Az első lépés a legnehezebb

Az első lépés a legnehezebb

Legalább ezer éve tervezgetem, hogy egyszer leírom Nektek a futással kapcsolatos történetemet. Persze ez „egy kicsit” túlzás, hiszen csak 4 éve kezdtem el futni. A történetet viszont egy kicsit korábbról kell kezdenem.

Gyenge, ügyetlen, kétbalkezes, kétballábas gyerek voltam, utáltam a tesi órákat, utáltam futni, a Cooper tesztektől pedig egyenesen rettegtem. Voltak ilyen-olyan próbálkozásaim a sportos élet felé, de igazából csak a harmadik gyermekem születése után kezdtem el sportolni. Akkor viszont nem kis fába vágtam a fejszét: elhatároztam, hogy edző leszek, beiratkoztam egy OKJ-s aerobikedző képzésre. 

Két év edzősködés után még mindig nagyon utáltam futni. Képtelen voltam egyetlen kört megtenni a focipályán megállás nélkül. A változás felé olyan egyszerű dolog terelt, hogy volt egy-két szituáció az életemben, amikor egyszerűen cikinek éreztem, hogy edző létemre nem bírok futni. Nekem ez adta a fő motivációt a futáshoz. 

A focipályán kezdtem el kocogni, a fiaim fociedzése alatt. Nagyon nehéz volt az első időszak. Eleinte fél kört futottam, fél kört sétáltam. Folyton rossz érzéseim voltak amiatt, hogy mit gondolnak rólam az emberek, milyen égő, hogy edző létemre ennyire nem megy a futás. Szerencsére volt egy nagyon erős támaszom, egy barátnőm Lívi, akivel egymást bátorítottuk. Ha egyikünknek nem volt kedve, ereje elindulni, a másikunk rábeszélte. Nélküle aligha lett volna kitartásom.

Aztán ahogy egyre jobban bírtam, azon vettem észre magam, hogy egyre jobban élvezem a futásokat. Emlékszem a földöntúli örömre, amikor először futottam megállás nélkül 5 kört, majd 10-et, 15-öt. A 10-15 kör volt a vízválasztó: ettől kezdve valóban szerettem a futást, akár már egyedül is kimentem a pályára. Nagyjából ekkor találkoztam ismét a Futásról Nőknek Magazin oldal szerkesztőjével Györgyivel - akivel a sport révén ismertük egymást - és elújságoltam neki, hogy már én is le tudok futni 5 km-t, ráadásul szeretem is, mire ő megjegyezte: „Aztán majd jön a félmaraton, a maraton.” Én ezt akkor még nagyon viccesnek találtam, és kizárt dolognak tartottam.  El sem tudtam képzelni, hogy lehet annyit futni. De a bogarat rendesen beleültette a fülembe.

Lett egy új, tapasztalt futótársam és rendszeres olvasója lettem a futasrolnoknek.hu oldalnak. Sok-sok motivációt gyűjtöttem onnan és szerintem nem vagyok ezzel egyedül, amiért hálás vagyok.

Egyre rendszeresebben, egyre többet futottunk és pikk-pakk ott találtam magam, hogy új futótársammal már én is a félmaratonra készülök. 2013 októberében teljesítettem életem első félmaratoni távját. Természetesen ki nem mondott gondolatként már ekkor ott motoszkált a fejemben a kérdés: vajon a maratonra is fel tudnék készülni? 2014 tavaszán viszont már komoly lett az elhatározás: na jó, akkor most a cél az őszi maraton lesz. A távot teljesítettem, de azért azt is megállapítottam, hogy ez nekem már sok. Nem csak ott a versenyen 42 km-t futni, hanem a heti kilométerek, és az idő, ami a felkészüléshez kell. 

Egyszer olvastam a blogon egy beszámolót arról, hogy érdemes kis versenyekre is ellátogatni, mert megeshet az emberrel, hogy dobogóra állhat. Ezen megint csak mosolyogtam, és megállapítottam, hogy ez az, ami velem soha nem történhet meg.  Pedig milyen jó lenne, csak egyszer az életben! - gondoltam.

Saját tapasztalatból tudom, hogy nehezebb a rendszeres sportolás felé vezető úton megtenni az első lépéseket, eljutni 0 km-től az 5 km lefutásáig, mint 5 km-től eljutni a maratonig. Ha viszont megteszed ezeket az első lépéseket, és ráérzel a sportolás lényegére, egy egész életen át tartó, kimeríthetetlen örömforrásra akadsz. Mindegy, hogy csoportos edzésre jársz, futsz, tollasozol vagy bármi mást sportolsz: MOSOLYOGJ KÖZBEN! 

Úgy hozta az élet, hogy 2016-ban Vácon az első Duna-parti félmaraton előtt én tarthattam a bemelegítést. A leghosszabb távon nem volt sok induló, pedig szerintem nagyon szép ez az útvonal. Az eredményhirdetésre csak a sorsolás miatt maradtunk, hátha mi nyerjük meg a biciklit. Az egész család futott, apa és a három fiú is (persze ők rövidebb távot), így ötszörös esélyünk volt. Biciklit ugyan nem nyertünk, de alig hittem a fülemnek, amikor a dobogó harmadik fokára szólítottak. Tudom, hogy kétszer ennyi nevező esetén esélyem se lett volna a harmadik helyre, de ettől függetlenül hihetetlenül jó érzés volt! Megtörtént a csoda: egyszer az életben a dobogóra állhattam. Mert csodák igenis vannak!

 

 

Köszönjük!

Sikeresen feliratkoztál hírlevelünkre!

Belus Fruzsina
Nyertem a Bükki Hegyi Maratonon

Ma reggel úgy kelt fel a lányom, hogy közölte a családdal, ő is futó lesz. Szép az élet! Beszámoló a Bükki Hegyimaratonról.

Motiválj másokat te is!

Írd meg, hogyan kezdtél el futni, küldj versenybeszámolót!