Nyertem a Bükki Hegyi Maratonon

Nyertem a Bükki Hegyi Maratonon

2016-ban, eddig három versenyen vettem részt: ott voltam a Vértes Terepmaratonon márciusban, az Ultra Trail Hungary 55 km-es távján májusban, és a félév lezárásaként a Bükk Hegyi Maratonon (BHM). Az igazat megvallva nagyon vártam ezt a versenyt. Az UTH-n a körülmények nem igazán voltak kedvezőek, és a Bükki Hegyi Maraton nekem mindig is a szívem csücske, így nem volt kérdés, hogy idén nem hagyom ki. A legkisebb gyerkőc is lassan egy éves, így már az is belefért, hogy egy kicsit én is kiszakadjak otthonról. 

Sajnos az elmúlt időszak egy kicsit megviselt, ezért elég rosszul alszom mostanában, fel is ébredtem a verseny napján reggel fél 6-kor, és utána már csak kínlódtam a visszaalvással. 

A verseny során négy egyenlő nagyságú kört kellett megtenniük a maratonistáknak, egy elég érdekesen megrajzolt pályán. A dolog pikantériája leginkább az, hogy ezen a pályán nem igazán van sík szakasz, csak viszonylag minimális. Van az útvonalnak egyfajta ritmusa, amire szerintem nehéz ráérezni legalábbis nekem elég nehezen ment. Van egy viszonylag elnyújtott nagy emelkedő, aztán 3 kisebb fel-le, meg egy durva emelkedő, meredek lejtővel, aztán egy hol sunyin-hol jobban emelkedő befutóval. A tervem az volt, hogy megpróbálok egyenletes 155-160 közötti pulzussal futni, mindemellett figyelem is a testem jelzéseit, hogy mit bírok. Az első kör ezzel a tempó-keresgéléssel telt, meg azzal hogy újra ismerkedtem a pályával.  Próbáltunk nem rátaposni egymás sarkára, mivel itt még a maratonisták mellett a félmaratoni, a kismaratoni táv és a maraton-váltó résztvevői is a pályán voltak. Az első kör nem igazán tartogatott meglepetést, próbáltam magam tudatosan visszafogni, hogy lehetőleg ne gyilkoljam le magam túl korán. Az idő remek volt a pára ellenére. Szerintem ilyen klassz idő BHM-en még sosem volt, bár az elején megöntözött minket egy kis zápor. Az első körben sokszor nem tudtam a saját tempómban haladni, mivel a mezőny miatt vagy egy kicsit gyorsabban, vagy egy kicsit lassabban tudtam menni. Ehhez hozzáadódott, hogy a pálya összevissza hullámzott, így állandó ritmusváltásokra kényszerültünk. Mindezek mellett az első kör gyorsan eltelt: 1:08:39 lett, plusz apa és aztán a szpíker is közölte, hogy első helyen állok a női mezőnyben. Hmm, ez örömteli! - gondoltam.

Gyermekeimmel

Mentem szépen tovább, azt hiszem a második kört élveztem a legjobban. Itt már sikerült egy kicsit jobban ráérezni a pályára. Jött minden egymás után, ahogy kell, szépen teltek a kilométerek, a mezőny is jobban megbomlott, így teljesen a saját tempómban haladhattam. A lefeléket igyekeztem izommunka nélkül lendületesen futni. Az emelkedőknél, ha úgy ítéltem meg, hogy gyorsabb és takarékosabb, akkor bele-bele gyalogoltam néha, de viszonylag ritkán volt rá szükség.  A második kör 1:12:55-tel vettem, plusz apa közlölte, hogy az előző körben a második helyezett kábé 2 percre volt tőlem. Na, az nem sok - gondoltam. Itt a frissítőponton már ittam egy kis kólát, aztán nekivágtam a harmadik körnek.

A Bükk Hegyi Maratonon engem mindig a harmadik kör visel meg a legjobban, ekkor szoktam ugyanis totálisan megborulni. Ezt kivédendő, most hoztam magammal zenét, amit elő is kaptam a brutál válogatásaimmal, ez majd kihúz a csávából - gondoltam. Az első két körben a tömeg miatt se hallgattam volna zenét, mivel nem hallom, ha egy mögöttem haladó gyorsabb futó előzne, és engem ez a tény zavar. Sok helyen egyszemélyes kis ösvény volt, és így adott esetben balesetveszélyes is lett volna, ha bömböl a fülemben a zene. Na, de a harmadik körben már csak a maratonisták, és néhány gyors lábú váltós volt a pályán, így zöld utat adtam a dobhártya gyilkolásnak. A zenétől úgy éreztem, hogy vagy fél órára új erőre kaptam, de aztán elkezdett zavarni, így a kör vége előtt el is tettem a zenelejátszót. A harmadik köröm 1:16:45-tel fejeződött be, jött a csendes belehalás.

