Hétköznapi futók, hétköznapi példaképeink

Hétköznapi futók, hétköznapi példaképeink

Futóikon lányokból jól állunk. Országhatárokon átívelő, elismert eredményeik vannak, tiszteletet parancsoló, alázatos edzésmunkát végeznek, és folyamatos inspirációt adnak nekünk. De mi van akkor, ha téged a teljesítményük mégsem motivál, mert úgy érzed, hogy a te életedbe nem fér ennyi futás, és csak legyintesz, hogy ezt te úgysem tudnád utánuk csinálni? Akkor keress egy olyan példaképet, aki közel áll hozzád, és van bátorsága a saját útján futni. Én hármat is találtam!

Tizenhat éve futok. Ez idő alatt számos futóbarátom, haverom, ismerősöm lett. Néhányukkal évtizedes barátságot ápolok, van, akikkel csak versenyeken pacsizunk. És vannak az inspirátoraim, akik, ha nincsenek is mindig jelen az életemben, mégis mindig fel tudom idézni egy-egy gondolatukat, tettüket, vagy eredményüket. Felnézek rájuk, mert volt bátorságuk ahhoz, hogy a saját útjukon fussanak, és ezzel engem is arra bátorítottak, hogy én is merjek tovább futni úgy, ahogy a legjobban szeretek: a magam választotta úton.

Balra vagyok én, e cikk írója, mellettem GAndika, aki örök motivációt adott azokra a napokra, amikor nincs kedvem elindulni futni.

Gandika

Kedvelem a hedonista futókat. Azokat, akik örömből és az örömért futnak, az edzés végén pedig szemrebbenés nélkül gurítanak le egy sört, vagy tolnak be egy karamellás képviselőfánkot. Gandi pont ilyen. Képzelj el egy alacsony, nem túl vékony, ám igen kitartó lányt. Ő Gandi. Amikor megismerkedtünk, már túl volt élete első maratonján, és kacsingatott az ultratávok felé. Tisztelettel vegyes áhítattal tekintettem rá, csakúgy, mint a többi maraton teljesítőre. Aztán ahogy teltek a hetek-hónapok, és egyre többet futottunk együtt, ez a misztikus máz, amit én festettem gondolatban köré, teljesen eltűnt. Összebarátkoztunk. Tetszett, hogy hasonlóképpen gondolkodunk a futásról, és az is, ahogyan folyamatosan újabb és újabb célokat tűzött ki maga elé. Futott 12, majd 24 órás versenyen. Elindult az Ultrabalatonon és rákövetkező évben meg is nyerte azt. Már ezekért a teljesítményeiért is felnéztem rá, de aztán eljött egy nyári nap, amikor olyat tett, amin a mai napig megborzongok, és mindig erőt merítek belőle, ha nincs kedvem futni menni.
Esős júniusvégi napokat éltünk. Nap-nap után szürke volt az ég, és csak zuhogott. Már egy hete semmit sem futottam. Aztán a rádió derült délutánt ígért, abban maradtunk néhányan, hogy a Szigeten futunk egyet. De az idő nem változott. Ömlött az eső, fújt a szél, libabőrösen tekingettünk ki az Atlétikai Centrum ajtaján. Vártunk-vártunk, de nem változott semmi. Az öltöző felé vettük az irányt, de Gandi megtorpant.
- Tudok egy helyet, ahol nem esik az eső! – vigyorgott. Gyertek utánam.
Egy perccel később ott álltunk az atlétikai pálya lelátóján. A fedett nézőtéren közép tájt volt egy 50 méteres közlekedőfolyosó, amit Gandi megfelelő edzőterepnek ítélt. Döbbenten néztünk rá.
- Te itt akarsz futni? –kérdeztük.
- Muszáj futnom. Két nap már így is kimaradt a felkészülésemből. Ma úgyis csak tíz kilit kell. – mondta, és már indult is.
Pár percig néztük, ahogy ide-odázik, azt hittük, nem gondolja komolyan. De ő rendületlenül futotta oda-vissza az ötven métereket. Én egy darabig néztem, aztán átöltöztem, és hazaindultam. Fura hangulatba kerültem. Egyfelől kicsit irigykedtem Gandira, másfelől baromi büszke voltam, hogy egy ilyen elszánt futót ismerhetek. Tudtam, hogy tíz emberből kilenc simán bolondnak tartja ezért a kétszáz ide-odáért, de nekem imponált a bátorsága és a kreativitása. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ez az egész tizenegy éve történt, de még mindig ezt az emléket hívom elő magamban, ha nincs kedvem elkezdeni az edzést.

