Lesérültem, világvége!

Lesérültem, világvége!

Persze, tudom, hogyne tudnám, ha hosszú évekig kibírtam mozgás nélkül, akkor most miért is ne bírnám ki még pár hétig a kényszerpihenőt. Azt is tudom, hogy ez most muszáj, éppen a későbbiek érdekében és hogy ki kell heverni, meg hogy teljes gyógyulás, különben ki tudja, mi lehetne még belőle, stb. stb. Fejben én mindent tudok.  Észérveket, logikát, realitást, józanságot, mindent.
Csak a lélek, már megint azzal van a baj. J

Lesérültem. Nem váratlanul, volt időm megszokni a helyzetet, szépen, alattomosan kúszott be a fájdalom az életembe, több hétig, hónapig azt hittem, hogy megoldottam és felülkerekedtem a helyzeten, miközben végig bennem volt, hogy dehogyis. Mint Demoklész kardja, vártam, mikor pottyan rám. Nem szeretném túldramatizálni a helyzetet, de pontosan fel tudom idézni az elmúlt hónapok gondolatait, az egyes stációkat, nem véletlen, hogy Elisabeth Kübler – Ross jutott eszembe a belső, mentális hadviselés(em)ről. Ő volt az, aki 5 stációban határozta meg a haldoklás fázisait. Jó, én is érzem, hogy ez erős túlzás, de tulajdonképpen minden történésnek vannak fokozatai, hol erősebben, hol gyengébben viszonyulunk a minket érő élethelyzetekre, az pedig sosem árt, ha ezekkel képesek vagyunk szembenézni, ha felismerjük az érzéseinket, akár negatívak, akár pozitívak. Arról nem is szólva, hogy jó, ha tudjuk, más is hasonló érzésekkel küzd, legyen szó csak egy nyamvadt sérülésről is.

Én tehát így éltem meg a sérülésem (múlt időben beszélek róla, de ez az angolban a folyamatos jelen J ):

  1. elutasítás: jó, hát van ez a furcsa és kellemetlen érzés, az igaz, de majd elmúlik, mitől lenne nekem sérülésem? biztos meghúztam kicsit az izmom, pár napig pihentetem és minden rendben lesz, nem kell ebből nagy ügyet csinálni. különben is, ha alaposan bemelegítek, már nem is fáj (annyira).  pláne, ha még szedek is valami csodaszert. tessék, ugye, hogy megmondtam? nem nézek utána, mi lehet ez, mert ez semmi komoly. tuti.

 

  1. düh:  és nem múlik… sőt, mintha erősödne, mintha az, ami eddig csak rossz érzés volt, most már határozott fájdalom lenne, meg mintha állandósulna is. ezt nem hiszem el, szétvet az ideg. miért pont velem történik ez?  végre elkezdtem mozogni, sportolni, az nem ér, hogy most meg lesérülök, ez totál nem igazság! nézem az utcán a futókat, nincs jó érzésem, nem vagyok büszke magamra, de arra gondolok, ő miért futhat? mit csinál, hogy nem sérült le? frusztrált és féltékeny vagyok mindenkire, akinek futócipő van a lábán és láthatóan fájdalom nélkül fut. nem akarom elolvasni mások futós beszámolóit.

 

  1. alkudozás: feltámad a lelkiismeretfurdalás: biztos nem nyújtottam eleget. jó, akkor nyújtok, reggel, délben, este. és minden futás után. mert, persze, azért még futok. kicsit ugyan szorítom a szám, de majd utána egy r-e-n-d-e-s-e-t nyújtok. meg hengerezek is mostantól! és vettem azt a halálcsillagot is, a talpam is hengerezem vele. meg perskindol-lal kenem, de van fekete nadálytöves kenőcsöm is, hol ezzel, hol azzal. mindent megteszek, tehát rendbe kell jönnie a sérülésnek. különben pedig csak annyi lehessen, hogy az éves célversenyemet sikeresen végigvigyem, jó?

 

  1. depresszió: egyre nehezebb a futás (de még van), sőt, már a hétköznapi élet is egyre nehézkesebbé válik. már nehéz felkelni, lábra állni, már akkor is merev a sarok, már a speckó saroknyújtás sem segít – mondjuk ki, súlyosbodik az állapot. bicegés, lábhúzás. fájdalomcsillapító. nehéz ezzel szembenézni, pedig tudom, hogy itt egy hosszabb pihenő vár rám. elkezd mindenki idegesíteni, mindenki tanácsot akar adni, mindenki aggódik  - én meg egyre mélyebbre süllyedek az önsajnálatban, eluralkodik rajtam a rosszkedv. vége mindennek.

 

  1. belenyugvás: leginkább elfogadás. rendben, értem. nincs más út, hát legyen. rendben, akkor hetekig – hónapokig nem futok. semennyit sem. nem úgy, mint eddig, hogy egy hét pihentetés után kimegyek  egy próbakörre, neeem, most akkor stabilan félreteszem a futócipőket. nincs olyan, hogy „csak 2 km és csak lazán”. meg olyan sincs, hogy oké, nem aszfalton, de terepen…? olyan van, hogy erősítés, meg úszás, meg veszett sok nyújtás, meg masszázs és csontkovács és olyan van, hogy fegyelem. kinek az edzéstervhez kell, kinek a nem-futáshoz. J már nem bánok semmit sem, csak rendbejöjjön. már élővé válik a blabla, hogy igen, azért, hogy egy még nagyobb bajt megelőzzünk és igen, azért, hogy egyszer (remélhetőleg a közeljövőben) majd felhúzhassam a futócipőm és fájdalom nélkül futhassak újra.

 

Lesérültem. Minden porcikámban érzem a sérülést. Sérült a lábam, sérült a lelkem, sérült az egóm, a hübriszem, a vágyaim is csorbát szenvedtek (elengedtem a félmaratont), de még az empátiám is, az energiatartalékaim is. Úgy éreztem, kifordít önmagamból az utóbbi pár hónap, ismeretlen mélységből törnek fel a dühök magam és mások iránt. Pedig ez csak egy sérülés, ezek pedig csak érzések. Jönnek, mennek. Ahogy a sérülés is.

Én viszont maradok.  Futó maradok.

Köszönjük!

Sikeresen feliratkoztál hírlevelünkre!

Szigetvári-Surányi Edina
Egy álom vált valóra - Az első Ultrabalatonomon

Reggel 6:15-kor, mikor egy csapatként átfutottunk a célkapun, mindannyiunk kicsiny álma vált valóra.

Motiválj másokat te is!

Írd meg, hogyan kezdtél el futni, küldj versenybeszámolót!