Iratkozz fel hírlevelünkre!

Felhasználási feltételek

Írj nekünk

Vidd el anyát futni - Monika és Fanni

Beck Monika pacemakerrel él és fut. Lányával, Fannival három éve gyűjtik a kilométereket. Fanni ismeri édesanyja helyzetét és tudja, mi a teendő ha baj történne

Beck Monikáról már olvashattál a futasrolnoknek.hu oldán. Ő az a futótársunk, aki pacemakerrel él már 20 éves kora óta, mégis fut, triatlonozik. Lányával Fannival, sokszor felkerekednek egy közös futásra vagy bringázásra. Náluk a közös sportolás az igazi anya-lánya program, spa helyett a felüdülést egy közös Duna-parti kocogás jelenti. 

Monika, te futottál hamarabb kettőtök közül?

Moni: A családból a férjem futott a legkorábban, én 2011-ben kezdtem. Pacemakerrel élek egy jó ideje, a futás egy utolsó lehetőség volt. Sok sportot kipróbáltam, de volt, amit orvos nem ajánlott vagy nekem nem volt jó, aztán valahogy elkezdtem a futást. Korábban eszem ágában sem volt futni. A magam módján nagyon pici távokkal kezdtem szépen lassan. Futónagykövetként kellett egy kampány, én pedig szívbeteg gyerekek mellett szerettem volna kiállni. Velük tudtam teljesen azonosulni, hiszen ők bizonyos korlátok között mozoghatnak csak. Kitaláltam a Szív bajnokai mozgalmat és a közös sétát. Mivel ők nem futhatnak, arra gondoltam, hogy hasonló kihívás lehet számukra egy 500 méteres séta. Először 300, idén meg már 600 méternél tartunk. De ez a futás mellett jött be.

Fanni, te mikor kapcsolódtál be a sportba?

Fanni: 16 évesen, 2014-ben. Anya már egy éve futott ekkor. Lefutotta a félmaratont, de az orvosok nem javasolták a hosszabb távokat neki. Viszont azt javasolták, hogy próbálja ki a triatlont, így kezdett el biciklizni és technikai edzésekre járni. Én pedig a pályán beálltam mellé edzésképpen. Úszni nem mentem, mert az nagyon korán volt, én pedig szeretek sokáig aludni. De a futást és a biciklizést szívesen csináltam vele.  

Mikor és mennyit szoktatok együtt futni?

Fanni: Hétvégente vagy iskolai szünetekben tudunk együtt futni, de szigorúan csak a reggeli kávénk elfogyasztása után. Én szoktam anyuhoz igazodni, szívesen futok bármilyen távot.

Monika: Az első 2-3 km-t együtt futjuk, majd Fanni elmegy előre a „gazella” tempójában, aztán visszafordul, amikor pedig találkozunk, én is megfordulok, így ő is lefutja a 10-12-14 kilométerét, én pedig a 6-7-8 kilométeremet. Utána közösen ki szoktunk ülni a Duna-partra, fagyizunk egyet, mert ez jár nekünk. Fanni leigazolt futó lett, amit ott tanul bemelegítést, nyújtást, azt velem is megosztja, mindig elmondja, hogy „Anyu, most ezt és ezt kell csinálni”. Közben tudunk beszélgetni is egy kicsit, ezek olyan anya-lánya programok, amik nagyon jók és nagyon fontosak.

Monika, milyen érzés, hogy a lányod rá tudott kapcsolódni a hobbira?

Monika: Nagyon jó és bízom benne, hogy sokáig megmarad ez a közös program. Amikor az ember lánya már felnőtt és már kinőtte a hozzábújós-simogatós énjét, de van valami közös hobbi, az csodálatos. Minden anya vágyik rá, hogy még anya-lányaként tudjanak együtt lenni valamiben. Mindez elmegy inkább baráti viszonyba is, mert sokkal komolyabb dolgokról is tudunk beszélni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy Fanni velem jön, annak ellenére, hogy sokkal gyorsabb és profibb nálam. Az igényeimhez és tempómhoz igazodik. Ahhoz is alkalmazkodik, hogy hol szeretnék futni. A legszívesebben a  Római-partra és a Lupa szigetre járok.