Ursikával (jobbra), aki megtanított arra, hogy  vannak a futásban is olyan helyzetek, amikor ahhoz kell a bátorság, hogy belássuk, ezt most el kell engedni.

Ursi

Amibe belekezdtél, azt fejezd is be! Ez volt az egyik tanítás, amit otthonról hoztam. És ez remek alaptétel a futáshoz is. Ez a tézis rendszerességre nevel, alázatra és kitartásra. Futós éveim elején, a Szigeten megismertem néhány különleges futót, akik már akkor komoly sportmúlttal rendelkeztek. Egyikük volt Ursi. Okos és vagány lány, akinek teljesítményei előtt még a pasik is meghajoltak. Ő volt az, aki megismerkedésünk előtt nem sokkal megmászta a 7134 méteres Lenin-csúcsot Kirgizisztánban.  A közös edzéseken is látszott rajta az elszántság és az állhatatosság, csodáltam a szívósságát, az akaraterejét. Futott maratont, 12-24 órás versenyeket, és teljesítette a Terep 100-at, kívülről nézve úgy tűnt, hogy kisujjból rázta ki az ultratávokat. Érdekes, hogy a rengeteg eredményes versenye ellenére, egy sikertelen teljesítés miatt kezdtem még inkább felnézni rá. Épp egy olyan időszakot éltünk, amikor mindkettőnknek sok minden történt az életében. Ursi épp túl volt egy szakításon, rengeteg változás vette körül, így készült a versenyeire. Ez persze nem könnyű. Tavasszal feladott egy 24 órás versenyt: éjszaka, 130 kilométernél azt gondolta, neki ott és akkor ennyi elég volt. De nem sokáig bírta kihívás nélkül, az Ultrabalatont tűzte ki célul. Az Ultrabalaton pedig nem adta magát könnyen. A májusi kora nyári meleg helyett tikkasztó hőség fogadta a futókat. Szél se rebbent, a kánikula pedig jócskán megnehezítette a versenyzők dolgát. Ursi is küzdött keményen, de egyre nehezebben ment a futás, folyamatosan lassult. A 200. kilométernél, a cél előtt 12 kilométernél pedig úgy döntött, egy tapodtat se megy tovább. Bár néhányan buzdították, hogy fusson, amíg csak mozdulni bír, nem változtatott a döntésén. És voltunk páran, akik vigasztalni próbáltuk a sikertelenség miatt. Ursi viszont egy pillanatig sem volt letörve. „Ma ennyi volt bennem. Örülök, hogy egyre jobban vagyok, áprilisban 130-at tudtam futni, most 200-at. Ez nagy lépés. Most már tudom, ha úgy alakul, akkor legközelebb le tudom futni. Nem áll meg a világ. Látom a fejlődésemet, tanultam belőle. Megtapasztaltam, ha nem vagyok ott száz százalékig fejben, akkor a futás sem megy száz százalékig.” Én meg csodálkozva hallgattam, hiszen nem erre a reakcióra számítottam. Hálás vagyok neki, hogy egy nagyon fontos leckét megtanulhattam tőle. Mégpedig azt, hogy nem kell mindig mindenáron görcsösen ragaszkodni bizonyos dolgokhoz. Persze nem az álmok feladására buzdítok senkit, és tudom, hogy a célok megvalósításához kemény munka kell, de nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy többségünk amatőr, hobbifutó. Ursi nekem a mai napig jó példa arra, hogy elég bátor legyek ahhoz, hogy a saját fejem után fussak, és megtaláljam az örömet az edzéseken és a versenyeken. És vigyázok arra is, hogy ne feszítsem túl a húrt, mert jó időre elveszíthetem a futókedvemet.

