Futva osztottunk reggelit a rászorulóknak

Futva osztottunk reggelit a rászorulóknak

2017. decemebr 17. Vasárnap, reggel 6:15-kor kelek. Gyorsan magamra kapkodom a futófelszerelésemet. Eddig egy átlagos vasárnap is lehetne, de jön a fordulat: a hűtő felé veszem az irányt, a kiválasztott futózsákba pedig az előre összecsomagolt ételcsomagokat pakolom be egyesével. Backpack runningra sietek.

Futás a hajléktalanokért, kézzelfogható, azonnali segítséget vittek a futók karácsony előtt.

Mi a backpack running? – Botka Gábort, az esemény főszervezőjét kérdeztem

Egy olyan közösségi és jótékonysági futóesemény, ahol a részvevők minden vasárnap reggel 7 órakor elindulnak, hogy a futózsákjaikban reggelit vigyenek a Budapest belvárosában élő hajléktalanoknak, rászorulóknak. Mindenki az otthon összekészített ételcsomagokat viszi magával, ebben szendvics, gyümölcs, csoki szokott lenni, de ez mindenkinek a saját döntése, mit készít össze. A kávénak és forró teának nagyon szoktak örülni az utcán élők, főleg a hideg reggeleken. Az elmúl években nagyjából 3-4 ezer embernek tudtak reggeli élelmet vinni a jótékony futók. A visszajelzések nagyon jók, a rászorulók 95%-ban nagyon hálásak a nekik szánt élelemért.

Botka Gábor - a backpack running ötletgazdája

Akinek a futás jelentette a kiutat

A San Franciscoban élő Ronnie Goodman egy 55 éves hajléktalan férfi, aki a futásban találta meg azt a motivációt, ami hosszútávon kiemelte az elszigeteltségből. A súlyos drogfüggőséggel küzdő férfi 6 évet börtönben is töltött bolti lopásért. Ronnie naponta futott 15 mérföldet (kb. 24 kilométert), amikor a San Francisco Marathonra készült. „Amikor futok 2 órát, 2 órán keresztül szabad ember vagyok.” - mondja Goodman, aki a versenyek rajtjában állva azt érezte, hogy ő is csak egy ugyanolyan futó, mint a többiek, ő is egy a normális emberek közül. Ez az érzés pedig régóta hatalmas vágya volt. „Amikor az emberek futni látnak, futóként néznek rám, nem úgy tekintenek rám, mint egy olyan emberre, akinek nincs…, aki hajléktalan.” Goodman végig hatalmas mosollyal az arcán fut a versenyeken, ma pedig már jótékonykodik is a futásával, karitatív szervezetek számára gyűjt pénzt. „Igazán szeretem a futást, azért csinálom, mert nagyon jól érzem magam közben, újra tinédzser vagyok, aki semmi mást sem csinál, csupán jól szórakozik”.

A közösség kezdete

2015 nyarán kezdtem el a BackpackRunningot, akkor még egyedül. Nagyon régóta futok, gyakran hajnalban a Margitszigeten. Ezeken a futásokon sokszor láttam, hogy milyen sokan alszanak kint padokon, vagy elhagyott zugokban meghúzódva. Már régóta szerettem volna valahogy a futást és az önkéntességet összekapcsolni, így jutott eszembe, hogy kimegyek egy hátizsákkal, tele szendvicsekkel, és megetetek mindenkit, akit a szigeten találok. Hátizsákkal futni edzésnek sem rossz. Ennyire egyszerűen kezdődött. Nem gondoltam túl, csak segíteni akartam, valamit közvetlenül, önerőből tenni. Az első futáson kb. 10 perc alatt elfogyott minden reggeli, a fogadtatás pedig nagyon pozitív volt. Mindenki örült és nagyon hálás volt. Feltöltődve mentem haza erről a futásról. Nagyjából 1 hónapig ment ez így, amikor csatlakozott hozzám egy kollégám, aki ezt utána posztolta a Facebookon, és onnan kezdve elkezdtek csatlakozni az emberek.

 

Az elejétől kezdve, nagyon sokáig rengeteg pozitív energiát kaptam mind a tevékenységtől, mind a csapattól. Rengeteg különböző ember járt el a futásokra, és mindig nagyon pozitív, nagyon jó hangulat uralkodott. Ez talán meglepő, a tevékenység jellege miatt, de így van. A hajléktalansággal kapcsolatba kerülni, nem egyszerű, és könnyen telítődik az ember. Van, aki csak egyszer jön, van, aki hónapokig jár. Én kb. 1.5-2 év után telítődtem olyannyira, hogy fél évet ki is hagytam. Nem bírtam, sok volt. Szerencsére a csapatból mindig volt valaki, aki jött, aki megtartotta a vasárnapi futást, így a BPR tovább tudott élni. Most csatlakoztam én is újra, és nagyon jó volt látni, hogy megint ennyi embert meg tudtunk mozgatni.  

A futás és a jótékonyság mára összefonódott.

A legmeghatóbb pillanat

Nagyon sok jó szót kapunk, nagyon hálásak az emberek. Azt hiszem nem is csak az étel miatt, hanem azért, mert valaki törődik velük, valaki emberként közelít hozzájuk. Ami nagyon szíven szokott ütni, amikor látássérültek jönnek velünk futni, ételt osztani. Olyankor értem meg, hogy másokon segíteni nem képességek, lehetőségek vagy körülmények, hanem pusztán akarás kérdése. Ettől mindig meghatódom, és erőt is ad.