A megborulást sikerült késleltetni a negyedik körig, de akkor teljes erővel letaglózott. Ekkorra már fájtak a lábaim, voltak apróbb görcseim, hányingerem lett, tulajdonképpen egyszer majdnem hánytam is . Próbálkoztam újra a zenehallgatással, de ez sem volt jó.

Jöttek az ilyenkor szokásos kérdések: mit keresek én itt? Miért teszem ezt magammal? Persze tudom rá a válaszokat, ismétlem is magamban állandóan. Ezt szeretem. Ez a szenvedélyem. Én szeretek futni. Ezt meg akarom csinálni. Bizonyítani akarok magamnak. Most akarok bizonyítani. Dolgoztam érte. Tettem érte. Első vagyok, nem állok meg. Nem fogok megállni, megyek tovább.

Ment ez a vívódás bennem kilométereken, hosszú perceken keresztül. Aztán egyszer csak megálltam, és elkezdtem gyalogolni egy olyan részen, ahol egyáltalán nem volt indokolt. Ekkor utolért egy srác, és biztatott hogy gyerünk! Kényszerűen elkezdtem tötyögni, aztán elnyirmogtam neki, hogy tulajdonképpen mi is zajlik most bennem. 

RinyaJane is back apukám. - mondtam.

Majd a végén hozzátettem, hogy egyébként első helyen állok a nők között, és itt sétafikálok, és hogy a bennem szunnyadó futógép @urvára mélyen el van temetve.

A poén az, hogy hiába győzködtem magam ilyen-olyan érvekkel, kellett egy idegen, aki megmondja a tutit, és nagyon jókor jött, mert újra erőre kaptam tőle. 

Ja, első vagy? Akkor fejezd be a panaszkodást, szorítsd össze a fogad és nyomd le a végét. 

A poén az, hogy hiába győzködtem magam ilyen-olyan érvekkel, kellett egy idegen, aki megmondja a tutit, és nagyon jókor jött, mert új erőre kaptam tőle. Köszi szépen kék HH pólós fiú!

Újra elkezdtem futni, az állapotomhoz képest egész jó tempóval. Én még így nem vártam az Ostorost, mint a végén. Felküszködtem magam rajta, a lábam szépen görcsölgetett közben, de aztán már tudtam, ha felérek, onnantól az út főleg lefelé vezet, igaz a befutóhoz még egy kicsit fel, de az már kibírom valahogy. Amikor megláttam a célkaput megkönnyebbültem, hogy itt most vége, végre meg lehet állni. A vége 4:57:44. Az utolsó köröm 1:19:26 lett.

Ráadás sztori:

Legnagyobb példakép-terepfutó-fenomén Németh Csaba is indult a maratoni távon. Az első körét a kislányával futotta, aki a kismaratonon indult. Kvázi apa nyulazott a lányának. A kis Németh Luca (szerintem vagy 13-14 év körül lehet) a harmadik helyet szerezte meg 57:29 alatt, tehát Csaba első köre is ennyi lett. De aztán azért rákapcsolt, és így is befutott a harmadik helyre a végén. A végén együtt álltak fel a dobogóra, aranyosak voltak. Utána gratuláltunk nekik, lekezeltünk, és Luca csókolommal köszönt el. Jaj, piros pont!

Jó érzés volt szalagot szakítani, bár tudom, hogy azért lettem első, mert a mezőny se volt valami nagyon erős. Tinta Tamara brutális-terepfutó-királylány a hegyifutó vébé miatt idén csak félmaratonon indult. És egyébként is sehol se vagyok még Tinta Tamarához, Köcski Rékához meg Paál Emőkéhez képest, és ez csak néhány név azok közül, akik az elmúlt években ezen a pályán versenyeztek. De ahhoz képest, hogy nem is futok olyan régóta, két terhesség miatt kihagytam 2 évet, aztán a nulláról megint összekaptam magam... és a kicsi még nincs egy éves, azért ez parádés így is. Bár ígérem, hogy ezt a most-szültem-kártyát most lobogtatom utoljára. 

A kicsi lányommal az eredményhirdetés után beszéltünk telefonon, aki azt mondta, hogy nagyon büszke vagyok rád Anyuka. Ez volt a nap legeslegjobb része, aztán az e-mail, amit kaptam Gabitól, az edzőmtől. Na, jó, a lányomnak  valószínűleg az apja tanította be ezt a szöveget, mivel még nincs három éves, na de akkoris szívet melengető. Ma reggel meg úgy kelt fel, hogy közölte a családdal hogy ő is futó lesz, mint Anyuka. Az élet szép!

 

Köszönjük!

Sikeresen feliratkoztál hírlevelünkre!

Kelemenné Szilágyi Noémi
Én már a saját utamon futok

Noémi számára a futás lehetőség arra, hogy úgy érezze egészséges, hogy teljes életet él. Története motiváció sokaknak.

Motiválj másokat te is!

Írd meg, hogyan kezdtél el futni, küldj versenybeszámolót!