Miért mások az ultrafutók?

Miért mások az ultrafutók?

Az ultrafutó egy olyan futó, mely ugyanazon tevékenységben egy előrehaladottabb állapotban van. Úgy is mondhatnám, az ultrafutó te vagy, amikor éveken át fenntartod magadban a futás szeretetét és szabadidődben futsz amennyi jól esik. 

De miért nem érjük be kevesebbel? Kishitűség vagy nagyravágyás vitt bele minket? 

Az első megtett kilométereimen semmi más vágyam nem volt, mint hazaérni. Eszem ágába nem volt sem többet, sem gyorsabban futni. Egész másért kezdtem el, mint amiért most szeretem.

Egészséges és sportos alkatú szerettem volna lenni.

Ma terápiaként és jellemfejlesztési eszközként használom. Szokássá vált, és mint az életvitelem nem különválasztható része, szeretném fenntartani – „mellékhatásként” egyébként egészséget és sportos alkatot is biztosít.

Kevesen jönnek el velem futni, futással ismerkedő ismerősök: "Neked ez meg sem kottyan! Csak visszafoglak." – mondják.

 

Én pedig azt kérdezem, hogy egy angolul tanuló ember visszafog-e egy angolul tudó embert, ha mindketten szeretik a nyelvet és ezért saját örömükre beszélgetnének kicsit angolul?

Pár ultrafutókkal kapcsolatos tévhitet szeretnék eloszlatni:

1. 10 kilométer az ultrásoknak is 10 kilométer, és számunkra is akkor lesz lefutva, ha lefutjuk. El tudunk fáradni benne, és tudjuk várni a végét.

2. Mi sem edzünk minden nap ultával ultrákra. Edzéseinkben ugyanúgy megtalálhatók rövidebb résztávos futások, mint laza és iramjátékos középtávú edzések. A "minőségi munka" típusú edzéseink, tehát sok közös pontra találhatnak egy maratonra felkészítő edzéstervvel, a „mennyiségi munka” orientáltságú edzéseken pedig én nagyon jó néven szoktam venni, ha egy futótárs, szakaszokban segíti az edzésem társaságával. Szóval együtt élhető futótársak vagyunk bárkivel. :)

3. Minden nehézségi pontunk megegyezik a nem ultrásokéval, mi is átéljük. Ezek a futás idejével arányosan távolodnak egymástól, vagyis ahogy nő az edzés időtartama, távolabb kerülnek egymástól a nehézségek, holtpontok. Vízhólyagok, libabőrözés (fáradtság okán), fáradtság érzet természetesen, izomsavasodás - ugyanúgy megkapjuk, mint bárki aki fut.

Akkor miért érezzük úgy mégis, hogy „tovább kell menni”?

Indulás előtt vakmerőség, érkezés után bátorság, hogy nem a képességeimre nézek mikor döntök, hanem a vágyaimra.  A különbség, hogy ki vállalja és végzi be egy ultra táv teljesítését, nem a képességekben rejlik, hanem a hozzáállásban. (Az iram persze egyénenként változó..) 

Emlékeztek milyen érzés volt elindulni először pótkerék nélkül bringázni? Én mondjuk nem, de amióta csak megtanultam bringázni, azóta élvezem. Ám attól, hogy megtanultam tekerni, semmivel sem lett biztosabb, hogy nem borulok el vele menet közben. 

Mint a bringázás vagy a siklóernyőzés, a futás is sok előképzettséget igényel – hogy a „kockáztatás” pillanatában ne a testi épségünket áldozzunk, hanem hitünk, és döntésünk kérdése legyen, hogy a lábunk a földön marad vagy felemeljük.

Életre szóló tapasztalást nyertem az ultrafutás által. Felfoghatatlan képességek, lehetőségek vannak bennünk elrejtve. Számomra 225 kilométer teljesítése 24 óra alatt ugyan olyan csodának számít elvégezve is, mint előtte bármikor. Nem az meglepő, hogy megcsináltam, hanem az, hogy KÉPES VAGYOK RÁ.

Másként élem az életem, amit ennek a felismerésnek köszönhetek. Nem látom a bennem lévő bölcsesség és szeretet mélységeit – a test-lélek-agyi képességek harmóniájára gondolva. Viszont tapasztalatszegényebben is hiszem, más síkokon is működhetek azzal a szorzóval, ahogy képességeim ismeretében a mérföldköveket jelentő versenytávokat felállítottam. 10 km, 21 km, 42km, 50 km, 100 km. Órákban: 6 óra, 12 óra, 24 óra, 48 óra. Megszokom lassan, a hihetetlent.  

A világ legmesésebb kincseire vágysz? Nézz magadba!