Miért futok hosszúkat? - versenybeszámoló

Miért futok hosszúkat? - versenybeszámoló

Papp Tünde amatőr terepfutó, teljesítménytúrázó.  A francia Alpokban, az Ut4M versenyen 90 km-t és 5000m szintet futott/mászott augusztus 20-án, és csodás,  13:16:10-es idővel a 2. helyet szerezte meg a 38 fős női mezőnyben.  Tünde  civilben művészetterápiával foglalkozik egy általános iskolában. Egyelőre nincs edzője, segítsége, a saját maga örömére járja az erdőt. Sokat olvas ezdéselméletről, figyeli mások edzésmunkáját - érdekli ez a téma.  Amiben igazán jól érzi magát, azok a hosszabb távok. Mint mondja, gyorsaságban nem tud vetélkedni, de egyenletes, szerinte lassú tempójával, a hosszú távokat jól bírja. 

Hogy miért is jelentkeztem az Ut4M 90-es versenyre? Ami a tényeket illeti, az UTMB CCC-jét (101km, 6100m szint) terveztem, de nem sorsoltak ki, így egy barátnőm javasolta számomra az Ut4M-et. Azzal nyugtatott, hogy ez csak egy picivel lesz nehezebb, mint a CCC, de igazából nagyon hasonló és szintén a francia Alpokban van.

A igazi "miért" már egy nehezebb kérdés.

Emlékszem, hogy a versenyre utazás előtti napokban egy nem futó ismerősöm lelkesen biztatott, hogy drukkol nekem azért, hogy nyerjek. Igaz, az elmúlt években hosszú túrákat és futásokat is teljesítettem, de magamat teljesen amatőrnek tartom, nincs edzőm, csak a saját elgondolásom szerint futok. Így mosolyogva próbáltam elmagyarázni az ismerősömnek, hogy nem, én soha nem fogok nyerni semmilyen versenyen, sem most, sem jövőre. Picit talán meg is sajnált, majd tovább érdeklődött, hogy akkor mégis miért megyek?!

Könnyű lett volna elintézni vele a csevegést, ha azt hazudtam volna, hogy a társaságért, vagy csak a 'táj/természetszeretet' miatt. Nem mondtam volna akkor sem igazat, ha azzal ütöttem volna el, hogy jól szeretném magam érezni. Abban már lett volna valami, ha azt magyaráztam volna el, hogy szeretnék jó időeredményt elérni, de gondoltam mit számít, hogy az 526. versenyző fél órával előbb, vagy később ér be, másrészt ez a "jó" is abszolút relatív.

Mélyebbre ástam.

Igen, jó érzés gratulációkat kapni, meg picit büszkének lenni magamra, de már rég nem ez mozgat, ha a futásra vagy a versenyzésre gondolok - így nem is elégít ki.

Végül azt mondtam, hogy most tartok ott, hogy odamenjek egy idegen helyre, beálljak egy verseny rajtjába,  és megpróbáljam kihozni magamból és a helyzetből a legtöbbet, mint kb. egy stratégiai játékban. Kíváncsi vagyok magamra. Vékony jégen akarok menni,  hogy a legközelebb kerülhessek a maximumomhoz, illetve hogy lássam, meddig tudok/nem tudok elmenni - akár magammal szemben. Ha mindez nagyjából sikerül, akkor jót versenyeztem, jól elfáradok testileg-lelkileg, és két napig én leszek a világ legnyugodtabb embere.

Ezzel a válasszal az ismerősöm és még én is meg tudtunk elégedni. Fontosnak érzem, hogy az ember indulás előtt meghatározza az aktuális célját. 

A versenyről

A rajt előtti pillanatokban.

A rajt előtti éjjelen magamhoz képest nyugodtam aludtam. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, ettől nem tartottam. Reggel szembesültem vele, hogy rengeteg dolgot töltőre tettem, kivéve a telefonom. Ezzel elbíbelődtem olyannyira, hogy majdnem lekéstük a rajtba szállító buszt.

A rajt előtt pár perccel elkezdett esni az eső változó intenzitással, és ez egész nap így maradt. Egy nagy mászással kezdtünk. A 95km-es (esetünkben az elterelések miatt 90km, 5000m szint) táv tulajdonképpen két hegykomplexum teljesítéséről szólt.

A verseny nagy részében mentem a tömeggel, utólag visszanézve nagyjából a középmezőnnyel. A frissítőpont majdnem az első hegy tetején volt. Lefelé nagyon köves, csúszós ösvény vezetett, majd pár kilométer hullámos, felázott, UTH-ra emlékeztető pálya következett, elnyújtottabb emelkedőkkel. Körülbelül féltávnál egy nagyobb pont várt minket, ahova pár kilométeres hullámos aszfalt vezetett. Erre a pontra lehetett depózni a frissítést, száraz ruhát, egyebet. Én is feladtam pár zselét, és váltócuccot. Az volt a stratégiám, hogy az edzéseim tapasztalatai alapján eddig tudok majd szilárd ételt fogyasztani kis adagokban, innen meg zselékkel oldom meg a frissítést. A frissítésemet korábbi teljesítménytúrákon kísérletezgettem, sok energiát fordítottam rá, mert gyakran volt gyomorproblémám.

