Egyszerűen csak futok Kiss Virág blogja
Írj nekünk

Hogy is mondta Torrente?

Sárvár 2018.

Sárvári kalandok, Torrente magasröptű gondolatai és egyéb kihívások.
- Ha meg kell b......i, akkor meg kell b......i-buggyan ki a jól ismert Torrente-mondás egy előttünk elrobogó futó szájából.
 
A mellettünk lévő asztalnál a tűző napon hősiesen frissítő anyuka ijedten néz a vele együtt ácsorgó gyerekekre, akiknek zavarában csak annyit tud mondani:

Ti ezt most nem hallottátok, jó?

De bizony, hogy hallották, a nyomaték kedvéért még meg is ismétlik. Naná.
 
Szóval itt tartunk. Valahol délután 2-3 óra lehet, én meg házhoz jöttem a pofánvágásért. Igaz, kissé messzire kellett utaznom hozzá, egészen Sárvárig.
Láttam futva és fekve hányó futót, infúzióra kötött örömmámort, láttam magamat körbesétálni valamikor éjfél előtt a pályán, kezemben egy nagy adag túrós csuszával. Láttam nyulakat, akik lélekszakadva rohantak a versenyzőjük elé a frissítővel. Hallottam a fülembe csúszni sokszor a "Kitartás"-t, a "Nem tudom, csak adj valami"-t, a "Még két kört megyek, és pihenek"-et.

Hogy vagy? Hogy érzed magad?

-kérdeztétek sokan az elmúlt napokban.
Kissé bűntudatom van, hogy annyira nem érzem magam rosszul, mint amennyire egy kiizadt 100 km után kellene lelkileg pozicionálnom magam egy 24 órás versenyt követően, ahová nyilván nem 100 km-ért mentem, és amire nyilván nem csak pár hetet készültem.
Nem, nem vagyuk szarul, sőt.
Egyszer azt javasolták, hogy ha nagyon sötéten látnám a világot, gondolkodjak el azon, hogy ettem-ittam és aludtam-e eleget. 
Mivel ezek már mind megvoltak, így a szemüveg is más, amin keresztül nézhetem a szombat-vasárnapi eseményeket.
Egy 30. km-nél bekapcsolt totális mentális zár után legbelül büszkeséggel és értetlenséggel tölt el a maradék 70 km összerakása.
Ha nem visz a láb, nem visz a fej, és mégis valahogy haladsz előre. Aztán egy idő után bekapcsol a test is, hogy akadályozzon, ahol csak lehet.

Igen, azt már eddig is tudtam, hogy a melegre nekem (is) szélsőségesen szarul reagál a szervezetem. Hiába a temérdek jég, a migrén elleni fájdalomcsillapító, a só, a folyadékpótlás. Ennek a versenynek a tanulsága többek között, hogy nem lehet frissítési terv nélkül menni, mert pillanatok aladt kiszáradok vagy épp -ahogy itt is történt -túliszom magam, amitől borul minden.
Nem, az igazság az, hogy nekem a 100. km után lerakták a Stop táblát,pontosabban én szúrtam le ezt a bizonyos táblát. És valóban NEM akartam a hányással, a fejemmel és önmagam gondolataival küzdeni.
A verseny utáni napok mindig arról szólnak, hogy akarom-e én ezt csinálni.
 
Meddig akarok elmenni és...

 ...legfőképp merre akarok elmenni?

Fogalmam sincs. Most azt mondom, hogy én nem vagyok alkalmas az ultrafutásra. A férjem szerint -aki eddig minden versenyemen ott volt - soha ilyen erővel és kitartással nem másztam ki a sorozatos gödrökből, mint most, és soha ennyire nem alapoztam meg az utam az ultrában, mint most.

Itt tartok több, mint 4 év futás után. A férjem, aki alig várta, hogy befejezzem végre ezt az őrültséget, most minden erejével azon van, hogy elhitesse velem, van még itt dolgom.

Van még itt?

Majd térjünk erre vissza két hét múlva.