Jóga viszonyom

Jóga viszonyom

Nem volt ez szerelem első látásra, nagyon nem. Gimnazistaként és késő egyetemi éveimben is eljutottam jógára.  Elsöpörte mindkét próbálkozást a komoly, bizonyítani akaró sportolás.

Sosem voltam versenysportoló, de éheztem a sikert, magam választottam a kihívásaimat: Kinizsi-100 gyalog, sziklamászás alpesi falakon, hegymászás 7000 m felett. Futni óvodás korom óta szeretek, ez végigkísérte az életemet: a túrák, hegymászás miatt, kondícióm fenntartásához mindig futottam. Egyszer csak elérkezettnek láttam az időt, hogy fussak egy félmaratont, majd egy maratont – ez 2003-ban történt.

A futóversenyeken jó csapattal ismerkedtem össze, a közös edzéseken húztuk egymást előre, így néhány évvel később ultramaratoni távokra váltottam. Ez pár évig meghatározó élménynek bizonyult, minden más sportot abbahagytam. Kevés nő indult akkoriban ultramaratonokon, gyakran dobogóra állhattam, sikeres ultrafutónak számítottam. Azután azt éreztem, elvesztettem a játékosságot, nem érdekeltek az edzések, nem találtam új versenycélokat, mentálisan kiürültem. Egy ideig még mentem előre, hívtak a barátok edzeni, versenyezni...  . Azt is észrevettem, hogy bár nem sérültem le tartósan, a testem merev és kötött lett. Ehhez hozzáadódott multi munkahelyemen egy stresszes időszak, üzleti utak, összevissza evés és alvás, sok üldögélés a számítógép előtt. Nem éreztem jól magam a bőrömben. 

Ekkor elhatároztam, hogy jógázni fogok, hiszen az a nyújtásról és nyugalomról szól - gondoltam. Egyik nap leemeltem egy B.K.S. Iyengar könyvet a polcomról – máig nem értem, miért vettem meg két évvel korábban –, és nekiálltam gyakorolni. Úgy gondoltam, majd futás után mindig kipróbálok néhány gyakorlatot, hogy hajlékonyabb legyek. Ez egy vastag kék könyv volt, aprólékos instrukciókkal és illusztrációkkal, mégsem állt össze, mit kellene csinálnom. A képeken látott tökéletes pozíciókat nem tudtam megvalósítani, ez hamar letörte a lelkesedésem.

Ezúttal nem adtam fel. Kerestem a városban Iyengar jógaórát, ez legalább kapcsolódik a könyvhöz - gondoltam. Szinte bármilyen kezdő óra megfelelt volna alapozáshoz, de akkoriban nem igazodtam ki a jógafajták között. A tanár, Kiran (Kiran Chothe, nem tudom, tanít-e most is valahol), derűs indiai fickó, lépésről lépésre vezetett és meglepetten benne találtam magam olyan testhelyzetekben, amelyek a könyvben is szerepeltek, és nem is voltak a legkönnyebbek. Kiran apránként terelte a testem a pózok felé: volt, hogy téglát kaptam alátámasztásnak, hevedert, hogy elérjem a lábaim, volt, hogy igazított a testhelyzetemen - és a póz végül létrejött. Végül, ugyanúgy, apró lépésekben, kivezetett a gyakorlatból. Testileg nem mindig, de a lelkemnek kellemes érzés volt, mintha egy kirakóst állítanánk össze.

Nem sokkal később megismerkedtem Bálinttal (Bálint János, Purnam), aki egyik meghatározó tanárom lett. Ő ébresztett rá, hogy a jóga nem csak testgyakorlás, hanem szemlélet és életmód: vannak alapelvek, légzőgyakorlatok, meditációs gyakorlatok, jógafilozófia. Ekkortájt még csak a testgyakorlatok érdekeltek, de már hetente többször jógáztam, nem csak vezetett órákon. Bálint a kezdetektől buzdított otthoni gyakorlásra - hiszen a jóga gyakorlati tapasztalatokon, saját magunk megfigyelésén alapul. Sportos alapokkal tulajdonképpen egyszerű volt: azt gyakoroltam otthon, amire a vezetett órákról emlékeztem. A repertoárom hétről hétre bővült és finomodott. 

Aztán azon kaptam magam, hogy futóedzéseim egyre gyakrabban bővültek ki jógával. Amikor a jóga a futás végén hosszabb lett, mint maga a futás, már tudtam, hogy valami megváltozott. Gyakoroltam és gyakorlok, néha többet, néha kevesebbet. Futok és mászom azóta is, de a nappalimban állandóan ott van leterítve a jógamatrac, hogy bármikor rajta teremhessek.