Fanni: Én itt Csobánkánt, és a környező hegyekben szeretek futni, mert vannak jó kis szintek a terepen, lehet lépcsőzni. Ezekre a futásokra néha anyu is csatlakozik hozzám, de ezek azért elég kemény edzések neki.

Amikor az ember lánya már felnőtt és már kinőtte a hozzábújós-simogatós énjét, de van valami közös hobbi, az csodálatos. Minden anya vágyik rá, hogy még anya-lányaként tudjanak együtt lenni valamiben.

 

Versenyeken ki mit csinál, mi a „családi dinamika”?

Fanni: Anya szokta a nevezéseket intézni, azt nem szeretem csinálni. A verseny helyszínére mindig együtt megyünk, bemelegítünk, lepakoljuk a cuccunkat, intézzük a rajt előtti ügyes-bajos dolgokat.  A futás alatt anyuhoz szoktam alkalmazkodni, hogy neki mi a jó tempó és együtt lefutjuk a távot. Ha látom, hogy jól megy neki, szoktam biztatni és húzni, de nem szoktam erőltetni, hogy véletlen se legyen rosszul.

Monika: A legjobb időket mindig akkor futottam, amikor Fannival együtt mentem, mert van egy varázsa annak, hogy a lányommal futhatok együtt. Egyébként is mindig elsírom magam a rajtnál és a célban is, de amikor együtt tudunk futni, ez az érzés sokkal erősebben előjön. Amikor együtt megyünk, Fanni mindig motivál: gyerünk, anya, jó a tempó, ügyes vagy. Nekem a szívem miatt nagyon fontos, hogy legyen velem valaki, versenyen nem is indulok egyedül.

Fanni, futás közben figyeled anyukádat?

Fanni: Nagyjából tudom, hogy milyen határai vannak, ismerem a pulzustartományait, szoktam kérdezni tőle, hogy mennyi a pulzusa, hogy bírja. Néha gyorsan kezd, akkor rászólok, hogy „anya, ez gyors lesz erre a távra”. Ha pedig lassan megy, szoktam neki szólni, hogy mehetünk gyorsabban. Ha gond lenne, azt is tudnám kezelni, nem hiszem, hogy nagyon megijednék. Már volt olyan, hogy rosszul lett futás közben, ilyenkor sétáltunk, szereztem neki vizet és megvártuk, míg jobban lett. De látom rajta, hogy mikor nincs jól.

Az hogy Fanni figyel rád, az elmúlt években alakult át vagy mindig így volt?

Monika: Szerintem ez egy folyamatosan változó, kölcsönös dolog. Fanni beleszületett egy speciális helyzetbe, kiskorától kezdve tudta, hogy anya bal oldalára figyelni kell, tudta, mikor megyek pacemaker-cserére. Ahogy teltek az évek, egyre jobban fel lettek világosítva a testvérével együtt. Elfogadták és az átlagos kamaszoknál talán érettebbek. Meg kellett nekik tanítani azt, hogy nekem egy pacemakerem van, hogyan kezeljék az esetleges kritikus helyzeteket. A futásban pedig alkalmazkodtunk egymáshoz. Volt olyan, hogy mondtam Fanninak, menjen nyugodtan előre, nekem ez gyors. Ahogy telnek az évek, egyre jobban rájövök arra én is, hogy nem kell feltétlenül mindent bevállalni. Ilyen például a maraton is.

Mit szerettek a legjobban a közös futásban?

Fanni: Nálunk ez egy szenvedély. Mások elmennek együtt moziba, szépségszalonba vagy sütnek együtt valamit, de nálunk ez egy lelki feltöltődés is, jól érezzük magunkat sport közben. Persze elfáradunk, de sokat ad érzelmileg a közös futás.

Monika: Az ember büszke arra, hogy a lányával fut. Úgy szoktam mondani, hogy ez egy családterápia, mert amikor a párommal megyek futni, akkor olyan témákról is tudunk beszélgetni, amire nem biztos, hogy máskor jutna idő. Ha újrakezdeném, ugyanígy csinálnám, bár lehet, hogy hamarabb kezdenék el futni, mert amennyire nem szerettem eleinte, mára annyira ráálltam. Futás közben jól lehet gondolkodni, ötletek jönnek. Olyan dolgokat is meg lehet látni, amiket addig nem látott meg az ember. Persze egyedül is jó futni, de mással még jobb. A saját lányommal futni pedig a legeslegjobb.