Néha nehéz

Ha nagyon rossz, magatehetetlen állapotban lévő emberekkel találkozunk, azt nagyon nehéz feldolgozni. Előfordult párszor, hogy valaki, akihez rendszeresen jártunk, életét veszti, már nem találjuk ott, ahol lenni szokott. Ilyenkor is összeszorul az ember szíve. Gyakran, mikor megszólítjuk őket, óhatatlanul ventillálnak, elmesélik, hogy miért is vannak az utcán, és mennyire kilátástalan a helyzetük. Azt hiszem ezek a történetek, sérülések, sérelmek, és ez a kilátástalanság, ami a legmegrázóbb.

Így csináld te is! 

Csak bátorítani tudok mindenkit, aki szeretne ételt vinni az utcán élőknek. Mi mindig vasárnap megyünk, és egy kifejezett területen osztunk, de persze ezt bárhol, bármikor lehetne csinálni. Nekem eddig semmilyen igazán rossz tapasztalatom sincsen, bár valóban, pár alapszabályt betartunk:

  • Mindig reggel megyünk, mert akkor még mindenki csendes, nyugodt, nincsen balhé. Ha mégis úgy tűnik, hogy valaki balhés (ittas, vagy valamilyen szer hatása alatt van), akkor nem erőltetjük, elkerüljük.
  • Mindig csapatban megyünk, és mindig vegyes a csapat (férfiak és nők együtt).
  • Mindig udvariasak vagyunk, nem erőltetünk semmit, ha nem fogadják el, megkérdezzük, hogy biztos nem kell esetleg később, de ha nem, akkor megyünk tovább. Ha visszautasítanak, nem vesszük magunkra.
Mert segíteni jó.

Az én első BPR-om

Szóval vissza az én személyes backpack running élményemhez. --- A futózsákom tele van a tegnap elkészített szendvicsekkel, melyeket saját kezűleg kentem meg margarinnal, tettem bele felvágottat, sajtot, némi zöldséget. Minden csomagba tettem még egy mandarint és egy csokit is. Volt valami nagyon személyes és bensőséges abban, ahogy ezeket a szendvicseket összekészítettem, elméláztam, hogy vajon hova és kihez kerül, illetve örülni fog-e vagy csalódott lesz, amikor kicsomagolja őket az az ember, akinek épp az én csomagom jut majd. Mivel soha nem csináltam még ilyet, azt gondoltam, menet közben teszek egy próbát a közeli utcában, ahol tudom, hogy van egy hajléktalan bácsi.

Odaszaladtam és megkérdeztem, elfogadna-e egy szendvicset. Azt mondta, persze. Büszkén hozzátettem: én csináltam, nagyon finom. Ő pedig mosolygott és azt mondta, köszönöm. Majd hozzátette: nagyon csinos copfja van! – utalva ezzel a befont hosszú hajamra. Mikor tovább indultam, melegség töltött el, a szendvics átadása egyáltalán nem volt kellemetlen vagy viszolyogtató élmény.

Jászai Mari tér: 6:52

Kiértem a találkozási pontra, ahol kis toporgós zavaromban alig ismertem meg bárkit is. Marton-Mlecsenkov Évi, a CoffeeRun Momma köszöntött, hálás voltam az ismerős arcért. A 40 fős „tömeg” miatt három különböző csapatra osztottuk fel magunkat. Az egyik csapat a Margitsziget felé indult, a másik a körúton a Nyugati felé, mi pedig északnak. Végül a Lehel téri aluljárónál kötöttünk ki, ahol jópár szendvicset kiosztottunk. Mindenhol mosolyok és csillogó szemek fogadtak minket és nem csak a szendvicsek miatt, hanem azért is hálásak voltak ezek az emberek, hogy programot egy kis színt vittünk a napukba. Akár az izgatott gyerekek, kíváncsi tekintettel húztál elő fejüket a takaró alól, mert érezték, hogy történik valami. Senki sem mondta, hogy menjünk innen vagy dobta el a szendvicset. Több helyet is érintettünk és mindenhol ugyanezek a reakciók vártak.

Afterruning

Miután hazaértem, tekintve, hogy igen hűvös reggelünk volt, gyorsan lezuhanyoztam és csináltam egy forró teát. Miközben a konvektor előtt melegedtem és szürcsöltem a teámat, bevillant, hogy ezek az emberek, akiknél voltunk, vajon mikor fürödtek utoljára? Több hete? Több hónapja? De lehet, hogy akár egy éve is. Ami nekem természetes, a mindennapi rutin része, az számukra elérhetetlen luxus. Néha talán bele sem gondolunk, hogy a képességeink, lehetőségeink és szeretteink köre más számára nem adott. A világ problémáját, az éhezést nem fogjuk tudni megoldani egyedül, ez igaz, de akár kedvenc sportunk, futás vagy bringázás közben is adhatunk másoknak, olyanoknak, akiknek a falat kenyér is ajándék.  

Köszönjük!

Sikeresen feliratkoztál hírlevelünkre!

Polgár Georgina
A futás boldogság

Kérdezik, hogy kinek szeretnék ezzel a sok futással bizonyítani. Bizonyítani? Senkinek. Csak boldog szeretnék lenni. - Inspiráció egy nagycsaládos anyukától.

Motiválj másokat te is!

Írd meg, hogyan kezdtél el futni, küldj versenybeszámolót!