon kívül egy árva lélekkel se találkoztunk. Az utolsó 600 méter szintkülönbség kezdett combosabb lenni, 2000 méter fölött ismét bemutatkozott a hegy, hogy azért ő az úr. 2100 méteren álltunk meg egy percre: gyorsan felvettem még egy réteget, frissítettem egy Hammer zselével, tekintettel arra, hogy az utolsó szakasz igen szeles, hófúvásos és jócskán meredek volt. Egyre nagyobb köd bukott a hegyre, jóformán semmit nem láttunk, egymást is épphogy, a helyes irányt csak érzésre, csak reméltük, hogy a ködből néha előderengő valamik, a helyes utat jelző botok lesznek. Az eredeti terv szerint a hegycsúcsról az előző napi menedékházhoz csúsztunk volna át megmelegedni, megpihenni, de végül a hegycsúcsról való átcsúszás nem volt vállalható. Nem volt más opció: a süvítő szélben kellett szerelni, csatolni, öltözködni. Nem mondom, hogy életem legkellemesebb percei voltak az ilyen körülmények közti átszerelés percei, a lécről fókát szerelni ekkora szélben, úgy hogy még a léc lapjába is belekapott a szél. A zsákomat kinyitva az 2 másodperc alatt megtelt hóval. Utólag visszaemlékezve persze hatalmas élmény, két következtetéssel: 1. egy pillanatra sem agyaltam azon, hogy épp milyen állapotban is van a hasam vagy egyéb más ott aztán tényleg jelentéktelenné váló hétköznapi problémán, 2. rájöttem, hogy papírkutya vagyok a hegyen továbbra is. Ez a hideg mi ahhoz a hideghez képest, ami az igazán nagy magasságokban van? Tisztelem a hegyet, tisztelem a hegyet…

Itt még egész jók a látási viszonyok :) (fényképezte: Ördög Dani)

 

Szerelés közben annyira átfagytam, illetve a hegy tetején olyan zord időjárás volt, hogy bár álom volt a hó, a lesíelésnek nem tudtam átadni annyira magam. Síszemüvegem annyira párás és vizes volt, hogy semmit nem láttam benne, így inkább nélküle mentem. Csak remélni tudtam, hogy a kontaklencsémet nem fújja ki a szél. :) Nem láttam szinte semmit, a kopár hegyen nem volt semmi viszonyítási pont, többször elkapott a hóvakság, aminek következtében egy pillanat alatt elkezdtem szédülni, elkapott a hányinger, nem láttam, hogy merre a lejtő, pár másodpercre teljesen elveszett a kontroll. Ritkán előfordult már velem ilyen a pályán nagy ködben, szélben, érdekes egy élmény. Meg kellett állnom pár másodpercre rendezni a soraimat. Kicsit lentebb érve már sokkal barátságosabb volt az idő, onnantól lehetett is igazán élvezni a sízést. Egy 1700 méter környékén lévő hüttében álltunk meg. Meg kellett állapítani, hogy rendesen kivett minket a hegy, az indulás igencsak nehézkes volt mindenkinél. A szálláshelyig még egy kisebb emelkedőt kellett megmászni, 2000 méterre mentünk fel, ami már nem esett túl jól, de a túloldalon váró lejtő mindenért kárpótolt: 40 fok körüli meredekség, a tökéletes hóviszonyokból a tökéletes hó. A felfelé mászáshoz képest időben szinte semmi lesízés, hogy az élmény minden körülmények közt sokszorosan megtérül. Negyedik nap, a hazautazás napján vissza is mentünk még 2x megsíelni azt a lejtőt. Szerencsére nem síelte össze a „tömeg.” (Egy nyuszit láttam a környéken összesen a csapatunk tagjait leszámítva.)

Évek óta vágyakozva néztem a túrasízőket, idén végre eljött a mi időnk is: a szezonra idén jutott két nap Tátra, egy rövid nap Kékes és négy nap Ausztria. Úgy érzem, innentől ha síelni megyünk, egyre kevesebbszer fog előfordulni, hogy síbérletre költsünk. :)

 

Hasznos linkek:

Túraszervező: Alpinskitour

Szállás: Sabathy Hütte

Környékről: Zirbitzkogel

 

További képek (saját képek mellett Ördög Dani és Szmolka Zoli képei):