Beától megtanultam, hogy az eredményekért kitartóan kell dolgozni, és tisztelnem kell magam annyira, hogy megadjam az időt a testemnek és lelkemnek a fejlődésre.

Bea

A sportolásnál mindig inspirál, ha egy közösséghez tartozhatok, erőt és motivációt meríthetek a csoport tagjaiból. Beát egy fitneszteremben ismertem meg. Sokáig csak köszöngettünk egymásnak, de a rengeteg közösen leizzadt verejtékcsepp a kardió- és spinning órákon hamar összehozott bennünket. Én a harmadik gyerek születése után akartam megszabadulni a zsírpárnáimtól, ő a rossz házassága miatt felkúszott pluszkilóit akarta eltüntetni. A szószátyár és pörgős énem remekül kiegészítette Bea csendes és visszafogott oldalát. Ahogy teltek a hónapok egyre szebben formálódtunk, és én kezdtem el-elmaradozni az edzőteremből, és visszatérni a nagy szerelmem, a futás mellé. Egyre inkább elmaradtunk egymás mellől. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor legközelebbi találkozásunknál, még remekebb formában elújságolta, hogy ő is futni kezdett. Én meg ámulva hallgattam, amikor elmondta hogyan változtatta meg az életét a futás. „Sosem gondoltam volna, hogy valaha futni fogok. Aztán ahogy rátaláltam, rájöttem, igazán passzol hozzám. A szabadidősportban kétféle sportoló létezik: vannak társasági sportolók, akik közösségben sportolnak, és vannak a magányosak, akiket leginkább egyedül, mindent kizárva szeretnek mozogni. Én az utóbbiak közé tartozom. Miért alakult ez így? Azért, mert nekem így a legjobb. Én így tudok a legjobban kikapcsolni, az adott edzésmunkára koncentrálni. Teljesen egyedül kezdtem futni is. Szép lassan emeltem a távot és az iramot. Ahogy gyűltek a lábamban a kilométerek, úgy kezdtem el hinni saját magamban, és váltam egyre kitartóbbá. Persze volt olyan részcélom, amit csak többszöri próbálkozás után sikerült elérnem, de nem jöhet mindig minden össze azonnal, nem lehetek mindig mindenben jó. Korábban ezt nem tudtam elfogadni, mindig kudarcként könyveltem el.” Kiderült, hogy a szívós munkájának meg is lett az eredménye. A két és fél évvel korábban még 96 kilós Bea 58 kilóra fogyva 44 perc alatt teljesített egy 10 kilométeres versenyt és 1 óra 42 perc alatt futott félmaratont. Elmondta, hogy céljai elérésében nagyon kevesen támogatták, és még kevesebben hittek benne, de ez ahelyett, hogy elkedvetlenítette volna, még inkább motiválta, hogy a saját útján fusson. Hiába futottam sokkal régebben, mint Bea, én soha nem voltam ennyire tudatos és elszánt. Tőle azt tanultam, hogy szeressem és tiszteljem magam annyira, hogy megadjam magamnak az időt és a lehetőséget a fejlődésre. Az ő példája megmutatta, hogy ahhoz, hogy merjek és akarjak változtatni, először magamban kell hinnem. Ha ez sikerül, a bátorságom jutalma az álmom megvalósulása lesz. 

Köszönjük!

Sikeresen feliratkoztál hírlevelünkre!

Nyirati Rita
A futás veszélyes cucc

Minden túlsúlyosnak adva van a lehetőség, hogy ne kelljen feltartott kézzel élni. MIndenkinek helye van a futópályán. Zazi belevágott, nem volt könnyű.

Motiválj másokat te is!

Írd meg, hogyan kezdtél el futni, küldj versenybeszámolót!