Profiból amatőr

Profiból amatőr

Hosszú évekig futottam profiként, majd félprofiként. Aztán várnadós lettem, és megérkezett a kisfiam. Azóta az időm legnagyobb részét a családomnak szentelem, így az amatőr futó életemet csak most tanulom.

Volt már egy olyan időszak a profi pályafutásom során, amikor a sarokcsont sérülésem annyira makacs volt, hogy nem ment a futás. A műtét, a hosszú rehabilitáció és az, hogy a lábam sem bírta a terhelést, rákényszerítettek, hogy elengedjem a profi versenyzést. Akkor úgy gondoltam, hogy sosem leszek már olyan, mint a műtétem előtt. Bár most, amikor visszagondolok, inkább azt mondom, hogy feladtam a harcot, a sarkam győzött. Nagyon nagy stressz helyzet volt. Nem ilyen befejezést terveztem, de be kellett látnom azt is, hogy ez nem megy.

Elkezdtem dolgozni a rendőrségnél, úgy mint bárki más, napi nyolc órában. Voltak nehézségeim, és nem merült fel, hogy még versenyezni fogok. Aztán úgy alakult, hogy részt vettem a Rendőr EB-n maratoni számban. Volt egy csapatunk, és igazából miattuk vállaltam el a szereplést. Ezzel elindult az én fél profi időszakom, aminek a befejezése a londoni olimpia volt.

London után a családalapításra koncentráltunk. Hála az égnek nem is váratott sokáig magára kisfiúnk Vilmos, aki már 2,5 éves. A várandósságom alatt én futottam, természetesen nem úgy és nem annyit, de futottam. Amikor pedig már nem ment a futás, mert elég nagy volt a pocakom, akkor az erdőt jártam vagy kondi terembe jártam, bicikliztem, gyalogoltam a padon - bár nem vagyok nagy kondi terem rajongó. Szóval elég sportosan alakult a babavárás időszaka. Azt tervzetem, hogy még fogok újra versenyezni, és még a riói olimpia is pont beleférhet - életkor szempontjából mindenképp. Nagyon szépen elterveztem, hogy mikor egy éves lesz Vilmos, én már elindulok egy-két versenyen.

Végül egyáltalán nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy én elterveztem. Vilmos nem egy nagy alvó, még most sem tudom elmondani, hogy átaludt volna egy éjszakát is. Ő egy igazán többemberes baba. A férjem sokat dolgozik, más segitségem meg nem is igazán van. De az igazat megvallva, ha lett volna sem hiszem, hogy élek vele. A prioritások megváltoztak bennem. Persze kellett  egy kis idő, hogy elfogadjam azt, hogy nem akkor megyek ki futni amikor én szeretnék, hanem akkor, amikor van rá lehetőségem. Mára már teljesen elfogadtam mindezt, és örülök minden alkalomnak amikor futhatok. Azt hiszem, hogy nekem ment volna az, hogy eljárok versenyekre és a pici babám meg itthon van. Nem tudtam volna a versenyre koncentrálni. Természetesen nem azt mondom ezzel, hogy aki korán visszakerül a versenyzés körforgásába az helytelen dolgot csinál. Nekem nem ment volna - úgy  hiszem.

Őszintén megvallva, a mindennapokban nem érzek vágyat arra, hogy csak úgy, az érzés kedvéért elinduljak egy versenyen, de el tudom képzelni, hogy ez változni fog. Mert ha nézek egy maratont a tv-ben, vagy az interneten követem egy verseny eseményeit, akkor azért megdobban a szívem. Úgy tudom elképzelni, hogy a futás családi program lesz majd nálunk, mert azt mindképp szeretném, ha a gyermekünk látná, hogy milyen jó hangulat van egy utcai futóversenyen.

(fotó: Pinterest)