Ezt viseltem a versenyen, ez volt a zsákomban

Suunto Ambit2 black óra, Salomon Speedcross cipő, Lidl zokni, Salomon kompressziós szár, H&M rovidnadrág, Mammut Mátrabérc finisher póló, Compressport napellenző, The North Face futózsák 4db 0,33-as  cappys műanyag flakonnal
A zsákban: Crazy vasalt, lélegző esőkabát, Petzl Nao fejlámpa tartalék akksival, pótlámpa, UT4M karszár, Transgrancanaria finischer mellény, Buff, gumikesztyű+sima pamut kesztyű, 2db zabszelet, 2db fehércsokis Kitkat, 2db Snickers, 1db sós zselé, sótabletta, magnézium, széntabletta, gyömbértea, nedves törlőkendő, ajakír, mp3, mobil, rugalmas pólya, fólia, személyi, biztosítás

Megérkezve a pontra, azonban mégis azt éreztem, hogy nincs szükségem semmire a depós csomagból, mert a frissítőpontok pazar kínálatával elvoltam.  A táskám tele volt gyakorlatilag kajával, és én is jó állapotban voltam. Töltöttem egy kis vizet, majd indultam is tovább a leghirhedtebb, legmeredekebb szakaszra, mely 12 km hosszú, és sokszor a hazai Sombokorra (Mátra) emlékeztetett. Ez a rész a folyamatos eső miatt teljesen felázott, így nemritkán négykézláb közlekedtem.A franciák ujjal mutogattak rám, hogy "Itt egy lány, aki bot nélkül érkezett, honnan jöttél?" Mindezek ellenére itt kezdtem el érezni, hogy erős vagyok, és ez nagyon jó érzés volt. Innentől rengeteget előztem. Ami megdöbbentett, hogy nem csak a felfeléken, hanem lefelé is. Mintha egy lelassított filmben lettem volna, körülöttem mindenfelé támolygó emberek. Egyre több hosszútávossal találkoztam, némelyik igen rossz állapotban volt, így azt találtam ki, hogy biztos jó érzés lesz nekik, ha megdicsérem őket, jó utat kívánok, váltunk pár szót. Így is lett. Egyikük már olyan szentimentális állapotban volt a viszontagságoktól, hogy meg is ölelgetett, hogy vajon ő ezt a találkozást vajon most hallucinálja-e.

Picit furcsálltam, hogy milyen kevés nő van ezen a versenyen, de gondoltam, az élboly biztos elrobogott már. Volt körülöttem még pár lány, mikor az utolsó hegyre sétáltam fel. Az egyikük férje kissé barátságtalanul reagált a köszönésemre és mosolyomra, majd hátrasietett a feleségéhez. Picit bántó volt számomra, hisz nem gondoltam, hogy ő a második helyen haladó női versenyző és annak társa.

Az utolsó 15-6 km-t végigkocogtam. Közben egyre jobban esett az eső, kezdett sötétedni, igyekeztem beérni mihamarabb. A futópályán át kell menni a Bastille börtönén is, ahol sikerült eltévednem. Gondoltam megvárom az utánam érkezőt, így ő igazított útba. Zenét  hallgattam, és a Grenoble-t meglátva, a punkrockot Cseh Tamásra cseréltem. Lefelé igazi örömfutásba volt részem a célig, az esőben; számomra az utolsó 20km-ért érdemes ezt csinálni!

1. LIsa Borzani  - 10:48:09 2. Papp Tünde - 13:16:10  3. Helene Hanrot - 13:33:06

Jó állapotban tudtam megérkezni a célba, ahol azzal fogadtak a többiek, hogy második vagyok. Először azt hittem, hogy vicc, majd megláttam kiírva a nevem a befutó listán. Aztán bekapcsoltam a telefononmat, és sorra jöttek a gratuláló üzenetek a barátaimtól, a futótársaimtól. A versenyek után általában is valahogy érzékenyebb vagyok, szóval ha ciki, ha nem, ott, akkor, potyogni kezdtek a könnyeim.

Másnap az volt az első gondolatom, hogy miként történhetett ez?

Azt gondolom, hogy egyrészt szerencsém volt, másrészt az elmúlt évben végzett futóedzéseknek és a több éves túrázásnak köszönhetem ezt az eredményt. Ez a pálya feküdt nekem, sétálgatós volt. Azt gondolom, hogy a sikeres szereplésben rengeteget számít a verseny választás. Távban is pont elbírtam ezt a tempót lassulás nélkül (sőt!), és valahogy a rémhosszú emelkedők engem nem zavarnak semennyire. Ilyeneken egy jó túrázó jobban teljesít sokszor, mint a futók. Sokan kérdezték régebben, hogy miért indulok ilyen nehéz versenyeken, ezek nem nekem valók. Ezek a megjegyzések elbizonytalanítottak egy picit, de nem hittem senkinek, mert éreztem, hogy a táv, a szint, a nehézségek, pont kedveznek nekem.  Én most ezeket a pályákat élvezem. Egy hazai, gyors 40 kilométeres pályán sokkal jobban le tudom magam gyilkolni, mint egy ilyen versenyen. :)

Én nem tudok futni, viszont kocogni és tempósan gyalogolni annál inkább. Az utóbbi időben mindig elfutottam a versenyeim elejét, és sokszor szenvedve értem a célba, vagy úgy éreztem, kéne még 20-30km, hogy jobb helyen érjek be. Mostanában picit visszavettem a távokból is, mert úgy érzem, hogy sokszor a kevesebb több. Ezen a versenyen végre minden úgy volt jó, ahogyan történt, és ennek örültem a leginkább.

Mindenkinek azt kell csinálni, amiben örömét leli, ez a legfontosabb! Aztán, ha néha valami eredmény is összejön, az külön jó, mert motivációt ad a folytatáshoz.

Az Ut4M verseny oldalát a belinkelt részen érheted el. 

 

 

Terepfutok, tehát vagyok

Futás

Csend, madárcsicsergés, csörgedező patak, falevelek zörgése. Ilyen pillanatokat minden terepfutó átélt. Szeretnél te is maximálisan kikapcsolódni, amikor futsz?